Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 1-26. szám)

1909-05-23 / 21. szám

3 > Zalamegye, Zals,vármegyei Hírlap* 1909~MÍjus 30. • és agyon van nyomorítva olyan terhekkel, amelyek semmiféle összefüggésben sem állnak a helyi érdekekkel. Az utóbbi években alig látunk egyebet, mint hogy a városok, nagy üres tarisznyával a nyakukon, koldus alázattal ácsorognak a kormány és a bankok pitvarain. És ezeknek a nagy koldusoknak nem lehet kiverni a fogát egy-két krajcárral, a százezrek pedig még a pénzverdében is lassan gyűlnek. A városok üres tarisznyával kódorognak hazafelé, azon törve a lejüket, hogyan lehetne haladni, a Cisod veszedelme nélkül. A pótadó az a széles köpönyeg, amely alá a városok bújnak. Egyszer azonban osak elfogy a köpönyeg s a városok mezítelenre vetkőzve kénytelenek lesznek bemutatni: milyen nagy koldusok. Pedig a magyar városoknak vau elég érdemük arra, hogy az egész nemzet segítségét kérhessék. Bármily hálásan ismerjük is el azokat az érdemeket, amelyeket az alkotmányos küzdelmekben, hazánk függetlenségét biztosító kö*joguuk kiépítésében a vármegyék szereztek, el kell ismernünk azt is, hogy a magyar kultura teljesítésének, a magyarosításnak, az iparfejlesztésnek nemzeterősítő munkájából az oroszlánrész a városokra hárul. A nemzet nagy többsége pedig meg van győződve arról, hogy a műveltségben és gazdagságban való megerősödés az a feladat, amelynek szolgálatába kell szegődnie minden magyar embernek, ha azt akarja, hogy ezen a földön a magyarság maradjon az ur és fentartsa a független magyar államot. Megkövetelhetik tehát a városok, hogy nemzeterősítő munkájukban az állam segítségükre siessen, midőn joggal panaszkodnak, hogy a munka folytatására nem érzik magukat elég erőseknek, mert fogytán vannak, sőt sok helyen — mint nálunk is — elfogytak a hozzá való eszközök. A városok már évek óta sürgetik a segítséget. Első sorban azt kérték, hogy térítse meg az állam azokat a kiadásokat, amelyek az állami igazgatási teendők ellátásával járnak. Ezt már meg is Ígérték. Két millió koronát szánt a kormány erre a célra, ami talán elég volna arra, hogy a városok legalább tisztviselőiket ugy ahogy fizethessék. A második kérésük a városoknak az, hogy függő adósságaik rendezésében gyámolítsa őket az állam. Körülbelül 200 millió koronára tehető az az összeg, amelyre a magyar városoknak sürgősen szükségük volna abból a célból, üogy hasznos beruházásokra felvett kölcsöneiket olcsó kamatozású, hosszú lejáralu törlesztéses kölcsönökkel fedezhessék. A községi kölcsönök nyuj tásával foglalkozó pénzintézetek feltételei ugyanis annyira terhesek, hogy a varosok valósággal nyögnek a kamatok súlya alatt. Hogy ez az óhajtás valóra válik-e valamikor, bizony nagyon kétséges. Az állam nem mutat nagy hajlandóságot a városok anyagi felsegélyezésére, sőt — amint a mi példánk mutatja — még fokozottabb áldozatokat követel tőiük. Zalaegerszeg város pótadójának majd egyharmad részét kulturális célokra fordítja. Amikor elemi iskoláit államosították, olyan terhes feltételeket fogadott el, amelyeknek már évek óta nem tud eleget tenni. Az állammal szemben fenálló tartozása felszaporodott s hiába kér könynyítést, elengedést, a pénzügyi hatóságok azzal felelnek, hogy végrehajtással fenyegetik meg a pánzszekrényt. Iskoláink egy része ideiglenesen rozoga épületekben van elhelyezve, tehát építeni is kellene, az állam az elmaradt részleteket sürgeti, a póíadó pedig 100°/

0. De mindez még osekély baj a lovassági laktanya ügyéhez képest. A mosiani luktanyát a honvédelmi kormány alkalmatlannak taláija s annak a veszélynek vagyunk kitéve, hogy elviszik a katonaságot, ha nem épít a város uj kaszárnyát. Ez pedig sokba kerül és 40°/

