Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 1-26. szám)

1909-05-09 / 19. szám

1909 április 25. »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 221 Pedig akármilyen jól van is megirva, mégis osak méreg ós az erkölosi rend tagadása, az ember nemesebb énjének megcsúfolása. Olyan mint a lápvirág,amely tarka, do gyökere a piszokban van és bűze fertőz. Azonban elsősorban no az orosz irót kárhoztassuk, hanem nézzünk azét itthon. A jóérzésű ember megrettenve láfja, hogy a művészi szép, a kultura és nemes gondolkodás helyébe se Ízléstelenség és erkölcstelenség kinövései léptek. Igazi haladás e az, ahol az emelkedést olyan kultura szolgálja, amely elrúgta maga aló! az erkölcsi alapot. Hirdethet e kulturát az, aki az erkölosöt csak konvenciónak tekinti s annak alapelvét is megtagadja. Lehetséges e a nemzet magasan szárnyaló haladásáról szólni ott, ahol az irodalom az aljasságok fitogtatására, az érzékiség csiklandozására törekszik; ahol a tömegek perverz hajlandóságait mutogatják s az irodalom és művészet nem az emberiség nemesebb tulajdonságait, hanem a bűneit igyekeznek felhasználni arra, hogy művelőik hirhez és haszonhoz jussanak. Jaj annak a nemzetnek, amelynek fiai a >*zenynyet és szemtelenséget óuekli k meg. És kétszeresen fájdalmas az, amikor még nőirók is a bünt és szemérmetlenséget állítják elénk. És ez a rombolás a modern kultura, a haladás nevében történik. A maszlag kelendő, a piszok terjed. A kis diák zsebpénzén pornografikus könyveket, a cseléd Fidibuszt vesz. Mikor Szomori Dezsőt, a Balog Tuta hírhedtté vált szerzőjót — aki különben eltévelyedését keseivesen megbánta — felmentette a biróság, gimnazisták üdvözölték remekművéért. Értsük mpg: gimnázisták, akik klassikusokkal foglalkoznak. Meg van nálunk fertőzve minden; család, iskola, egyetem, színház, társadalom, mert a modern irodalom rothasztó levegője mindenhová behatolt. Ez ellen végre össze kell fognunk, ha nem akarunk a francia értelmiség sorsára jutni. Nekünk erkölcsre és hazafiságra van szükségünk, nem piszokra és szennyes írásokra. Vigyázzon minden szülő a gyermeke olvasmányaira, mert már a kis diák mérgezi a lelkét az erkölcsi maszlaggal. A vármegyék pedig nagyon bölcsen teszik, ha a pornografia ellen állást foglalnak, mint ahogy Zilavármegve törvényhatósági bizottsága holnapi közgyűlésén kétségtelenül megteszi. Pozsony városnak a pornografia elleni átirata fel van véve a holnapi közgyűlés tárgysorozatába, a vármegye közönségének tehát alkalma lesz elitélni azt a perverz irodalmi irányt, amellyel a modernek a felvilágosodás nevében rontják az erkölcsöket. Egerszegi krónika. RoraWezetö: Publ. € s k ü Y ő r e. Ltkattálva a rét minden virága . . . Férjhez ment a város legszebb leánya. Kik utána busúlnak, csak keressék! Megtalálják mint a legszebb meny étikét. Fejlődő daktiloszkopia. Múltkori számunkban megírtam, hogy jött rá a hosszú távollót után haza érkező feleség férje hűtlenségére a daktiloszkopia segítségével. Most hasonló esetet tudok, melyben szintéu a daktiloszkopia segitségóvel jött rá a feleség férjének — nem hűtlenségére — oh, hiszen egy áldott, tisztességes férjről van szó — hanem egy alapos züllésére. A történet a rendes bevezetéssel kezdődik. A feleség oda van, már tudniillik hazulról. A férj szegény, mint áldott, tisztességes