Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 1-26. szám)

1909-05-09 / 19. szám

2 sZalaroegye, Zalavárro egyei Hírlap* 1909 vájna 9. rezidenoiája egyetlen élő uralkodónak sincsen, melynél fényesebb, pompásabb lakóhelyet sem költő, sem festő, sem semilyen művészi lélek még osak el se képzelhet magának. S mégis! Messze, félve kerüli el az uralkodó esalád, mint a bélpoklos fészket s csakis ily nagy politikai válságok vagy országraszóló ünnepélyek késztetik annak meglátogatására. Ismét szemben áll az ország akarata a királyéval. Nem először s nyilván nem utoljára. Miért van ez igy ? Észszerű állapot, a nemzet * a dynasztia érdekeit előmozdító helyzet ez ? Vájjon kinek lesz hasznára az ellentét, a széthúzás, a harc? Ki fizeti meg az árát? Egyik, másik, avagy mindkettő? A parlamenti többség az önálló magyar bauk mellett foglal állást. Az összministerium, mely az ország s parlament óriási többségének bizalmát élvezi, lemondásra kényszerül, mert a korona már eleve, minden alkotmányosság mellőzésével kijelenti, hogy egy esetleges törvényjavaslatot, melyet az önálló bank érdekében hoznának, nem szentesíthetne. S most megindulnak a tárgyalások. Az ország politikai életének jelesei rendre a trón elé járulnak, hogy ott előadhassák véleményüket, javaslataikat a kibontakozást illetőleg, de már eleve azzal a szent meggyőződéssel járulna

1; az uralkodó elébe, hogy minden ékesszólásuk, minden argumentumuk kárba veszett, meddő fáradtság lesz, az önálló nemzeti bank létesíiése már egyenest kizárt dolog. S a kisebbséggel kormányozni alkotmányos országban nem lehet. Ha az a kormány, melynek háta mögött a koalíció tömött falanxa állott, lemondani kényszerült oly kérdés miatt, mely az egész ország közóhaja, hiába fog próbálkozni száz Fehérváry s ezer KristófPy, hogy uj helyzetet teremtsen, rendet, konszolidált állapotokat alkothatni nem fog, mert mindenkor összeütköznék a nemzet akaratával. S a visszavonás, a tűrhetetlen helyzetek teremtése mindenkor egyenest a monarkia, közvetve a dinasztia kárára lesz. S a nemzet elerőtlenedése nagyhatalmi állásunk rovására fog mermi. Ám lássuk, mit hoz a jövő ! Ember legyen a talpán, ki a mostani zavaros helyzetből kiutat talál. (A lankiigy történetéből.) Az önálió magyar bank miatt a kiegyezés óta nem először tört ki a válság. Tisza Kálmán 1874-ben hasonlókép a bank miatt mondott le, miután azonban a válságot sikerült elsimítani és Tisza kormányon maradt, hosszú ideig tartó minisztersége alatt ovakodott ezt a kérdést újból megbolygatni. A célszerűségnek feladta az elvi álláspontot és ezzel elősegítette azt, hogy Ausztriában ugyA jó atyafiság. Káspár Ilona, a kántor leánya, komplikált szépség volt. Aroa nagymértékű szabálytalanságot mutatott. Hogy egyebet ne emlitsek, orra jóval túlhaladta azt a mértéket, amelyet a Grachusok anyjának a régi rézmetszeteken kiszabni szoktak. Parancsoló, domináló orr volt, melyet — ezt hiába is igyekeznék leplezni — kissé fennhordott. Haja és szeme igézően fekete volt. Valami bűvös sötétség áradt belőlük. Ami műveltségét illeti, arra nézve nagyon éltérők voltak a vélemények. Egyfelől el kellett ismerni, hogy remekül zongorázik, másfelől erősen kétségbe vonták, hogy franciául tudna. Igaz, hogy az utóbbit bajos volt ellenőrizni, mert Széllakon, hol Ilonának apja kántortanító volt, egy élő ember sem tudott franciául. A holtak pedig ilyen kényes kérdésekben nem nyilatkoznak. Káspár Ilonának nagyon gazdag rokonai voltak. Egyik bácsija, Káspár Alajos, tiszttartója volt a grófi uradalomnak. Nagyhírű, vagyonos ember, ki négyesfogaton parádézott leányaival, a két lenszinhaju, kissé szeplős kisasszonyokkal. Az atyafiságot tartották, de csak ugy, ahogy gazdag rokon a szegény embert tartja. A tiszttartó öcscsének, a