Zalamegye, 1908 (27.évfolyam, 27-52. szám)

1908-11-22 / 47. szám

XXVI1. évfolyam. Zalaegerszeg, 1908 november 22, 47» $zám. Előfizetés! díj: Kgésv évre Kel évre . Negyed ívr.« 10 lí — f. 5 K — f 2 lí 50 f. Kgyei szám ám 20 fillér Hirdetések : - Megállapodás szeriül. Nyiltlér Horonkínt l t< Kéziratodat nem küldünk vissza § P Politikai és társadalmi hetilap. — Megjelenik minden vasárnap. :. nss* attKuwanmi x-^nt^a-íar^pw^r^rx^u nwxrant A Zalavármegyei Gazdasági Egyesület, úgyis mint Zalavármegye központi Mezőgazdasági Bizottsága november hé 25-én tartja rendes évi közgyűlését, Zalaegerszegen, az egyesület saját házában. A Mezőgazdasági Bizottság ülése d. e. 9 órakor, a Gazdasági Egyesület közgyűlése 10 orakor kezdődik uiov " Zalaegerszeg város pótadója az 1909 évi költségelőirányzat szerint eléri a l00°/o-ot, ami köztapasztalás szerint annyit jelent, hogy minden adózó polgár állami adójának másfélszeres összegével kénytelen a közterhekhez hozzájárulni. De ezzel még mindig nem érkeztünk el az utolsó állomásig, mert körülbelül bizonyos, hogy az uj kaszárnya felépítésével, vagy esetleg a katonaságnak Zalaegerszegről való elvitelével még egy csomó pótadó szakad a nyakunkba. s A legkomolyabban, lelkiismeretes gonddal keil tehát foglalkoznunk azzal a kérdéssel: meddig birja ki ez a nyomoruságig szegény város a közterhek folytonos fokozását s hová vezet a pótadónak felfelé nyargalása? Jó lesz komoly önbirálattal magunk köré néznünk, ha azt nem akarjuk, hogy egyszerre csak megakadjon a város / szekere. Es ha egyszer elakadunk, ugy belesülyedünk a kátyúba, hogy onnét ki nem kászolódunk soha. Ma még ha küzködünk is, de élünk. Mihelyt azonban mezítelenre vetkőztetve kiállítjuk a világ elé a nyomorúságunkat s kénytelenek leszünk bevallani, hogy intézményeinket feníartani sem vagyunk képesek : akkor minő jogcímen kívánhatjuk, hogy Zalaegerszeget országvilág modern városnak tartsa, történelmi jogait respektálja s egy nagy vármegye hivatalos és kulturális központjának elismerje? Ha belenyargalunk egy olyan állapotba, amelyben a közterhek súlya alatt megbénul minden s a lakosság inkább Kamerunba kívánkozik, semhogy olyan helyen éljen, ahol a kisszerű viszonyok mellett még a tűrhetetlen drágaság, keresetnélküliség, pangás és gazdasági züllés is fenyegeti: akkor ugy visszasülyed ez a mondvacsinált város, hogy minden elvész, amit eddig véres verejtékkel megszereztünk vagy megtartottunk. Pedig ma már odáig értünk, hogy az a költségelőirányzat, amelynek befejezése: 100% pótadó, s az a veszedelem, amely a legközelebbi jövőben még pótadó emelkedéssel fenyeget bennünket, figyelmeztet mindenkit, aki a város ügyeit intézi, hogy tovább menni már egy fillérrel sem lehet. Itt a tilalomfa, amelyet az élő lelkiismeret elé állít az élet kényszerűsége. A város érdeke: ez csak egy fogalom, amely egyesíti egy nagy tömeg embernek az egyéni érdekektől elvonatkoztatott közcéljait. Amikor azonban a város érdeke már az egyének létkérdéseibe vág, akkor azt a nagy tömeg embert, amely egy várost alkot, szét kell szedni társadalmi körökre, gazdasági érdekcsoportokra ós egyénekre s aki lelkiismeretesen akar vezetni és igazgatni, annak bele kell néznie az egyének és csoportok életébe, gazdasági viszonyaiba, ott kell megkeresni és megtalálui azokat a korlátokat, amelyek sokszor hatalmasabbak a közcéloknál is, mert a lehetetlenségek határait jelzik. Ne hánytorgassuk tehát mindig a közcélokat, a város érdekeit, mert ezek