Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 27-52. szám)

1908-12-13 / 50. szám

XXVII. évfolyam. Zalaegerszeg;, 1908 december 13. 50. szám, Előfizetési tíij! Kgésí évre 10 íí — f. Fél évre . 5 K — f Vegyed t'vre . 2 K 50 f fCgye* szám ára 20 tillfir Hirdetések : Megállapodás szerint Nyilttér soronként 1 K Kéziratokat riem küldünk vissza AL Politikai és társadalmi hetilap. p legjelenik minden vasárnap. A kötelesség. Az emberek legnagyobb része töri magát a közszereplés után. A népszerűség jól esik és a közszereplés többé-kevésbbé a népszerűség gyümölcse. Egy kis kiválósággal is jár, vagy legalább ugy látszik, mintha járna. Pedig a lucatból mindenki szeret kilátszani. Igaz. hogy nagyon soknak erősen lábujjhegyre kell kapaszkodnia, hogy valamiképen meglássák és ha így nem ér célt, hát a fórumra iparkodik, ahol gyönyörködhetik a saját szavában s elhitetheti magával, hogy fontos tényező a közéletben. De már a közszerepléssel és a közbizalommal járó kötelességekről sokau szeretnek megfeledkezni. Elég a dicsőség és a juss; a munka, a teher, a gond maradjon másoké. Nézzük meg a községek belső életét. A közbizalom mindenkinek kell. A község vagy város vezetésében mindenki részt kér magának s keményen folyik a tülekedés, valahányszor képviselőtestületi tagságról s egyéb megtiszteltetés számba menő választásról van szó. A virilisták mennyiért mondanának le arról, hogy ott legyen a nevük azoknak a sorában, akik vagyonuknál fogva hivatvák a közéletben való részvételre. Sőt! Nagy sérelem az, ha egyik-másik téves adókimutatás alapján kerül a sorba. Már mi magyarok ilyenek vagyunk. A jussunkat nem engedjük. De a jussból néminemű teher és kötelezettség is származik. Akit a törvény, vagy a bizalom a fórumra hív, annak ott is kellene lennie. Ha azonban a tanácskozási termekbe tekintünk, sokszor furcsa kép tárul elénk. Épen azokat nem látjuk ott, akik legjobban szoktak sütkérezni a bizalom és népszerűség aranyos sugaraiban s akik legjobban döngetik a mellüket, lelkesülvén a közérdekért és a közszolgálatért. A köz gondjaitól nagyon kevés embernek fáj a feje. Az ingyen munkát és a nobile officiciumot nem sokan kergetik. És amikor komoly gondokról, nemcsak hangos beszédről, hanem értékes munkáról van szó, hányan állnak a közérdek szekerének rúdja mellé ? Kevesen, nagyon kevesen. Nézzük meg a vármegyei életet. Vajon azokban a bizottságokban, ahol dolgozni is kell; ahol áldozatot kell hozni időben és pénzben, kik szerepelnek? Azok-e, akik a választások alkalmával menydörögnek a virilizmus és a közhatalom kisajátítása ellen? Ott vannak-e a népszerűség felkent lovagjai, avagy talán éppen azok dolgoznak, akik nem ugy kurizálták ki maguknak a közbizalmat? Bizony csak néhány ember, vagy legalább is egy kis csoport hajlandó a közszereplés terheit vállalni, a többi csak a jogot élvezi. Az a vád, hogy osztályok és klikkek kisajátítják a fórumot, azokra esik vissza, akik megfeledkeznek kötelességeikről. Tessék a joggal élni és a fórumot munkával és kötelességtudással meghódítani, akkor nem lesznek kisajátítók. A mi alsóbbrendű, mondjuk provinciális közéletünk elposványosodásán azonban nem szabad csodálkoznunk akkor, amikor az ország vezető köreiben csak ugyanazt látjuk, amit itthon. Tetszett talán olvasni, hogy a pénzügyi tárca költségvetését általánosságban egyetlen egy képviselő szavazta meg. Arról is bőven szólnak az