Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 1-26. szám)

1909-02-21 / 8. szám

» Zalamegye, Zalavárra egyei Hírlap* 1909 február 21. nagyobb pincébe 1 —1 nap alatt 10—50 kistermelőtől is érkezik be különféle minőségű, szinü és mennyiségű bor. Tessék már most mindegyik aprólékos tételt — amely lényedében különben is szabályszerűen keresztülvezettetik a vevő üzleti könyveiben — 14 különböző tétel alatt nyilvántartani. Ezután következik az eladás, illetve a bor elszállítása esetén követendő hasonlóan kellemes nyilvántartási eljárás. Itt is minden 50 liternél nagyobb eladási tételről följegyzendő a folyó tételszám, a kiadott bor vagy must minősége és szine, a tartályok megnevezése, a bor mennyisége, mi célra használtatott fel a bor, a vevőnek vagy annak a neve és lakhelye, akinek a bor elküldetett, mikor szállíttatott el a bor vagy must, év, hó és nap szerint, vasúton, hajón, postán vagy szekéren történt-e az elszállítás, hova szállították el, hivatkozás az illető bor bevételi tételszámára stb. stb. Ugyanezen nyilvántartási kötelezettség terheli a termelőket is és a boreladással vagy borméréssel foglalkozó összes vendéglősöket és korcsmárosokat. Hasonló hibája az uj törvénynek a törkökölybor készítésének annyira szigorú korlátozása, hogy törkölybort azok a termelők, akiknek négy katasztrális holdnál nagyobb szőlőjük van, nem készíthetnek és hogy a készíthető törkölybor összes mennyisége 20 hektolitert meg nem haladhat. Tudjuk, hogy a szőlőmunkások mennyire ragaszkodnak a napszám mellett a természetben kapott boritalhoz és igy az a termelő, akinek 6400 ölnél nagyobb kiterjedésű szőlőbirtoka van, amilyen pedig igen sok vau, nem adhatván cselédjeinek és munkásainak a saját törkölyéből készített úgynevezett munkás- vagyis törkölybort, ez a nagymérvű korlátozás a különben is napról-napra dráguló bortermelési költségek szaporítására vezet. Azt is tudjuk, hogy a szerényebb viszonyok között élő termelők egész bortermésüket el szokták adni és saját, valamint hozzátartozóik és cselédjeik szükségletére saját termésű törkölyük felhasználásával törkölybort szoktak csinálni, azt isszák egész éven át. Az nem baj, ha valaki primitív életviszonyok között a maga javára takarékoskodik. Azouban a törvény még a négy holdon aluli birtokosokra nézve is azt a korlátozást irja elő, hogy a törkölyre az arról nyert szinmustnak legfeljebb egy negyed részéig terjedő mennyiségű vizet szabad felonteni. Továbbá pedig egyáltalán tilos a 4 holdnál kisebb szőlőbirtokosoknak is és minden olyan termelőnek, í<ki bor, must, szőlő vagy borseprő adásvételével vagy borméréssel, bornak kismértékben való elárusításával foglalkozik — pedig ilyen tezmelő igen sok van — törkölybort készíteni, ugy hogy az a kistermelő, aki eddig saját termésének kimérésével avagy kis mértékben való elárusításával bizonyos értékesítési előnyöket tudott magának elérni, viszont az által, hogy törkölybort nem készíthet saját házi fogyasztására sem, lényeges károsodást szenved. Végül a községi elöljáróságokat is rengeteg munkával terheli az uj törvény, amikor a bortörvény foutosabb rendelkezéseit tartalmazó nyomtatványnak minden pincén és présházon való állandó kifüggesztését irja elő és ugyancsak a bortermelők zaklatását jelenti az az intézkedés is, hogy a bortermelő, aki törkölybort akar készíteni, köteles ezen szándékát 48 órával előbb az illető község elöljáróságának írásban, vagy szóbelileg bejelenti, annak közlése mellett, hogy mennyi törkölybort, mikor és hol fog készíteni. Több törvényhatóság és ipari és kereskedelmi kamara irt már fel a kormányhoz az uj, még alig életbe lépett törvény revideálása érdekében. Legalább a végrehajtási rendeletet kellene több irányban módosítani ós termelőket és kereskedőket a fölösleges és terhes eljárástól megkimélni. Nemzeti népnevelés.* Irta : Halász ferene min. tanácsot. Nyelvben és érzületben egységes magyar neiuzeti állam ! Ez a főcél, amely felé mindannyiunknak okos tervszerűséggel, szívós kitartással törekednünk kell. Azt a terméezetadta csodás keretet, amely szép hazánkat a Kárpátok béroeivel és a Duna-Dráva hullámaival körülövezi, be kell töltenünk testvéries érzelmű, egymást megérteni tudó magyar nemzettel. Ha ezt a célt elérhetjük, ezer éves fennálláeuuk örök időkre biztosítva van. Ha azonban bábeli nyelvzavar és ellenségeskedés duluá tovább is közéletünket, menthetetlenül szétzüllünk, más nagv nemzetmolochok zsákmányaivá leszünk. Ámbár az alkotmányos korszak beállta óta letelt 40 év alatt népoktatásunk kétségtelenül nagy arányokban fejlődött, mégis e téren bizony még nagyon sok a tennivaló. Elég, ha csak azt említem, hogy a magyar anyaországban a hat éven télül való népességnek mé'^ mindig^38.6°/o"