csak addig igazán közcélok és kommunis érdekek, amíg a polgárok létének alapjait meg nem támadják. Ne dobálózzunk folyton a haladás, a fejlődés divatos frázisaival, mert haladás és fejlődés csak addig lehetséges, amíg a szükséges erő ki nem merül. A fejlődés csak látszólagos, ha a szervezet fejlődés közben saját életerejét emészti fel. Gyenge fundamentumra nem lehet várakat építeni s a békából sohasem lesz ökör, akárhogyan felfújja is magát. Most az egyszer, amikor a közterhek elviselhetetlenségéről akarunk szólni, ne beszéljünk közcélokról és városi érdekekről, amelyek sokszor a meggondolatlanságig hevítettek bennünket. Csak a misera plebs contribuens helyzetét tekintsük s azokat a kilátásokat szívleljük meg, amelyek a jövendőből kibontakoznak, ha még tovább is halmozzuk terheinket anélkül, hogy ennek ellenértékét gazdasági viszonyaink fejlődésében megtalálnánk. Igaz, hogy a magas adókulcs még nem jelenti azt, hogy az adó túlságosan terhes. De a mi speciális viszonyaink között a 100°/o már horribilis. Kereskedelmünk csak annyi van, hogy a helyi forgalmat elégíti ki. Más városokhoz képest csak szatócskodás a mi egész forgalmi életünk. Iparunk küzködik, nyomorog s kisműhelyekben szoMai szántunk 12 elcfrlrong. Földművelőink nyögnek az adósság súlya alatt; szőlőink pusztulnak, a felújított szőlők tulajdonosai pedig nem tudnak megküzdeni a magas munkabérekkel s a közlekedési viszonyok mostohaságából folyó értékesítési viszonyokkal. A háztulajdonosok jövedelmük jó részét adóba fizetik, a sztrájkok elvették a kedvet az építkezéstől, a lakások drágulnak, a piacon élelmiszeruzsora folyik s tele van áz egész város máról-holnapra tengődő existenciákkal. Ki fizeti tehát meg azt a rengeteg közterhet, amit a város háztartásának egyensúlya megkövetel ? A kisbirtokos, aki a takarékpénztáraknak tartozik a rosz esztendők emlékével; a kisiparos, aki küzdelmes életet folytat a léttel; a kereskedő, aki a mi viszonyaink között örülhet, ha a mindennapit megkeresi; a szőlőbirtokos, akinek drágán termelt bora a pincében hever; szóval azok a vergődő, küzködő existenciák, akik mind beletartoznak ennek a városnak nagy nyomoruságába. Vajon hányan vannak, akik könnyen fizetnék eddig is az adót? Hány olyan adóalany van, akinek nem a mindennapiból kellett elcsipegetui az adókoronákat? A pénzintézeteken, néhány tőkepénzesen, három-négy nagyobb vállalkozón és kereskedőn kivül talán egy sincs. Mert Zalaegerszeg város tisztviselőtelep, a tisztviselőket pedig a törvény mentesíti a pótadó alól — és gazdaságilag gyenge existenciák tanyája. Viszonyaink kicsinyesek, az egész élet garasos, kezdetleges. Olyan erőteljes polgárság, amelynek a vállaira terheket lehet rakni s amely saját érdekében ezeket a terheket szívesen el is viselné, teljesen hiányzik. Nem is volt, sőt nem is lesz, mert nem lehet, mert nincs meg az éltető talaja és nincs meg a polgári osztály kifejlődésének semmiféle előfeltétele. Ezzel tisztában kell lennünk s mihelyt beletaláljuk magunkat a részben sajátos viszonyaink, részben elődeink helyrehozhatatlan mulasztásai által adott helyzetbe: tisztán fog előttünk állni, hogy a városfejlesztés erőszakolásában meddig szabad mennünk s mekkora áldozatokat követelhet a város a polgárságtól anélkül, hogy a terhek fokozása megboszulná magát. Másutt a terhek emelkedése uj jövedelmi források megnyilására, a gazdasági élet fellendülésére vezetett. Más városokban a beruházások nagyobb része produktív, jőve-