Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 1-26. szám)

1909-06-20 / 25. szám

1909 május 30. • Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 291 padjain ültünk. A régi vaskalapok eltűntek, a modern életet ismerő és annak követelményeivel számolni tudó férfiak foglalták el helyeiket az ifjúság vezetéséhen. Ma már nem csapják ki a fiút a gimnáziumból, ha pugkát vesz a kezébe; nem csúfolják ki, ha sportol, vadászik, testedző játékokkal foglalkozik; nem terhelik agyon a vakációit gyakorlatokkal 8 nem tekintik nagy érdemnek, ha bemagol 500 sort Ovidiusból; hanem fegyvert adnak a kezébe, és megtanítják arra az igazságra, hogy osak egészséges testben lehet egészséges lélek. A középiskolákban a testedzés mindig nagyobb torét foglal 8 örömmel fogadta az egész közvélemény azt az újítást is, amikor a cállövást rendszeresítették. Tanuljanak a fiuk férfiasságot, ne féljenek a fegyvertől, ha katonák lesznek s a haza rájuk szorul; ne legyenek tisztán a betű rabjai; másrészt tanuljanak fegyelmet, rendet, engedelmességet, amelyek minden rendszeres testgyakorlatnak és sportnak elengedhetetlen feltételei. Mi, akik még abban az időben jártunk iskolába, amikor súlyos bűn volt fegyverhez nyúlni, legjobban tudjuk, hogy mekkora jelentősége van az ifjúsági céllövészetnek. Ezért nagy örömmel néztük végig a zalaegerszegi főgimnázium ifjúságának céllövő versenyét. Ez volt az ifjúságnak első versenye s as érdeklődés, amely kísérte, jogot ad arra a ieltevésre, hogy jövőben fokozottabb kedvvel s a társadalom széles köreinek részvételével mutathatja be az ifjúság a lövésben való ügyességét. A céllövészetnek a testedzésen és az ügyesség emelésén kivül fontossága is van. Az angolok, németek már régen megértették, hogy az ifjúságnak nem elég a betű s a háborúk sorsát nem a tudósok, hanem az edzett és értelmes katonák döntik el. Hiába ábrándozunk az örök békességről, a népek azért csak háborúskodnak tovább. A háborúban pedig legértékesebb az az elem, amely öntudatos, mert művelt és jó katona, mert ért a fegyverhez, fegyelmezett és bátor. Exek képezik a nagy tömegek lelkét, amely mozgat és összetart. A testedzés általában fontos momentum egy nemzet életében. A nagy franoia háborút nem Moltke vagy Bismarok nyerték meg és nem a fraDcia tábornokok vesztették el. Azt a kockát, amely Meziéres-nél, Sedannál, Siintquentin-nél a poroszok javára dőlt el, a német iskolamesterek perditették. A német testedzés emberemlékezet óta a néptanítók hatáskörében kezdődött. Görög minta nyomán az agyidegekkel együtt fejlesztették a kis germán lurkók izmait. Katonás lett a gyerek, még mielőtt katonasorba lépett volna. Lomhábban hömpölyög e a Duna vize, mint a Rajnáé, nem tudom ; de bizonyos, hogy a testedzés terén még ma sem emelkedtünk oda, mint a Schulmeisternáció a mult század közepén. Ma pedig már valóságos katonai kiképzésben részesülnek az ifjak s a hadsereg úgyszólván kési altiszteket és tiszteket kap; a haza védelmére, a hadsereg kötelékein kivül is, ezer és ezer fegyverforgatásban jártas kéz áll rendelkezésre. Puskát minden magyar fiu kezébe 1 Minden magyar gyerek megérdemli, hogy idejekorán megtanítsák célba lőni. Szükség lehet még arra, hogy a fegyvert a serdülő nebuló is jól kezelje. Az angol-bur háború sem volt más, mint céllövészet. A oél: az angol tiszt, akit a bur fegyver kiválogatott a sorból. A bur született vadász. Az angol gyerek pedig 12 éves korától kezdve járja a hadiiskolát. Az iskola neve: brigádé sehol. A brigadéros a tanító, a katonák: egy csomó szőke, kék szemű fiu. Szombaton délutánonként azután kivonulnak a szabadba gyakorlatozni, oélt