férjekhez illik, csak tűrte egy darabig az egyedüllét uualmát, de végre is egy őrizetlen pillanatban, bár esze ágában sem volt, bevetődött a legénypajtások törzsasztalához. Képzelhető, milyen üdvrivalgással fogadták a jóizü mulatozásaiért különben is kedvelt férjet. Egy negyedóra sem telt bele ós a jókedv már a tetőpontjára ugrott. Rövidesen cigány is került, egyik üveg bor fogyott a másik után és egyszer csak azon veszik észre magukat, hogv az idő kezd erősen reggelre járni. Ekkorára már caak ketten maradtak. Tudniillik a férj, meg egy barátja és két cigány. Mit csináljon ilyenkor egy józan gondolkodású ember? Aludni már nem érdemes, mert reggel 8-kor hivatalban kell lenni, máshova sem mehetnek, mert már minden helyiség be van csukva. Hát mit csináljanak ? Elmennek a férj lakására, ugy ahogy vannak és ott majd csak elhúzzák az időt. Ugy is történt. Kellő számú sörös üvegekkel felfegyverkezve beállítanak az árván maradt lakásba. A házvezetőnővé kinevezett cseléd osak bámult, de mikor azon meghagyást kapta, hogy készítsen fekete kávét, hamar beletörődött sorsába. Különösen akkor, mikor a két jó barát : a cigány zenéje mellett felváltva táncoltatta. Mit meséljem tovább ! ? Elég az hozzá, hogy reggel 8-kor az ebédlő ablakán beszűrődő napsugár egy zivataros éjszaka maradványait aranyozta be. Pár nap múlva haza érkezett a feleség. A házi mulatság romjai akkorára már el lérén takarítva, az egészből nem tudott meg semmit. Éa férjét szinte elkényeztette, annyira dicsérte, hogy milyen áldott, tisztességes és szolid ember. Ezen inkább érzelmi motivumokkal eltelt pár nap után a aseléd éppen virágokat ültetett az udvaron, mikor úrnője az elaő pillantásra is felismerhető veszélyt sejtető arooal állit oda hoszá: — Te Magda — (amint később kisült, éppen ezen előkelő neve miatt táncoltatta meg a két jó barát) — kik voltak itt nálunk, mig én oda voltam ? (Nesze nekünk! — gondolja Magda, — de nem adja fel mindjárt a várat.) — Itt kóram, Nagysága, nem volt egy árva iélek sem. — Ne hazudj, mert mindent tudok. (Vájjon honnan ? Az ur ugyan el nem árulta, az bizonyos. Ha talán a szomszédoknak járt el a szája!? Akkor is . . .) — Hát kérem, nem mondom, hogy napközben az ur egy-két bárátja pár szóra itt nem lett volna. Mást én nem tudok. — És ha itt voltak a barátok, mit osináltak ? — Beszélgettek egy kicsit, kezét csókolom. — És nem ittak semmit ? — Dehogynem. Egy-két pohár bort. — Ugy ? Magda I Én úgy pofon váglak mindjárt, ha meg nem mondod az igazat. Mikor voltak itt egyszerre öten ! ? (Szent Isten, hiszen ez az asszony mindent tud! De azért ne valljunk be egyszerre mindent.) — Kézit osókolom, nagysága, itt sohse voltak egyszerre öten. — Hát mikor a fekete kávét itták? (Jaj 1) — Akkor is osak ketten voltak. — Magda ! Még egyszer mondom, ne hazudj. — Bizonyisten, ha mondom, hát ketten voltak. — Igen ! Na gyere osak velem. És vonszolja magával a minden rosszra készen álló Magdát az ebédlőbe. — Gyere csak ide — ós oda hivja az ebédlő szekrényéhez. — Hát ez itt mi? — ós rámutatott annak márvány lapján öt osészónek, öt kávés csészének, amelyeknek az alját nem törölték meg, mikor oda helyezték őket, áruló nyomaira. Magda hallgat. — Na tagadd még, hogy nem öten voltak ? — Nem tagadom. Az ur volt itt egy barátjával, de a másik kattő csak oigány