Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-10-22 / 43. szám

2 »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1905. azeptember 24. országgyűlés folytonos elnapolása, az alkotmányos élet megzavarása s az abszolutisztikus irányzat ellen. Amióta az országgyűlés működése szünetel, közkeletűvé vált az a mondás, hogy a politikai élet a vármegyék termeibe vonult vissza. Zalavármegye ezen közgyűlése is teljesen politikai színezetű volt. Az országos politika képezte egyedüli tárgyát, magas nívón álló politikai beszédek hangzottak el s parlamentté alakult át a közgyűlés. A törvényhatósági bizottság tagjai elég szép számban vettek részt a közgyűlésen s az egy óra hosszáig tartott tárgyalás alatt lelkesült hazafias hangulat uralkodott. Csertán Károly alispán tíz órakor megnyitotta az ülést s Árvay Lajos főjegyző felolvasta a határozati javaslatot, amelyet fent közöltünk. Gróf Batthyány Pál, a hatvanas bizottság elnöke szólalt fel, a határozati javaslat egyhangú elfogadását kérve. A szilárd meggyőződós hangján beszélt s szavaiban annyi meggyőző erő nyilatkozott meg, hogy magával ragadta a hallgatóságot. — Egyetértésre ós együttérzésre van szükségünk — úgymond — most jobban, mint valaha. A megbukott ós lemondott kormány, amelynek minden cselekedete ellenkezik a törvényekkel é» az alkotmányosság szellemével, újra kineveztetett. Azok veszik kezükbe a kormányzást, akik mindenre képesek a hatalomért. Az ellenzék vezéreit Bécsbe hívták, hogy ott meggyalázzák a magyar nemzet szuverenitását. Pedig vau a mügyar királynak Magyarországon is székesfővárosa, amelyben a nemzet fényes palotát emelt uralkodójának, hogy abban magyar tanácsosaival magyar nyelven tárgyalhasson. A határozati javaslat elfogadását kéri. Ezután Bosnyák Géza tartott egy gyújtó beszédet. Nem csak a beszéd mély tartalma, hanem az előadás közvetlensége ós hangja is nagy hatást keltettek. A beszéd szívből fakadt ós szívekhez szólt. Nem tévesztett hatást egyetlen szava sem és hatalmas éljen zúgott fel, mikor Kossuth Lajos szavaival befejezte szónoklatát. A beszédet szórói-szóra itt közöljük. Tekintetes alispán ur! Tisztelt közgyűlés! Engedje meg nekem a t. közgyűlés, hogy ezen indítványhoz, amely nem csak a megye, hanem az ország mai helyzetét tárja elénk, hozzászólhassak. Mindnyájunk kötelessége és érdeke, hogy ezen indítvány minden oldalról meg legyen vitatva, mert kevesebbet tenni, mint amennyit lehet, nem kisebb hiba, mint többet akarni annál, mint a mi lehetséges. Ha az elmúlt évtizedek történetén végig tekintek s azt higgadtan, elfogulatlanul mérlegelem, önkéntelenül eszembejut Kossuth Lajos mondása: >Hogy mit hoz a jövendő? Nem tudom, de hozzon jót, hozzon gonoszt, kettőt tudok, az egyik az, hogy a magyar nemzet sohasem fogja az 1867-iki prakticát megoldásnak tekinteni. Soha. A másik az, hogy sohasem fog hazája függetlenségének aspirációjáról lemondani. Soha.* Az ő látnoki képessége, párosulva bölcsességével, már akkor megjövendölte, ami mogt bekövetkezett. Meg vagyon irva a szentírásban, hogy »gyarló az ember, gyarló is lészen, mert gyarlónak teremtetett.