lőni. És az apró Johnok mind lord Roberts-ek és herceg Vellington-oknak hiszik magukat. Tanítsátok osak meg a magyar fiukat a fegyver forgatására ; Cdepegtessétek bele azt az öntudatot, hogy a haza védelme és jövője az ő kezükbe van letéve : csupa Hunyady János, Petneházy lesz az egész sereg. És nem okosabb e ez, mintha Sastolllnak, a vörös bőrűek nagy főnökének hőstettein lelkesedik, vagy Scherlock Holmes dekektiv furfangján meditál az iskolás fiu 7 Szentségtörés volna a bókét zavarni s a vérontás apostolának felcsapni. A jelen a polgári munka kora. De a férfiasság és az ebből fakadó önbizalom mindig, békében is erőforrása marad a nemzeteknek. Ha pedig még egyszer el kell menni, legyen minden magyar ifjú képzett céllövő és edzett férfi. Aktualitások. (Tele vagyunk adóssággal.) Egy könyv fekszik előttem, amely Magyarország népének adósságairól beszél. Rettenetes nagy számok és sötét az a kép, amely ezek nyomán feltárul. Különösen a parasztság vagyoni helyzetét tünteti fel szomorú színben, pedig úgy láttuk, hogy a kisbirtokos az utolsó évben erősödött. De ekkora adósság mellett néhány jobb esztendő eredményét egy Ínséges év tönkreteheti. A mi tejjel-mézzel folyó országunk népére néhány évtized óta olyan csapás nehezedett, melynek továbbterjedése elpusztulással fenyegeti ennek az ezeréves, vérrel áztatott magyar földnek szántó-vető népét. Ezt a súlyos csapást birtokosaink, kisgazdáink sivár anyagi helyzete hozta magával, akiknek legnagyobb része az idők folyamán teljesen eladósodott. Szomorúan tapasztaltuk, hogy évről-évre fogy a magyar birtokosok száma s ez a költők által megénekelt »aranykalászszal ékes rónaság< idegen embereknek érleli kalászait. Mert a föld, egyes rossz éveket leszámítva, ma is úgy fizet mint hajdanán, sajnos azonban, nem azoknak, akik azt keservesen megszerezték. Szinte elrémül az ember, ha az idegen tulajdonba átment magyar földbirtokok tulajdonosainak névsorát látja és még jobban elszomorodik, ha a statisztikát olvassa arról az óriási teherről, mely Magyarország dúsvetésü földjét nyomja. A tiz milliárd korona értékre becsült magyar földet ugyanis nem kevesebb, mint 70 százalék adósság terheli s ha a statisztikusok számításait figyelembe vesszük, úgy ma a magyar földbirtokra nehezedő teher 7 milliárd koronát tesz ki, mely hat százalékkal számítva, évenkint 400 milló korona kamatot jelent. És a jelzett statisztika osak a betáblázott adósságokat mutatja. Hol vannak ezenkívül gazdáinknak a váltóadósságai, magánosoknál és uzsorásoknál levő magántartozásai, melyek szintén milliókra rúgnak és amelyek még a nyilvános adósságoknál is jobban nyomják a gazdaember vállait. És ezt az adósságot megdöbbentővé teszi még az is, hogy ahelyett, hogy fogyna, még 200 millióval növekedőben van. Szörnyű elgondolni is, hogy Magyarországon évente majdnem 2000 család lesz koldussá az adósság súlya alatt való összeroskadásban s ezeknek legnagyobb része magyar kisgazda. Nagyon szomorú jelenségek ezek, amiben csak az a sovány vigasztalás van, hogy más országokban is úgy van. Angliában, Ausztriában, Olaszországban szintén 60 százalékra számítják a föld terhét, egyedül Poroszország dicsekedhetik azzal, hogy a földbirtok értéke ott félig sincs eladósodva. Ne higyjük azonban, hogy osak a gazda van eladósodva. Adósságban úszik itt minden osztály, a kisgazdától egész a felső tízezerig. Az ellenkező a kivétel. Persze ennek az állapotnak az okairól sokat lehetne irni. Annyi az ok, hogy valamennyit fel sem lehetne sorolni. Csak egyik fő okra mutatunk rá. Tudjuk-e mi azt, hogy szegénységünknek egyik fő oka a pályatévesztettség ? Az ügyvéd, akinek