a nem tud irni, olvasni és hogy az anyaország népességének jó 40°/g-a nem beszéli az állam nyelvét. Pedig az elvitázhatatlan, hogy nemzetünk jövőjét egyéb más tényezők mellett csak ugy biztosíthatjuk, ha a nép millióit a magyar hazafi'.s irányú és a közéletre is kiható népnevelésben részesítjük. Gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter, áthatva a nemzeti irányú népoktatás nagy fontosságától, korszakos jelentőségű népoktatási törvényeivel biztosította, hogy bizonyos idő múlva az ifjú nemzedék uemc-sak az irás-olvasásban, de az állam nyelvének ismeretében és hazafias szellemben is kifogástalan készségre és érzületre fog jutni. Apponyi gróf kormányzásának súlypontját a nép művelésére fordítja; és alig három évi minisztersége alatt oly eredményeket ért el, amelyek a levérmesebb reményeket is felülmúlják. Megalkotta a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és felekezeti néptanítók járandóságairól szóló 1907. évi XXVII. t.-oikket, amely minden iskolától at államellenes irányzntok kerülésén felül még azt követeli, hogy a magyar címernek és zászlónak, a magyar töri * Az Országos Magyar Iskola-Egyesület 1909 éri naptárából. Tüzesetek. Már én nem tehetek róla, ha ki is nevetnek érte, de én nem ugy képzelem a „tüzeseteket", amint azt a nagyérdemű közönség a lapok riportjából megszokta. „Városunk csöndes nyugalmát az éjjeli kürtök éles sikongása és a harangok rémes kongása verte fel. A Gyöngyvirág-utcában — ebben az által unk jelzett tűzfészekben — a 364 számú náddal fedett ház eddig ismeretlen okból kigyúlt. A ránk zuduló veszélyt ismert erélyű rendőrkapitányunk és derék tűzoltó parancsnokunk gyors és biztos fellépése hárítá el, stb ... Nem én! Nem igy képzelem. Ez nagyon matériális szagú. Szalma, zsindely, ropogás, korom, rémület, eszeveszett futás és jajgatás, erélyes rendőrség, nagybujuszu tűzoltó parancsnok, harangzugás, szivattyú-recsegés, vízhordó kocsik robogása, kopasz, szenes falak égnek meredt tekintete, elhamvadt pici fecske és lomha gólya fészek Pusztulás! Legfeljebb saját élete veszélyeztetése mellett szerez belőle valaki egy kis ezüst érdemkeresztet, vagy gazdagszik meg belőle egy-egy fakereskedő. Az én tűzeseteim színhelye nem az alvég, a „Gyöngyvirág-utca", hanem a város szivében van, ahol emeletesek a házak, az ablakon osipke, jutta függönyök vannak; a parkettet pedig lakkal és nem sárga földdel vonják be. Az én „gyujtogatóim" is éjjel járnak, habköuyü rózsaszínű és cremszinü mouslin ruhákban, égszínű, tengerzöld vagy fekete szemekkel ; Karneval herceg ő fensége parancsnoksága alatt. A tűzoltóimnak pedig az uniformisa a frakk és pörge bajusz. Szolgálati idejük a 24 évtől a 35-ig bezárólag terjed; addig a parancsnokuk az a bolondos Istenke „Amor"; azontúl már csak „számfeletti" állományba kerülnek. Az én tűzeseteim alapeleme nem a kénes szagú gyufa, a petróleum illatú csóva ; óh dehogy. Virág és parfüm illatban, gödrös arcban, rózsás ajkban, csengő kacagásban, kívánatos kerekségü karok, égő, villogó szemekben és hullámzó keblekben megbódult sziv; aztán osaládí összeköttetésekben, emeletes hr'zak, dus vetésű földeken, részvények és tőkepénzekben elkalandozó ész. Es az én tűzeseteimnek most van az ideje, mikor a ropogó, araszos hó és az eresz alatt osüngő jégcsapok biztos villámhárítói a Gyöngyvirág utcáról szóló tüz-ríportoknak. Most, a bálok idején, ezeken a keresve-keresett, állandóan fenntartott és szabadalmazott tűzfészkekben. Bál! . . . idealizmus és reálizmus ölelkező tere! de sok bűnöd is van már — büntetlenül. A rojtos szélű, vaskos, Mátyáskorabeli Corvina lapokhoz hasonló, osinos nyomású, divatos meghívók mára hirdették az idény legelegánsabb bálját, a „megyei bált". A megyeház nagy terme valami furcsa képet mutat. Ott, hol őméltósága a főispán trónol, ma szerepcsere van, őméltósága a főispánné bálanyai minőségével. Az ellenzéki sarok a cigányoknak van berendezve s körös-körül az ős-mamelukok ülőhelyei a gardedamcs-ok helye. A névre szóló meghívottak az oszlopcsarnokban sorfalat álló, díszbe öltözött megyei huszárok között vonulnak fel, mig fent az előcsarnokban a íiakkos itjuság vezeti be a bálterembe a lehető kellemmel megáldott vagy azt mutató uri társaságot. Két óra múlva pedig már sürgő-forgó párok bontják föl a kimért, eleinte feszesen induló mulatságot. S mikorra a seünórának vége, már hangos az ősi sérelmek orvoslása iránti intézkedések szónoklataihoz szokott terem a: „hogy volt! Soh' se halunk meg"! . . . »Még egy kicsit.*