Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 27-52. szám)

1908-11-22 / 47. szám

2 »Zft!fti»egye, Zalavármegyei HirUp* 1908 november 22. delmet hajtó vagyontárgyakat eredményezett. Nálunk ezeknek semmi nyoma. Mert terheinket az a törekvés szaporította meg, hogy az elhagyatott falu városias külsőt kapjon, hogy kulturális intézményeket létesítsünk, hogy igazgatásunk kiemelkedjék a kisközség kereteiből. És bármily dicséretes volt az az áldozatkészség, amellyel a polgárság Zalaegerszeget rendezett tanácsú várossá tette s modern iskolákhoz juttatta, ezekkel csak terheket kaptunk, de uj jövedelmi forrásokat, uj életerőt, gazdasági fellendülést nem szereztünk. Sőt ahol a beruházás reális értékeket állított elő, ott is ráfizetett a város mindenre. Ráfizetett a díszes hoteljére, a téglagyárára, a villamos-telepére, a pénzügyi palotára, a postára, a városházára, rá kell fizetnie a katonai laktanyára. Az élet sokkal lassabban ballagott, mint a városfejlesztési politika s az adóalap, a gazdasági erő nem emelkedett olyan arányban, mint ahogy a kiadások szükségszerűen szaporodtak. A tanulság tehát az, hogy — bármily roszul esik is — meg kell állnunk. Egy helyben kell maradnunk mindaddig, amíg a polgárság uj erőre kap, vagy a kormány felsegélyezi Zalaegerszeget is, viszonzásképen azokért az áldozatokért, amelyeket a haladásnak hozott. Egy garas uj terhet sem bír már el a közönség s abban a reményben, hogy az áldozatok a polgárságnak jutó közvetett hasznokban visszatérülnek, hiába rak ujabb terheket a város az adófizetőkre, mert Zalaegerszeg fejlődésének lehetősége ma még, vagy ma már annyira korlátolt, hogy egyelőre hiábavaló minden erőlködés. Uj vasutak, a forgalomnak uj erei, változott gazdasági viszonyok kellenek ahoz, hogy uj kilátások nyilhassanak. Addig ez a város marad, . ami ma: hivatalnok-telep és a kisszerű | viszonyokkal küzködő existenciák tanyája; ! erőtlen, vérszegény gazdasági szervezet, amelyet túlerőltetni a pusztulás veszedelme nélkül nem lehet. A mi sanyarú viszonyaink a város elszigetelt helyzetének kényszerű következményei. Igaz, hogy a múltban a rosz gazdálkodás is hozzájárult a terhek felszaporodásához, de ha a költségvetéseket nézzük, kénytelenek vagyunk belátni, hogy a város vezetőit nem lehet minden bajért okozni. Anyagi erőnk mindig kevés volt ahoz, hogy a drága igazgatási költségeket és szaporodó kulturális kiadásainkat megerőltetés nélkül elbirja. Az 1909 évi kiadások főösszege 370.004 K 17 f, amelyből pusztán a személyi járandóságok 70.450 K 50 f-t, a tanügyi kiadások 38.175 K 83 f-t s a kölcsönök törlesztésére szükséges összegek 96.507 K 21 fillért tesznek ki. Az összes egyéb közcélokra tehát összesen 164.871 K 46 fillér kiadás esik. A pótadó kivetésének alapjául szolgáló adóalap pedig 118.652 K 12 f. Olyan kicsinyek ezek a számok, hogy világosan visszatükrözik a mi szűkös viszonyainkat. Ezek a viszonyok azt követelik, hogy ne feszegessük a szük kereteket, ne törekedjünk többre, mint amit elérni képesek vagyunk s vonjuk be a vitorlákat amennyire csak lehet. Várjuk türelemmel a jobb időket. Az államnak előbb-utóbb be kell látnia, hogy a városokat nem sorvaszthatja tovább azzal, hogy minden terhet rájuk hárít s a közgazdasági viszonyoknak is változniok kell. Amíg ezek