kereskedővé kellett volna lennie, nyomorogni fog egész életén át; az iparos, aki utálja a pályáját, sohasem fog vagyonra szert tenni, hanem adósságokban morzsolja le egész "életét. A földmíves, akivel paraszti egyszerűségét megutáltatták lelketlen izgatók, hűtlen lesz az anyaföldhöz. És ez így van nálunk jóformán minden vonalon. De ebből aztán az is következhetik, hogy mindenki többnek akar látszani, mint a mennyi. Ez meg örökös kiizködésre, adósságokra vezet, — Iluska! Hallgasson meg, nagyon fontos mondani valóm van önnek. Iluska tán igy felelt volna : — Beszéljen, Elemér, hallgatom. — Nem tudom, észrevette-e már rajtam, óh, bizonyára észrevette, hogy én önt végtelenül, nagyon-nagyon szeretem. Iluska erre lesütötte volna a két szép szemét, elpirult és — mélyen hallgatott volna. Elemér pedig igy folytatta gondolatait : — Nem vagyok már gyermek, pár hónap múlva kilépek a világot jelentő deszkákra, — ea az általános frázis nagyon tetszett neki, — s önálló ember leszek. Oh, Iluska, játszuk végig együtt az élet nehéz szerepét, fejezzük be mi Romeo és Júlia félbenhagyott szerepét s legyünk boldogok együtt, örökre. Vagy, — gondolta tovább csüggedten, — ha nem szeret, mondja meg azt is, hogy n* kelljen szegény szivemnek sokáig kétségek közt vergődnie. Iluska erre már bizonyára nekibátorodott volna, ráemelte volna ábrándos tekintetét s ezt mondta volna : — Elemér ! Régen vártam már magától ezeket a szavakat. Régen vártam, mert, — mert én is szeretem magát, szeretem titkon, már első találkozásunk óta, s oly boldog volnék, ha . . . Elemér mint as őrült rohant végig az utcán, szemei csillogtak, a kezeivel össze-vissza hadonászott, ugy hogy az emberek megfordultak utána s vagy kaoagtak, vagy a kiket oldalba taszított, dühösen morogtak rája. Másnap, harmadnap ugyanez történt; a napok, a hónapok multak, eljött a nyár is, az iskolát bezárták, válniok kellett. Iluska odahaza vánkosaiba temette az arcát, sírt, könnyezett keservesen, mert azt gondolta, hogy nem szereti az, a kiért szívesen feláldozná életét, egész jövőjét. Elemér meg százszor is megkísérelte, hogy bevallja neki szerelmét, de gyáva volt, gyáva, s szerelmes ifjú szive nem tudta volna elviselni a visszautasítást. A lány ment jobbra, a fiu ment balra, a szivük tele szerelemmel, tele csalódással, lemondással. Multak az évek. Mikor ismét összekerültek, — bizony már mindkettőnek hajában ezüst szálak osillogtak. Mindkettőnek szive nagyot dobbant, mikor viszontlátták egymást, kacagtak, talán titkon még egy eltévedt könyesepp is csillogott szemeikben. — Vacsorázzunk együtt, — szólt Elemér, hisz annyi mondani valónk van egymásnak. A pezsgőnél azután Elemér, az agglegény, ki már jóval felül volt az ötvenen, igy szólt Iluskához, a vénleányhoz: — Emlékszik még rá, Iluska, mikor még i gyermekek voltunk, hogy szerettem én akko

1' magát. — Igen, — mikor még gyermekek voltunk, — szólt elmélázva a vénleány, —- én is szerettem magát, nagyon szerettem. — De én gyáva voltam bevallani. Óh menynyit szenvedtem. Hány keserves éjszakát töltöttem álmatlanul. Hányszor megbántam gyávaságomat. De pótoljuk ki most azt, amit akkor elmulasztottunk. — Iluska, legyen a feleségem. A vénleány rávetette tekintetét az agglegényre. — Már késő kedves barátom. Miért nem szólt akkor, vártam, epedve vártam; lássa, előtte volt a pezsgő s maga nem ürítette ki. Rózsa voltam, s maga nem tűzött keblére. Most már késő. Megöregedtünk. — De tán nem késő még. Ha nem szakítottuk le a tavasz rózsáját, ápoljuk az ősz virágát, talán lesz még siámunkra is illata. * A domonkosok templomában egy öreg pár esküdött örök hőséget. Somoyyl Gyula.