Zalamegye, 1909 (28.évfolyam, 1-26. szám)
1909-03-07 / 10. szám
1909 március T. •Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* KM n— mMi iiMPnnw wii ww ii iftwim mi canagt. s magyarság. Pedig hát necu némít volt, hanem a magyar államunk egy magas rangú tisztviselője, aki i inspiuieruugc-ot tartott a vio'mális mentéu. No lám ! A nemzetiségeket folytonosau piszkáljuk, hogy tanuljanak meg magyarul, pedig e«st ah intelmet némely magyarokhoz is intézhetnénk. Nem elég, hogy kitekerjük a szórendet a gyalázatos germaniamusokat használunk, hanem telerakjuk a beszédüuket idegen szavakkal. Akárhány ur azt hisai, hogy ez előkelő dolog. Pedig csak tudákosság az egész és annál ostobább, mert sokszor az idegen szavakat még rosszul is mondják ki. Elhisszük, aki gyermekkorában megszokta ezt a beszédmódot, annak nehezére esik a tiszta magyar beszéd. De ha idegen nyelveket meg tud tanulni, miért nem tudja megtanulni anyanyelvét is? Hiszen ezt a hazafiság is követeli, pedig hazafinak lenni mostanság divatos dolog. De nemcsak a mindennapi életben halljuk ezt a nyakatekert beszedet, hanem még az országgyűlési szónoklatok is hemzsegnek az olyan kifejezésektől, amelyektől égnek mered a magyar ember hajaszála. A magyar haza érdekeiért küi'dő politikus idegen szavaktól és kifejezésektől hemzsegő beszéddel buzdítja a nemzetet hazafiságra. Hu valaki magyarul tisztán akar beszélni, az nem elfogult sovinizmus. A nemzet nyelvét nem szabad profanizálni. Pokolba az idegen szavakkal való kérkedéssel ós azzal a madár nyelvvel, amelyet ma az úgynevezett, magasabb lársaság beszél. Inkább beszóljen valaki göcseji tájszólással, mint a magyar fület sértő zagyva nyelven. Ha valaki magyarnak vallja magát, beszéljen magyarul. A Zalaenerszetí Karácsonyfa Eoesület ünnepe. A Z. K. E. megkapó ünnepséget ült özv. Kuzsics Károly né elnök liszi eletére, amidőn a Király által adományozott koronás arany érdemkeresztet gróf Batthyány Pál főispán a kitüntetettnek átadta. A vármegyeház nagyterme megtelt az ünnepelt tisztelőivel. Az egyesület összes választmányi tagjain kivül részt vettek az ünnepélyen a zalaegerszegi jótékonysági egyletek küldöttségei, társadalmi életünk előkelőségei, a szegény gyermekek nagy serege, akik a kitüntetett urnő jótékony szivének melegét annyiszor érezték. Az elnöki széket gróf Bavthyány Pálné szül. Inkey Valerie úrasszony őméltósága foglalta el. A diszgyülés megnyitása után küldöttség ment özv. Ruzsios Károlyné úrasszonyért, akit a jelenvoltak felállással és éljeuzéss^l fogadtak. Gróf Batthyány Pál főispán a következő beszéddel üdvözölte a könnyekig meghatott agg úrnőt: Jgen tisztelt díszközgyűlés! Mindnyájunk előtt ismeretes a mai díszközgyűlésnek amaz egyetlen és örvendetes tárgya, hogy Ő császári és királyi apostoli Felsége, mult év deoember hó 27-én kelt legfelsőbb elhatározásával, özv. Ruzsios Károlyné őnagyságának a közjótékonyság teréu szerzett érdemei elismeréséül, a koronás arany érdemkeresztet méltóztatott adományozni. Felette dioséretes a Zalaegerszegi Karáosonyfa Egyesület abbeli hálás elhatározása, hogy fáradhatlau elnökének királyi kitüntetését a maga ünnepévé avatta. Ünnepe ez Zalaegerszeg város társadalmának is, mely tiszteletteljes nagyrabecsüléssel járul a humanizmus apostolának erkölcsi elismeréséhez. De ünnepe ez a szép pillanat megyei kormányzóságomnak is, mert sziveinket azon eszmények felé emelhetem, melyeknek hűséges és önzetlen szolgálatában őnagysága egy negyedszázadot töltött. A királyi kitüntetés fénye az övé, de a benne rejlő tanulság a miénk. Ez a tanulság pedig nem más, mint hogy a magunk boldogságának földi munkálásában soha se feledkezzünk meg azok sorsáról, kiknek sötét éjszakájába csak a nemes irgalom vet egyegy deritő sugarat. Felkérem a méltóságos diszelnöknőt, tűzze fel a királyi kitüntetés jelvényét Őnagysága keblére, azon hő óhajtásunkkal, ho.fy azt a keresztet CBaládja boldogságára, a társadilom diszére, a szegények és szenvedők gyámolítúsára, mindnyájunk igaz és osztatlan örömére még igenigen soká viselje. Ezután gróf Batthyány Pálné feltűzte az ünnepelt keb.