kántornak, szivesebben szolszólván megcsontosodott az önálló bankkal szemben való csökönyösség. Igaz ugyan, hogy akkor is elismerték az összes tényezők azt, hogy Magyarországnak feltétlen joga van az önálló bankot felállítani, de — épugy, mint most — azt nem tartották időszerűnek. Sőt ha igy fejlődnek a dolgok, még 30 esztendő múlva sem fogják időszerűnek tartani. Az osztrák államférfiak még tovább is mentek. Ugy akarták a közös bankot is konstruálni, hogy annak intézésében túlnyomó legyen az osztrák befolyás. A kiegyezést követő első banktárgyalás alkalmával a magyar kormány nem tartotta lehetőnek azt, hogy a külön bank azon veszéllyel állíttassák fel, hogy bankjegyeink az államjegyekkel szemben disagioval bírjanak, ezt osak a kölcsönös kényszerforgalommal látta elérhetőnek. De mert a megegyezés nehézségekbe ütközött., megállapodás történt, hogy nemcsak nem adatik fel, hanem határozottau kimondatik mind a két államnak a joga a külön bank létesítéséhez. A kormánynak az volt a terve, hogy tiz esztendőre mind a két államban egy és ugyanazon társulat nyerjen szabadalmat és ez állítson egyenjogú, egymástól teljesen független két bankintézetet, egyet Budapesten, egyet Bécsben. Határoztassék meg, hogy a társulat által alapszabályszerüleg kiadható bankjegyeknek hány százaléka fordítandó mindenik állam hitelére; a Magyarországra eső százalék csak itt legyen értékesíthető és a magyar hiteltől sem mi képen meg nem vonható. A beváltási kötelezettség épp ugy Bécsre, mint Budapestre állapíttassák meg és az éroalap is a budapesti és a bécsi bankintézetnél helyeztessék el. A két igazgatóságot a közgyűlés választja, mindeniket az illető állam polgárai közül; mindenik intézet vezetésére az alkormányzót az illető pénzügyminiszter ajánlatára és ellenjegyzésével ö Felsége nevezi ki. Azon teendőkre, melytk a banktársulat és a bankjegyek egységéből okvetlenül következnek, de csakis ezekre, szerveztessék egy központi orgánum, mint a két bank igazgatóságának választmánya; bizonyos számú tagot válasszon oda a budapesti és ugyanannyit a béoai igazgatóság, nevezzen ki hozzá a magyar kormány egy tagot, az osztrák kormány is egyet, élén állván az egész társulatnak az Ő Felsége által kinevezendő kormányzó. A kormánynak ezen javaslatát az osztrák kormány nem fogadta el és miután a hosszas tárgyalások sikertelenek maradtak, Tisza Kálmán beadta lemondását. L-mondásának okait kimerítően adta elő a képviselőházban. A kormány — úgymond Tisza — a mindinkább nyomasztóbbá váló pénzügyi helyzetben, az egyetértés létrehozása oéljából, elkövetett mindent, mert a szakításért különben nam vállalhatná el a felelősséget. A tárgyalások folyamán a bank központi közegének összealkotása kérdésében oly kívánalommal találkoztunk, melyet Magyarország állami tekintélyének osorbítása nélkül elfogadnunk nem lehetett. Éh midőn e kérdésben engedékenységre nem számíthattunk, a tárgyalásokat félbe kellett szakítinuak. Oly intézkedést, amely kötelezőleg kimondja, hogy bármit akarjanak maguk a részvényesek, a magyar állam polgárainak törvény szerint állandóan kisebbségben kell lenniök, a nemzeti állam méltóságának sérelme nélkül elfogadhatónak nem tartottunk. Azon meggyőződésben voltunk — folytatta Tisza — hogy ilyen, politikai {szempontból látszólagosan csekély dologban nem szabad megcsonkítani engedni állami helyzetünket, hogy ez azután más kérdésekben is megkiséreltessék. Ilyen körülmények között kísérletet kellett tennünk, nem lehetne-e az önálló bank létesítését kezünkbe venni. Ismételten és határozottan ki kell fejeznem, hog> joga ehhez az országnak senki által kétségbe nem vonatott és ha lett volna, aki kétségbe vonja, aki e jogokat velünk együtt védte volna, az Magyarország törvényes királya. A király — épp »gy, mint