* Ujabbkori történetünkben nem találtak magyar államférfiúi, akit az udvar levegője többó-kevósbbí el ne kábított volna, pedig az elkábult ember nem mondhatja meg az ország nagy igazságát. Igy az őszinteséget hizelkedés, a nyiltságot elhallgatás, a becsületes egyenességet hyperloyalismus váltotta fel. 1867-óta egy kormány sem volt, amely a saját programmja szerint vállalkozott volna kormányzásra, hanem mindig az udvar szabta elé a programmot, amelyet azután a mindenkori kormány vakon elfogadott és keresztülhajtott. Alkotmányosságunk annyira terjedt, hogy alkotmányos formákban tagadtuk meg magunktól a jót, amit a nemzet érdeke tanácsolt s alkotmányos formákban fogadtuk el a roszat, amit az osztrák birodalom érdeke parancsolt, alkotmányosságunk papiroson maradt. Ezek után nem csodálkozhatik senki sem, hogy végre a nemzet felocsúdott aléltságából a amidőn a titkos kéz parlamentárismusunk megsemmisítéséhez nyúlt, akkor a királyi felszólításra a szövetkezett ellenzéknek adta meg a többséget s midőn ez a király által elébe szabott programm értelmében jogainak feladásával a kormányzásra nem vállalkozott, akkor immár majd egy éve törvénytelen elnapolásokkal, törvénytelen imparlamentáris kormány kinevezésével és ezek törvénytelen kormányzataival, a megyék megrendszabályozásával akarták megrémíteni a nemzetet s midőn minden hatástalannak bizonyult, akkor elkövetkezett az örökké gyászos emlékezetű szeptember 23-iki fogadtatása a nemzet többsége vezérférfiainak, amidőn elhangzottak a magyar király szájából azok a szavak, hogy az esetben, ha a koalíció az udvar programmja szerint nem alakít kormányt, akkor a magyar király magyar nemzete mérhetlen szenvedéseknek és nyomornak lesz kitéve. Váljon miért hangzottak el eme rettenetes szavak a magyar király ajkáról? Tán ez a nemzet hűtlen lett királyához ? Hisz a királyhűség fajunk tulajdona. Vagy törvényszegő lettt e nemzet? Hisz a magyar mindenkor tiszteli és ragaszkodik ősi alkotmányához, ősi törvényeihez. Nem tek t. közgyűlés, nem az az oka, hanem az, hogy a magyar királyt gonosz tanácsadók veszik körül s még mindig akadnak e hazában részét és ősi hagyományaihoz híven hazánk alkotmányáért készségesen fogja meghozni mindazon áldozatokat, melyeket a nemzet vezérei a haza oltárára leteendó'knek fognak megjelölni. Mély megdöbbenéssel értesült Zalavármegye közönsége, a képviseló'házi többség meghívott képviseló'inek, a bécsi császári várban folyó évi szeptember hó 23-án történt fogadtatásáról, feljajdul azon megaláztatás miatt, mely a nemzetet képviseló'i által érte. Öröklött és kötelességszerű hűséggel viseltetik a vármegye közönsége ő Felsége személye iránt, — de kénytelen kifejezést adni azon hű alattvalói érzelmének. hogy hűtlen tanácsosai a mindig hű magyar nemzet odaadó alattvalói ragaszkodását oly erős megpróbáltatásoknak teszik ki, melyek a korona erősségét ingatják meg. Erős meggyőződése a vármegye közönségének, hogy ezen áldatlan és vészthozó állapotoknak legfőbb okozói azon idegen tanácsosok, kik Magyarországgal szemben gyűlölettel vannak eltelve; — azért felette károsnak tartja, hogy az ország ezen zilált viszonyai között Magyarország ügyei felett a tanácskozások és rendelkezések Bécsben, az idegen tanácsosok körében történnek; azért kéri a vezérlőbizottságot, hogy mindaddig, mig rendezett állapotok uem létesülnek, a koronával vagy magyar honos megbízottjaival csak Magyarország területén tárgyaljanak. A vármegye bizottsági közgyűlése e határozatot a képviselőházi többség vezérlőbizottságának és a törvényhatóságoknak megküldi, a képviselőházhoz felterjeszti. Zalavármegye rendkívüli közgyűlése. Zalavármegye közönsége újból felemelte szavát az alkotmány védelmére. A mult csütörtökön tartott rendkívüli közgyűlés egyhangúlag, határozottan ós komoly móltósággal tiltakozott az Az én örökségem. Nem tagadom, miért is tagadnám, a Göcsejben születtem biz én. Annak is a szívóben; valahol Páka körül egy eldugott kis faluban. A nevét nem árulom el, valamint a magamét is titokban