ére a keresztet. Égy kis árva leányka állott most az emelvény elé s a hála é* ko.-zönet szavait mondta el mindazok nevében, akiket a Karácsonyfa Egyesü let és elnöknőjének jósága szeretettel istápolt, felruházott a védőszárnyai alá fogadott. A sok ezer árva elhagyott nevében a kis leány fehér virágbokrétát adott át özv. Ruzsics Károlynénak. Dr Ruzsioska Kálmán kir. tanácsos tanfelügyelő mondott ezután üdvözlő beszédet, amelyet egész terjedelmében közlünk : Méltóságos Asszonyom és Uram! Igen tisztelt díszközgyűlés! Azt hiszem, hogy a jogoim, mely-e percben szólásra késztet, közös mindnyájunk szivével! A társadalmi szeretetnek sok áldása, melyet a „Zalaegerszegi Karáosonyfa Egyesület" egy negyedszázadon át árasztott a szegény és árva gyermekek ezreire, a nemes ós szép példa erejével, mindig és mindnyájunk lelkét áthatotta. Mégis ugy érzem, hogy élethivatásom óimén ogy-egy subjectiv benyomásnál mélyebbre fonódott szálak fűznek a mai ünnepséghez. Ugy érzem, hogy külön is meg kell ünnepelnem azt a nemesszivü támogatást, melyet gyermekeink iskolánkivüli képzésében azoktól nyerek, kiknek ez nem hivatalos kötelesség, hanem egy szent ösztön, mely lázas, rajongással hajtja őket az emberszeretet utjain. Tartozom, igen tisztelt díszközgyűlés, a mai ünnep reám vonatkozó történeti hűségének azon kijelentéssel, hogy azok a szentesték, melyeket a „Zalaagerszegi Karácsonyfa Egyesület" első tizennyolc esztendejében velük tölthettem — közpályámnak legköltőibb emlékei közé tartoznak. . . . Ugy-e Nagyságos Asszonyom hányszor járultunk a szegény elhagyatott gyermekek aprófényű fácskáihoz, azzal az élő hittel, hogy a szeretet ki fogja egykor belőlük fakasztani az egész emberiség boldog karácsonyának örökzöldjét is?! Hányszor raktuk le Nagyságos Asszonyom, a magunk földi szenvedését s néma bánatát is a nyirkos és hideg jászol isteni szülöttjének lábaihoz ?! Odaraktuk kiengesztelődve, mert tudtuk, hogy ő nálunknál sokknl többet tűrt és szenvedett; mert mindnyájunkért szenvedet! És valamint a kelet igazhivője nemcsak saruit hagyja a mecset küszöbén, hanem künn hagyja az élet tépelődések is, hogy a szent titkokba annál tisztább elmével merülhessen : mi is Nagyságos Asszonyom, hányszor hagytuk a szentesték küszöbén földi biuságunkat, önzésünket, epés irigységünket, kegyetlen küzdelmeinket, hogy a szeretet titkaiba elmerülve, talán csak egy órára, talán csak egy percre ismét emberek legyünk. Emberek a szónak jó és nemes értelmében. Nagyságos Asszonynak minden szegény, minden elhagyatott gyermek részére volt egy szelid mosolya, volt egy kedves cirógatása. A kis mécsek már kialudtak, a megjutalmazott és felruházott gyermekek boldog zsivaja elnémult : a mi lelkeinket azonban még mindig fogva tartotta az a szilárd meggyőződés, hogy igy csak egy jó asszony oselekedhetik. Egy asszony „honunk szebblelkü asszonyaiból", akiktől Széchenyi István gróf a nemzet megújhodását várja. Kik védangyalai a polgári erénynek, bájt és életet vonnak minden közül. Ok emelik egekbe a port s halhatatlanságra a halandót. vistza a