volt. — Szent Isten ! És fényes nappal! Hát meg volt az az ember bolondulva ? — Dehogy kérem. És nem is fényes nappal volt, hanem . . . hanem jókor reggel. — Hanem jókor reggel?! Hiszen . . . Te, Magda, hiszen akkor az az ember lumpolt előtte. Hát mit kell megtudnom! Te, a nyelved veszem ki, ha meg nem mondod az igazat. Ki volt az ötödik? Ne hazudj, azt megmondom. fogja szüntetni az atyafiságos érintkezést a kántorékkal. Végre is nem kockáztatja leányainak hírnevét. — Mert az embert az atyafiak után ítélik meg. A vacsoránál nagy meglepetés érte a derék tiszttartót. Öcsose, a kántor állított be nagyon zavart képpel. Alig tudott helyet találni, hogy hová tegye az asztrakán kucsmát. — Kedves Lojzikám, — mondotta nagyot fújva — olyan dolog történt, hogy nem tudtam megállani, hogy el ne jöjjek hozzátok. Tyüh, alig találom a helyemet. — Mi történt? — kérdezte a tiszttartó szárazon. — Hát az Ilonkával . . . — Ugy? — Igen ... Az a Buzeonkay-fiu, aki tegnap a báion . . . — Nos? — Igazán, nem is tudom, hol k»adjem. Egészen beleszédült a frjem. A társsság kezdett érdeklődni. — Hát csak kezdd valahol —biztatta a tiszttartó. — Hát igen . . . borzasztó . . . asaz nem ugy értem ... az Ilonka ártatlan. — Tudjuk, tudjuk. — Hát mondom, nem tudom, mi ütött hozzá, de olyan váratlan, hirtolen . . . — Csak nem szöktette meg a leányodat ? — Még annál is furosább. A tiszttartóné ámultában nyitva felejtette a száját. Mi lehet az, ami a megszöktetésnól is furcsább? Hisz abban minden benne van, a pikánstól a tragikusig. — Talán kiküldjem a lányokat ? — kérdezte a kántortól. — Nem muszáj. Meghallhatják. Csak mondom, furcsa, mert tegnap látta először a lányomat. — Nos, hát mit akar a lányoddal ? — El akarja venni feleségül. — Buzsonkay ? I — Igen, az. Meg is kérte a kezét. A tiszttartó nagyon komoly arcot vágott. Azután kenetesen így szólt: — Miklós öcsém, sohasem tartottalak valami nagy lumennek, de hogy ekkora ökör légy, azt mégsem hittem. Aztán elmagyarázta, milyen rettenetes naivság, ostobaság kell ahhoz, hogy ilyesmit valaki komolyan vegyen. Az a fiokó be volt rúgva, aokat pezsgőzött, stb. Szavait így fejezte be: — Jobban tennéd, ha hazamennél és jól megmosnád a lányod fejét. Mert az, amit tegnap tett, üz igazán csúnya dolog. Tudtam, hogy valami skandalum keveredik belőle. Mondtam nektek, ugy-e? A kántor igyekezett magát mentegetni. Esküdözött, hogy neki eszeágában se volt, hogy ilyen vőt csipjen magának. De hát mit tehet ő arról, hogy az a fiu bolond? Ó bizony odaigérte a lányát, akárhogy ítélik is meg az emberek. — De hisz az a fiu még nem is nagykorú — világosította fel a tiszttartó. — Persze, hogy nem. Caak másfél óv mnlva lenne az esküvő. — No addig — mondotta a tiszttartó — sok viz folyik le a Dunán. Ebben tökéletesen igaza volt a tiszttartónak. Egyebekben azonban oserben hagyta a jós lélek. Buzsonkay másfél óv után pontosan beállított, hogy ünnepiesen megtartsa ae eljegyzést Ilonkával. Apja is vele jött. Hát ez nem tréfa. A tiwttartó hirtelen frontot változtatott. — Látom, — mondotta — hogy nem kukoricára játszanak. Mint legidősebb rokon, egyenesen vezetősxerepet követelt magának, ó inktéikedett minden irányban. — A két lányom les* a nyoszolólány. Az eljegyzést nálam ünnepeljük meg. Nem a kántorlakban. Ne lássanak szegénységet. Majd meg-