bekövetkeznek, nem marad más hátra, mint £ lemondás minden ujabb alkotásról s csendes megnyugvás abban, hogy Zalaegerszeg nem versenyezhet nagyobb gazdasági erővel biró városokkal. Vissza — a szerényebb berendezkedéshez. Sok a bajunk, nem tudjuk mit csináljunk. Egyik gyűlés a másikat éri, még sinc3 kibontakozás, nem találjuk meg a helyes utat, mely kivezessen bennünket a bonyodalmas hinárból. Folyó hó 16-án ismét szükebbkörü értekezletet tartott a polgármester, hogy az építendő lovassági kaszárnya fölépítésébe belemenjen-e a város, vagy mellőzze; mert ha nem épít, elviszik a katonaságot és vele együtt elveszítjük a 30 koronát, melyet nagy befektetések után a kaszárnya hozott; ha pedig belemegyünk a nagyszabású, millióba kerülő építkezésekbe, akKor is nem csak elvész a 30 ezer korona, hanem ráadásul évenként még 25 — 30 ezer koronát kell fizetnünk. A hosszú eszmecsere után az értekezlet mégis a kisebb rosszat választotta, nem ment bele — mit nagyon helyesea tett — a kaszárnya építésébe, mivel a katonaság nem kizárólag a város érdekeit szolgálja, mint inkább a megyéét és a kerületét, igy a megye ós kerület érdekeiért a város — elviselhetetlen terhei miatt — magát föl nem áldozhatja. Azt indítványozták tehát, hogy a lovassági kaszárnya fölépítésére, — mint egyéb helyeken is megtörtént — a vármegye kéressék föl, mely leginkább érdekelve van a katonaság megtartásában. Városunk pénzügyi és adminisztratív helyzete ma már tarthatatlanná vált: háztartásunk a legkedvezőtlenebb képet tárja elénk, odajutottunk, hogy gondoskodnunk kell — és minél előbb — egy szerényebb berendezkedésről. Addig mig nem lettünk rendezett tanácsú várossá, mig avatatlan kezek nem intézték városunk ügyeit, mi voltunk a legboldogabb, vagyonilag is a legrendezettebb város. Elismertük, hogy haladnunk kell a korral, sziveseu fogadtuk el azt az eszmét, hogy rendezett tanácsú várossá alakuljunk, nem sejtettük, hogy az átalakulás ily borzasztó következményekkel járjon; mert meg voltunk győződve arról, hogy befektetéseink — okos számítással — meghozzák kamatjaikat. Azonban nagyon csalódtunk. Nyakló nélkül mentek neki minden újításnak, építkezéseknek, kiányzott a lelkiismeretes ellenőrzés, képviselőtestületünk egy szavazógéppé alakult, minden indítványt helyeselt, megszavazott a nélkül, hogy tudta volna: mit helyesel, mit szavaz meg. Igy jutottunk azután a veszedelmes hinárba, melyből nincs kibontakozás. Erdeink, szántóföldjeink, rétjeink tekintélyes részét fölemésztette a rengeteg adósság, pótlókunk a mellett évről-évre emelkedett s ma mír 100 percentet ért el. De hát fogalmunk sincs arról, hogy honnan merülhet föl a rengeteg kiadás, mely ma már 100, azaz egyszáz percent pótadót von maga után ! ? Kaszárnyánk, vendéglőnk, boltjaink, pénzügy Erzsébet királyné. November 19. Immár tizenegyedszer hullatja levelét az idők vén fája, hogy elborítsa gyásszal, hervadással nov. 19-nek szomorú emlékét. De nem borulhat rá oly vastag szemfedő, hogy eltakarhatná szemünk elől azt a sirt, mely elzárta a magyar nemzet jóltevő angyalát, pártfogó nagy patronáját. Minden őszi hervadással megujul emléke a dicső szent asszonynak, kit elvetemült gonosz kéz orvul megtámadva, megölt. Mily rettenetes volt a hir, mely hozta a szörnyű tudósítást, hogy nagy királynőnk