most — az önálló bankról bdlani sem akart. Tisza ajánlatára Sennyei Pál bárót ós Mailáth György országbírót hallgatta meg s mindkettőjüknek felajánlotta a kormányalakítást, de erre egyik se vállalkozott. Hasonlóképen nem fogadta el a kormány alukitásra szóló megbízást Bittó ós Szlávy sem. Hosszabb tárgyalások után az osztrák kormány elfogadta a magyar kormánynak a közös bank szervezete tárgyában előterjesztett követeléseit és őfelsége a kormányt a régi tagokból újból kinevezte. (Kultura és irodalom.) Nitimur in vetitum . . . A tiltott dolog után tör az ember. Nemosak a gyermek, hanem a férfiú is. Igaz, hogy sokszor más indokból. Jó magam sem nyugodtam addig, amig meg nem szereztem a hírhedt „Szanin"-t, amelyet Magyarországon elkoboztak. Kíváncsi voltam rá, mi lehet ebben a muszka regényben, amelyről az egyik fél azt állítja, hogy perverz disznóság, a másik pedig azt mondja, hogy irodalmi remekmű. Nem vagyok a realisztikus irodalmi iránynak esküdött ellensége s nem tartok a szemforgatókkal, akik osupa ájtatos történeteket szeretnének a kulturember kezébe adni; de a Szanin már nekem sem kell. Mert amit az orosz papírra tesz, az már nem is realizmus, hanem az aljasság hazug általánosítása. Jellemző a mai irodalmi ízlésre, hogy ezt a posványvirágot minden nyelvre lefordították. "" • -ILÜ-kBBBL—L. ÜJJISBt gált tanácscsal, mint kalácsosal. Az utóbbi abból állott, hogy minden évben küldött három zsák lisztet a kántorlakba, de nem a legjobb minőségűből. Meg is magyarázta a kántortanítónak, hogy a liszt sokkal egészségesebb, ha megfelelő mennyiségű korpával van vegyítve. A tiszttartó tanácsai között állandó alakot öltött az a tanács, hogy ne nevelje a leányát olyan nagy kisasszonynak. — Mire való ez? — kérdezte, — csak nem gondolod, hogy valami üveges-hintós földesúr fogja megkérni ? Erre a derék kántor csakugyan nem gondolt. És mégis megtörtént. . . De haladjunk sorjába. Egy agarászegyleti bálon történt a nevezetes esemény. Mindenkinek feltűnt, szemet szúrt, hogy Buzsonkay Elek, a csepeki nábob fia milyen élet-halálra táncoltatja a kántorkisaszszonyt. Feltűnő s talán kissé Ízléstelen modorban udvarolt neki a gazdag, szőke, kamasz fiu, kiről mindenki tudta, hogy tizenkétezer hold várományosa. Egy ember sem volt, aki kételkedett volna patent miliomosságában. Képzelhető, hogy milyen irigységet kavart fel a szolid, gondos anyák lelkében. A nábob fia csak ugy véletlenül toppant oda, mint a grófi vadászterület bérlője. Sok anya szivében keltett vágyakat és reményeket a hir, hogy Buzsonkay Elek ott lesz a bálon. A báli toalettek költségei tetemesen megnövekedtek. Min" den anya teljes gőzzel, hogy ne mondjam s*uronyszegezve indult a parkettre. És mi történt ? Az, hogy a nábob fia a kántorék Ilonáján kívül senkit se vett észre. Ezt esetleg meg lehet bocsátani Buzsonkaynak, de a kántor leányának soha. Azok között, kik a legmélyebb, a legőszintébb boszuságot érezték, elsősorban a tiszttartó urat és családját kell felemlítenünk. A bált követő napon A tiszttartó-lakban a fojtott düh kiszabadult. Válogatás nélkül hangzottak el a legkíméletlenebb kifejezések. — Mit mondasz ahhoz az Ilonkához? — kérdezte a tiszttartó ebéd fölött. Az asszony elmondta véleményét. — Olyan szemtelen volt, mint egy . . . Szájára ütött. A leányai előtt mégis restelte azt a kifejezést, mely a nőt a legalacsonyabb fokra helyezi. De arcán meglátszott az afölött való bosszúság, hogy nem használhatta a diffamáló kifejezést. Aztán hajmeresztő részleteket közölt Ilona kacérságáról. Hogy kacsintgatott, hogy bigygyesztette ajkát, hogy lóbázta termetét. — De hát mit akar az a leány? Mit akar? Ezt a kérdést a délután során ismét felvetették. A tiszttartó estefelé már olyan kifejezéseket is tett, hogy ő alighanem végleg be