laboratóriumba. Matild komolyan ag- ; gódott érte. A tudós napok óta keveset evett, | elhanyagolta sétáját s szórakozottan beszélt. Másnap a levélhordó nagy pénzösszegről szóló utalványt hozott: negyvenezer forintot. Azonkívül egy ajánlott levelet. Már évek óta az v >lt a szokás, hogy Matild vette át az apja nevére érkező postai küldeményeket. Az összeg nagysága izgatottá tette. Honnan e rengeteg pénz ? Ki küldi? Az ajánlott levél megadta a felvilágosítást. A negyvenezer forintot a Bohr é» társa című németországi nagy vegytermélc gyár igazgatósága küldte a tudósnak, ki régebben egy anaesztétiluimot, melyet ő maga állított elő alkaloidákban, ajánlott fel a oégnek. A eég csak most, évek után, határozta el magát a megvételre. Matild az utalvánnyal a kezében a laboratóriumba sietett, hogy a hirt közölje apjával. Az ajtóban találkozott vele. — Papa, jó bir. Negyvenezer forint érkezett a címedre. A tudós hallgató kagylót formált a tenyeréből, hogy jobban hallja. — Negyvenezer forint ? Mit mondasz, kis lányom ? — Itt van, papa, olvasd. Az öreg gyorsan végigfutotta a levelet, s leplezetlen, szinte gyermekes örömmel lobogtatta. — Az anaesztétikum ! Tudtam, hogy előbbutóbb fölismerik értékét. Brávó! Matild, az égre, siess, hozd el a pénzt. Te nem tudod, milyen érdekek fűződnek ehhez az összeghez... Legalább négy-öt évet nyerek vele ... Ez nagy szó az én koromban . . . Még ma megrendelem a gépet . . . Siess, drága gyermekem . . . Vigyázz a pénzre. Matild néhány pero alatt kész volt a toalettel és távozott. A tudós egy karosszékbe dőlt, s féihalkan beszélgetett magával. — Igen, minden haladás az energia fokozásától függ . . . Mert hogy ez a pénz megérkezett, az én agysejtjeim is energikusabban működnek. Csodásan erősödik szellemi erőm. Tisztábban látok . . . — És elgondolta, milyen meglepetés lesz találmánya a tudományos világban. Először a szaklapokban irja meg. Szerényen, egyszerűen. Kell-e reklámot csapni a világító napnak ! Hogy változnak át az életviszonyok a találmány nyomán ! Az északon termeszthetnek tropikus növényeket. A hőért nem kell leszállani a kőszénbányák mélyébe ... A villamos világítás anakronizmus lesz! Matild megérkezett. Leszámlálta a pénzt az asztalra, aranyakban és bankjegyekben. Nagy halom volt. A tudós harpagoni mohósággal nyúlt utána. Közelebb húzta magához. A szegletes tanárarc szinte gömbölyű lett az örömtől. — Még ma irok a párisi mechanikusnak. Egy hónap alatt itt lesz a gép. Felnézett a leányára. Látni akarta az arcán az ő nagy örömének a reflexét . . . Megdob bent . . . Matild szeméből egy könny csordult ki . . . Látta, hogy pereg végig az arcán, a ruháján ... Mi ez? A tudós kémlelve vizsgálta leányát tetőtől talpig. Lám, a ruhája, ez a szürke ruha milyen régi. Legalább négy éves. A zsinórzat mintha kopott lenne . . . Hm, a cipő, semmi uj, s a kalap . . . — Milyen különösen öltözködöl, Matild, — kezdte a tudós komolyan. Ninos más ruhád ? — Minek, papa, jó ez még. — Jó, ugy ? Még kopottabb is lehetne nemde ? — Miért mondod ezt, papa? — Végre is már huszonhárom éves vagy . . Azaz huszonöt. Elek mikor volt itt? kérdezte hirtelen. — Mikor? A mult héten. Hadgyakorlatra távozott. — Szeret még ? — Igen. — Jól van, Matild. Vedd, ez a tietek . . . És feléje tolta a pénzhalmazt. — De édes apám . . . — Pszt . . . tudom, mit akarsz mondani . . . Az emberiség . . . Helyes az emberiség várhat, te nem. Odament hozzá s megcirógatta az aroát. Aztán kezébe vette a kezét. — Beszéljünk okosan. Az emberiség élete millió évekre van kontemplálva. Az nem érez meg néhány századot . . . Várjon . . .