újságok, hogy a képviselőház sokszor nem határozatképes s a kormányt az a blamázs érte, hogy az első kísérletre nem tudta keresztülvinni a sürgősséget, mert nem volt képes százötven képviselőt a házban egyszerre összehozni. És ez nem szórványos, hanem tipikus jelenség. Ez az abszolút közöny a rendes, megszokott képe a mi egész közéletünknek s a polgári és társadalmi tisztségek vállalói csak a cim, a dicsőség és tekintély szempontjából tekintik a beléjük helyezett bizalmat, azt azonban, hogy kötelességeiknek meg is feleljenek, teljesen feleslegesnek tartják. A mi sajátságos közjogi helyzetünk s az az erőfeszítés, amelyet függetlenségünk kivívása, alkotmányos szabadságunknak minden támadástól való megvédelmezése érdekében az önkormányzati és társadalmi életben ki kell fejtenünk, feltétlenül megkövetelik, hogy minden magyar ember ott álljon a helyén, amelynek betöltésére vállalkozott. Vagy pedig engedje át a helyét azoknak, akik dolgozni is hajlandók. Az a közönyös viselkedés, amellyel honatyáink ma az egész törvényhozói munkát úgyszólván távolról szemlélik, nem alkalmas arra, hogy bennünk szavazó polgárokban valami mély hitet, bizalmat és lelkesedést keltsen. És bizony akárhány akad közöttünk, aki azt hiszi magában, hogy a mandátum egyeseknek csak a mellékjövödelem, a cím és társadalmi tekintélyért kell; vagy mert az ügyvédi irodák forgalmát emeli a polgártársak megtisztelő bizalma. Ma már a legegyszerűbb ember is olvas újságot és a falusi szavazó polgár az országgyűlési tudósításokban a képviselője nevét böngészi. Amikor pedig nem találja se itt, se ott; amikor azt látja, hogy amig odafönn a nagy palotában a törvényeket hozzák, az ügyvéd képviselő a bíróságokhoz futkos, az ur képviselő pedig otthon vadászik: nem csoda, ha nem tudja megérteni, hogy miről jó a kormány mellé a parlament és a paraszt ember könnyen elhiszi, hogy a választási mozgalmak nem egyebek anyagi előnyökért való hajszánál. A bizalom megrendül s. az elvek elhomályosodnak; a voks pedig a kortesek elé tartja a markát egy kis baksisért. Mert ugy fogja fel a dolgot, hogy nem csak bizalmat, hanem jövödelmet is ajándékoz a képviselőjének. Szinte megdöbbentő, hogy még a szabadelvű uralom legdurvább túltengése idejében sem volt ekkora a közöny az ország dolgai s a közügyek iránt, mint ma. Pedig akkor a pártfegyelem teljesen leigázta a képviselőket, akiknek alig volt más szerepük, mint a generálisnak engedelmeskedni és szavazni. Az önkormányzatokat kisebb basák kormányozták, akik minden akaratukat keresztül tudták hajszolni. És mégis mozgott, élt a fórum, mig ma, a szabadabb levegőben, a nemzeti irány diadalmas előretörésének korszakában ellanyhult az érdeklődés, a tettvágy. Ne csodálják az urak ottfenn, hogy mi — a misera plebs, a voksok tömege — ezzel az állapottal nem vagyunk kibékülve, mert ugy vagyunk meggyőződve, hogy a távollevő törvényhozók voltaképen a mi jogainkat, amelyeket rájuk ruháztunk, elsikkasztják. Mi általuk vagyunk részesei a törvényhozói munkának. Nem vagyunk kibékülve azzal sem, hogy az önkormányzati jogaink gyakorlására hivatottak közül talán a nagyobb rész nem törődik a vármegyével, sem a községgel. Ne vállaljon senki olyan megbizatást, amit teljesíteni nem tud, vagy nem akar, mert a bizalom nem csak a tekintély lépcsője, hauem terhes kötelességek forrása is. Aki ezt nem érti, az nem méltó a bizalomra. Mai számunk 12 ©I«fsel<