Svájc szép városában, Genfben martirhalált szenvedett. Hogy mit szenvedett akkor a magyar nemzet, annak leírására toil erőtlen, elmondására ember képtelen. Gyászba borult egész országunk, sirtunk mindannyian, kik ismertük őt, láttuk nemes alakját, éreztük szeretetének csodás varázsát. És vájjon ki ne ismerte volna őt széles e hazában ? H iszen a gyermeket már ugy tanították, hogy a magyar legigazabb pártolója Erzsébet királyné; a leányoknak őt, a kegyes nagyasszonyt állították mintaképül, hogy hozzá hasonlók legyenek s a férfiak előtt hazaszeretetben ragyogó példa volt a bölcs nő, ki okos ésszel vissz aszerzé alkotmányát ennek a nemzetnek. A magyar nemesség, a középosztály, a munkások, de különösen Budapest székesfőváros legszegényebb népe istenitették a szép királynét, ki minden alkalmat felhasznált, hogy szeretett magyarjai körében megjelenjék és nemzeti viseletünkben mutatkozzék közöttünk. Sok éven keresztül Gödöllő volt legkedvesebb tartózkodási helye, hol boldog és gondtalan napokat élt. Itt tartotta nagyszerű vadászatait, az előkelő főúri világ élénk részvéte mellett. Parforce-vadászatai hiresek valának egész Európában, a nemes sport gyakorlásában látni pedig felséges úrnőjét: jól esik a magyarnak s a vadászatok alkalmával kifejtett fény és pompa, mind hozzájárulnak a magyar név hirónek emeléséhez. Némileg a Mátyás Korszaka tért vissza, ki szintén kedvteléssel vadászgatott udvarával a főváros környékén. Ha Ausztriában volt, még akkor is Magyarországon jártak a királyné gondolatai, hol egészen máskép érezte magát, mert szive egyformán lüktetett, egyforma ütemben vert ennek regényes hajlamú népével. A szép léleknek számos vonásait találhatjuk benne. Bátorsága volt, hogy bejárja Budapest legszegényebb utcáit, nem mint futólagos szemlélő, hanem mint irgalmas nővér, ki felkeresi nz emberi nyomort, hogy azt enyhitse. Akárhányszor összeszorult a szive, ha sötét és szük hátsólépcsőkön keresztül padlásszobákba lépett, melyek oly alacsonyak voltak, hogy meg kellett hajtania fejét, csak hogy homlokát meg ne üsse. De azért sohasem ismerte a félelmet. Már korán reggel kiosont a várpalotából, hogy irgalmas cselekedeteit véghez vihesse. Többnyire osak egy udvarhölgy kisórte, de nem ritkán egészen egyedül ment s egyszerűen öltözve tartott a szegény városrészek felé ós biztosan, egészen gondtalanul vegyült a néptömeg közé: mert csak kevesen a szükséget szenvedők közül tudták, hogy ki ő tulajdonképen. Az esti szürkület beálltával is gyakran kereste fel a szegényeket és akárhány beteg ágya fölött éltető napsugarat hintettek széjjel az ő adományai és gyengéd mosolya. Az élet utjai azonban beláthatatlanok. A legjobb királynénak, a legnemesebb és legmagasztosabb nagy jellemnek a sors mérhetetlen csapást juttatott osztályrészül. 1889. jan. 31-én érte örömökben korántsem dus életét a legnagyobb bánat: a mayerlingi tragédia, mely ép oly hirtelen, mint rettenetes módon véget vetett szeretett fii éleiének. Midőn országunk ezer éves fennállása nagy ünnepét ültük, akkor láttuk Erzsébet királynét közöttünk utoljára. Ott látiuk őt örömkönnyeivel a magasztos ünnepség fényes zaja közepette. Bánatos arca ez alkalommal még egyszer felderült. Utolsó boldog pillanata ez. Fekete ruháját ugyan most sem vetette le, mert