tartom, mert megáldott az' Isten földi javakkal, családról ellenben elfelejtettem idejekorán gondoskodni és ha a kiterjedt atyafiság tudomást szerezne létezésemről, nem volna nyugtom többé ebben az életben. Mert a göc»eji nemes urak nagyon szeretnek örökölni. Az Istenben boldogult néhai való jó apám és Ádám bátyám példájából tudom, akik egész életükben nem tettek egyebet, mint pipáztak és örökség után jártak. Az örökség azután meg is került. Kitett valami hat-hétszáz hold göcseji partot, amelyen abban az időben boróka bokor tenyészett, de kitűnő fenyőalla termett. Nem sokat őrt a régi világban a göcseji domínium. Egy fazák aludttejért, vagy egy szép cipóért is adtak egy darab földet. Akinek sok volt, az se szántotta vetette valamennyit. Egyik kurta nemes csak ugy ólt mint a másik. De a tekintélyt azt már a birtok nagyságával mérték. Az volt a család pátriárkája, akinek több volt a földje; annak a szavára többet adtak még a vármegyén is. Tehát a tekintély vógett kellett a föld az öregeknek is. A tekintély külső megnyilatkozása abban állott, hogy előbb csak ténsurnak szólítgatták őket a parasztok; mihelyt azonban rájuk esett a nagy örökség, tekintetes ur lett a cimük. A titulust is örököltük szegény Gáspár bátyánktól, aki a »dagadó partot* ránk testálta. Azok kedvéért, akik nem ismerik a göcseji ember esze járását ós nem találnák ki a névből azonnal, hogy miért neveztetik a dagadó part éppen dagadónak, megmagyarázom ezt is. A göcseji sár a legkitűnőbb sár ezen a sáros világon. Nem olyan közönséges kátyú, mint az alföldi sár, amelybe lesüpped az ember, de mégis kilép belőle csizmástól; nem is lucskos, folyékony degesz, mint a jóravaló csiriz, amelybe fenékig belelépni könnyű, de kilépni nehéz. A dombos útról leszalad a felesleges viz, csak annyi marad ott, amennyi felpuhítja a hantot. A gyalogos embert azután ugy megfogja, hogy hamarosan elfogy a szuflája. De bölcs emberek voltak a mi öregeink. Mikor még a vármegyének esze ágában sem volt az utcsinálás, megjavították az útjaikat maguk, göcseji praktikával. Olcsón, de meglehetős rosszul. Kövük nem volt; meg ha lett volna is, akkor se hordták volna az útra. A régi módi göcseji ember természetrajzával ellenkezett volna a vesződséges, körülményes munka. Azután meg — igazat akarván szólni — nem is lehetett volna, | mert az igába fogható barom nagyon kevós volt. Az én apám csak uraság vala, mégis csak két lóból és három ökörből állott az instrukció. Igaz, hogy a Bimbó meg a Csámpás nagyon jeles állatok voltak. No hát segítettek magukon az urak mégis. Az utak mellett kivágatták a boróka bokrokat s ráterítették az útra. Ez volt a göcseji kavio«. A rőzse közepe, ahol a kocsik jártak, lesülyedt, a két vége meg felkunkorodott. Ugy nézett ki az ut, mintha sövénnyel lett volna beszegve. Esős időben azonban a viz feláztatta az ut közepét, amely megduzzadt s magasabban állt, mint a széle. A sár a rőzse alá került s a gyalogos ember könnyen sétált a tetején. Ilyen ut vezetett keresztül Gáspár bátyám partján is és ezért hívták azt dagadó partnak. Ezen a jeles uton erőlködött az apám kót lova akkor is, mikor Gáspár bátyám temetésére mentünk. Istentelenül meg volt dagadva az úttest, ahogy ma a mérnökök mondanák. Akkor azonban móg nem keresték a teohuikus kifejezéseket. A Ferkó kocsis szidta az időt és ütötte a lovat, az apám meg Ádám bátyám a hátulsó ülésben pipázott, ón pedig boldogult anyám után maradt nagykendőbe burkolva, a kocsis mellett ülve azon töprengtem, hogy milyen nagy urak is lettünk mi, hogy ez a rengeteg borosános mind a mienk.