9 pótadó emelkedést jelent, mert a kormány annyit követel és oly keveset igér, hogy a városnak a kaszárnyára bőven rá kell fizetnie. Vagy elérjük mihamarább a 200°/o-os pótadót, vagy vissza kell fejlődnünk. Még szerencse lesz, ha megállhatunk ott, ahol vagyunk és nem veszítjük cl keserves áldozatok árán megteremtett intézményeinket. íme, igy segit a városokon az állam. így nyomorognak a nagy koldusok tovább, amig össze nem roskad az egész városi szervezet. Vállalkozási kedv nincs; a drágaság emelkedik; paugás mindenfelé. Nem csoda, ha a városi lakosság nem szaporodik ugy, mint a nyugati államokban, ahol a kultura, a gazdasági élet fejlődését a városok uiututják. A keleti államokban a gazdasági élet elmaradottságának jelei a néptelen, apró, anyagiakkal küzdő, csenevész városok. Német, Francia és Angolországban — virágzó falvak mellett ott vannak a a népes, nagy városok. Nálunk koldus a falu és város egyaránt. Mert ugy gazdasági, mint kulturális intézményeinkben rendszertelenül cselekedtünk. Nem építettünk, csak a meglevő primitív falakat javítgattuk. Aktualitások. (Kilátások.) Végro egy kis biztató reménysugár osillant meg a beborult láthatár peremén. Ait irják, hogy Bécs engedményekre kész, vagyis jobban mondva kénytelen szóba állani a függetlenségi párttal, mert másfelé ninc-< kiút a válságból. Annyi bizonyos, hogy valami változás beállott a helyzetben, mert a függetlenségi pártban eddig látható ellentétek mintha eltűntek volna. Az úgynevezett bankcsoport, amelyet szerettek volna egy kis töredéknek feltüntetni, nagyobb lett, mint Bécsben gondolták. Ez a bankosoport tudniillik a függetlenségi párt. Távol élünk az eseményektől s politikai értesüléseinket természetesen csak onnét kapjuk, ahonnét a nagyközönség: a napilapokból. Ez egyszer azonban kivételesen jó helyről tudjuk, hogy a napilapok közlései nem felelnek meg a helyzet valódi képének, mert azok a bizalmas értekezletek, amelyeket a befolyásosabb politikusok tartanak, nincsenek a nyilvánosságnak szánva. Biztos értesüléseink vannak arról, hogy a vezető férfink napról napra bizalmas értekezletekre jönnek össze s tulajdonképen itt alakul ki a helyzet, amely nem olyan szomorú és vigasztalan többé, mint a vészmadarak hirdetik. Hogy a kedvező fordulat, amelyről egyébként függetlenségi párti orgánumok a múlt héten már nyiítan beszéltek, összefüggésben vaa-e a néaiet császár bécsi látogatásával, ezt hiába feszegetné akárki. A közvélemény azonban felteszi, hogy Vilmos osászár jótanáesainak köszönhetjük a békésebb hangulatot. Egyébként egész bátran feltehetjük azt in, hogy Bécsben n józan logika diadalmaskodott. Hiszen alig lehet elképzelni, hogy az udvari körök újra megkíséreljenek egy politikai kalandot, vagy államcsínyt és a nyakunkra küldjenek egy Kristóffyt. Amikor látják, hogy Wekerle, Andrássy Lukács és a többi kombinációba vett politikusok sem fúziót sem koalíciót, sem átmeneti állapotot létrehozni nem tudnak, szinte önmagától előtérbe tolakodik az a kényszerhelyzet, hogy az országgyűlés többségével, a függetlenségi párttal kell szóba áilani, abból koil kormányt alakítani 8 annak a kívánságait kell meghallgatni, mert ugy kívánja az állararais >u, hogy Magyarországon alkotmányos rend, béke és nyugalom legyen jó hosszú ideig. A függetlenségi párt pedig Bécsben diktált niarsrutával nem vállalhatja a kormányt, mart lejáratni nem engedheti magát. Amióta a függetlenségi párt a koalícióban helyet foglal, annyit és oly sokszor engedett régi, ragyogó, még politikai ellenfelei által is legnagyobb mérvben tisztelt programmjából, hogy aki még raost is engedményeket kíván, az a magyarság céljainak, a nemzeti ideáloknak ellensége s annak a pártmk a romlására tör, amely az opportunus politika korában fentartotta a négyszázéves törekvéseket, hogy azokat egykor a gyakorlati politika terén valóra váltsa. Valljuk be, hogy a függetlenségi párt már ezideig is sokat engedett és sokat veszt9tt — a koalícióban helyet foglaló fegyvertársak kedvéért. Neki — helyesen értelmezett és keresztülvitt parlamentáris élet mellett — nem lett volna 1 koalícióra szüksége. A választásokból győzteseu | került ki s mindenki joggal hihette, hogy «lér| kezett az az idő, amikor a függetlenségi párt I változatlan programm il átveszi a kormányt * elkezdi n/.okit a reformokat, amelyek a nemzet i A megoldott probléma. A verőfényes tavaszi nap után hideg esős este következett. A kert tele volt letört orgona v'víígga], bent a szobában pedig kellemes meleget árasztott a kandalló tüze. Előtte kényelmes karosszékben halott halvány arocal ült Magda, a milliomos Erőss bankár csodaszép felesége. Karcsú ujjai között egy levelet szorongatott s néma zokogással újra meg újra átolvasta annak tartalmát: — Kedves Magda! Lábai elé borulva, szóval akartam elmondani egy vallomást, de nincs hozzá erőm, mert érzem, hogy jellemtelen és nyomorult ember vagyok, ki fájdalmat okoz annak, aki maga a jóság. Maga nagy fatálista volt mindig Magda ; hitt a végzetben, melyet senki el nem kerülhet és hogy minden eml-er sorsa előremeg van írva... Hányszor vitatkoztunk mi e thémán, hányszor nevettem ki elveit, büszkén, bátran hirdetve, hogy mindenki a saját tetteinek az ura ós az erős akarat legyőz mindent és ime, ma megh .jfom a fejem, hiszem és vallom, hogy igenis van végzet, mely elől nincs menekvés . . . Mi volt a mi végzetünk Magda? Hogy találkozzunk mi ketten, maga, a legszebb és legboidogtalanabb asszony és én, az életunt idealista, ki egy életen keresztül hiába kerestem a szépet és jót, míg végre felleltem magában mind a kettőt. Es most, mikor azt hittük iniodketteD, hogy felleltük a boldogságot, széttoszlik az, mint egy álom, mert a sors könyvében máskép volt írva. Ne vessen meg Magda! Beismerem nyomorúságomat, de becsületesen és őszintén megvallom magának a valót és azután mint nagy bűnös, a lábai elé hajtom a fejem és várom ítéletét. Szeretem a nővérét Magda — és ő is viszont szeret engem. Teljesen magától függ boldogságunk ! . . . Ilonka nem sejt semmit, rajongással, imádattal csüng magán s mert ismeri barátságunkat, meg van győződve, hogy maga boldog lesz, ha megtudja választását. En pedig Magda, én ugy állííom maga elé a dolgot, mint egy problémát, ine'iy megoldásra vár ... Ha meg tud bocsájtani és felejteni, ndja beleegyezését egybekelésünkhöz és boldoggá tesz mindkettőnket, ha pedig szivében erősebb lesz a bosszú, mint az irgalom s felfedezi nővére előtt, hogy nem vagyok méltó szerelmére, ebbe is belenyugszom. Tudni fogom kötelességemet. Akkor bocsásson meg nekem Magda és ne hagyja utánam halni azt a szegény ártatlan gyermeket . . . Nem olvasott tovább, ökölbe szorult hideg kezcibeu összegyűrődött a papír. A kaudallóban pattogva, sziporkákat szórva magasra csapot t egy kóksziuü lángnyelv, arra feledkezett száraz, égő szemeivel. Csak nézte, csak bámulta a lángokat és lelki szemeivel egy képet látott azokban megelevenedni, a saját múltjának képét. Egy félig rombadőlt kastélyt, melynek hideg, üres szobáiból a hitelezők elvitték az utolsó darab bútort is. Egy kis udvari szobácskában egy gyászba borult özvegyet, aki zokogva öleli magához két gyermekét, egy gyönyörű szőke hujadout éa egy halvány, gyenge kis gyermek leányt. Az udvaron dobszó hangzik fel, az ablakon boballani a kíváncsi osőoselék durva nevetését. Végre elnému' a zaj, eloszlik a csőcselék, nyilik az ajtó és bolép azon egy elhizott és kiélt arcú ember, kastély és birtok uj ura . . <. A kép változik : a szőke hajfidun menyasszony ruhában, koszorúsán áll az oltár előtt, az elhízott, kiélt arcú férfi oldalán és puttogva, remegve mondja az esküt. A templom tele van most is kíváncsi emberekkel, de ezek nem nevetnek. Sajnálkozva nézik a sápadt menyasszonyt és itt is, ott is felhangzik a részvét moraja: „megváltotta a nyomortól a családját és feláldozta magát a szegény." Még leverőbb a következő kép és annak jelenetei: egy boldogtalan házasélet, minden szomorú