Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-12-24 / 52. szám

24 » Zalamegye, Zala vármegyei Hirlap« 1905. november 12. véve) az asszonyok azalatt a színpad felállításával vesződtek. Tudniillik ellenőrizték a két bérest, akik a lábas pajtát Thália templomává alakították át. A leányt ottbenn tartotta az anyám s elmeséltette vele szomorú élettörtönetét. Tanító volt az apja. Árván maradt. Egyetlen rokona a részeges szinigazgató, aki azt állítja, hogy nagy művésznőt nevel belőle. Pedig ő olyan szívesen menne el szolgálónak . . . Délben a kis leány már ki volt öltözve tisztességesen. A húgomtól maradt ruha volt rajta. Egy pár viseltes cipő is akadt. A haja két hosszú fonatban lógott a hátára s nom csúfította el az istentelen kalap. A társaság a pajtában ebédelt, mert már be volt rúgva egy szálig. A kis leány velünk maradt. Egymás mellett ültönk 8 én igyekeztem ugy kiszolgálni, mint a legelőkelőbb dámát. Egész délután együtt voltunk. Bejártuk a kertet, a kert alatt a rétet s leültünk egy fűzfa tövében a patak partjára. Estefelé már elfogta a szíveinket a gyermekek édes boldogsága: az egynapos szerelem. Virágot tűztem a hajába, belenéztem a szemeibe, kezembe fogtam a kezét s ugy éreztem, hogy ezt a gyermeket, aki abbban a rettenetes környezetben, amelyben az országot járja, angyal maradt, meg kellene mentenem. Szegény kis leány! A vállamra hajtotta a fejét és isírt, sokáig sírt. Csendes volt körülöttünk minden, csak a viz locsogása hallatszott ós a szíveink dobogtak. A nyár bubája, az ifjúság szerelme elfogott bennünket. Csodás erő az, amely néhány óra alatt szenvedélyt ébreszt s két idegen lelket sirig tartó emlékekhez láncol. — — — Az előadásra összejött az egész falu. Egy szivarskatulya volt a kassza. A direktor teljes maszkban szedte a belépődíjakat s boldogan és részegen nézte, miként gyűlik a hatos, meg a forint. Mikor már zsúfolásig volt a csűr, bement a kulisszák mögó, amelyeket szekéroldalakból s ponyvadarabokból állított össze a faragó béres. Feszült figyelemmel vártuk az előadás kezdetét. A nagy ponyva mögött sürgés forgás hallatszott, de az előadást osak uem akarták kezdeni. Később mind hangosabb lett a színpad s egyszerre kitört a vihar. Éktelen káromkodás, dulakodás, asszouy sírás hangjai törtek ki. Rohantam a színpadra. Egymás hajába kapaszkodott, a színpadon hempergett az egész társaság. A direktor jónak látta a kasszából némi tartalékalapot a saját zsebébe csúsztatni. Ez volt a háborúság kezdete. A kis leány a sarokban szepegett s mikor látta, hogy a verekedők közé akarok rohanni, átfogta két ki :jával a nyakamat s ugy húzott vissza a sarokba. — Ne menjen. Magát is bántják. Rosz emberek ezek nagyon. Nem is lett addig béke, amíg néhány markos parasztlegény közéjük nem ütött. Da akkor alaposan vége lett. A felzudult közvéleménynek nem tudtam útjába állni. A társaság összes tagjai futásban kerestek menedéket. A leány ott maradt mellettem s ijedten nézte a művészek züllését. A falu érdemes birája, az óriás termetű Bajcos Ferenc, észrevette a szepegő leányt s ráordított bömbölő hangon : — Hát te még most is itt vagy ? Takarodj ; a pereputty után, te béka . . . A kisbíró, aki a principálisa mellett állt, buta | röhögéssel mondta a haragos embernek: — Ne bántsa azt a lányt bíró gazda. Nem láti, hogy az úrfi szeretője? A kis leány mint egy haragos vadmacska ugrott neki a kisbirónak. Sikoltott a hangja s ; apró kezével ugy csapott a röhögő hülye arcába, i hogy megtántorodott. — Nem igaz . . . nem igaz . . . De azután sírva fakadt. A közönség szétoszlott, a színészek az éj leple alatt megszöktek a faluból. A kis leányért egy asszony settenkedett vissza. Elbucsuztunk, elmentek. — — — Huszonöt év múlva láttam az éjeli mulatóhely kasszájában. Kifestve, elvénülve . . . Ami azóta történt, nem kérdeztem tőle. Csak arról az egy napról beszéltünk. Minő utakon keresztül juthatott a vándorszínészektől a kasszáig, az ártatlan gyermekkortól az elvénült kokottok utolsó menedékéig! Vass L. Még egyszer. Egy néhány hirtelen, erőszakos rázkódás után nagy zökkenéssel állott meg a vonat. Az utazótáskák legnagyobb része kirepült a hálóból, egy alvó utas legurult a pamlagról. Ijedten ugrált fel mindenki. Zűrzavaros hangok hallatszottak kívülről. — A podgyászos kocsi tengelyagya átmelegedett, elrepedt, a kocsi kisiklott, most ott fekszik a domboldalon. Szerencse, hogy nem valamivel odébb történt. Legurult volna az egész vonat. — Mikor mehetünk majd tovább? — Isten tudja! A medgyesi állomás közel van, a kalauzt már beküld ük, hogy sürgönyözzön. De amíg a se<ítővonat megórkezkezik, beletelhet vagy öt-hat óra. — Öt-hat óra — szörnyűködtek az utasok. Hiszen ez alatt megfagyhatunk. Téli idő volt, hóval fedve az egész tájék. Már be is sötétedett volna, csak a fehér hó fénye terjesztett szót egy kevés szürkeséget. A közeli falu ablakaiból kivilágított egy-egy pislogó mécs. Az a kevés ember, aki a vonaton volt, összeverődött egy kis csoportba. Csupa férfi . . Valamivel messzebb két nő vitatkozott némi élénkséggel. Az egyik aztán hirtelen odafordult a vonatvezetőhöz. — Hogy hívják ezt a falut? — Medgy esnek. Meglepetten nézett fel az asszony. Ugy látszik a név ismerős volt előtte. — Van valami vendéglőfóle benne ? — Dehogy kérem, osak egy kis korcsma. Az is a legroszabb fajtából. A pályatest mellett futó országútról vidám csilingelés hallatszott. Nyomban utána feltűnt a szánkó. — Hohó Pista, megállj, feldűlt a vonat. Egy ember ugrott ki a szánból és gyorsan felment a töltésre. Hamarosan megtudakolta, hogy mi történt. Móg javában beszélgetett a fűtővel, vonatvezetővel, mikor az egyik nő, az idősebbik megszólította : — Bocsánat, hogy alkalmatlankodom, de ugy látszik, kegyed idevaló. Nem tudná megmondani, vájjon itt Medgyes mellett van-e a Hauserék kastélya ! — A Hauserék kastélya? Igen is, ott van. Miért kérdi nagysád ? — Azért, mert Hauser Feri jó barátunk. Ott tán majd kapánk szállást az éjjelre. A vonatban utóvégre még sem lehet maradnuuk. — Semmi esetre, nagyságos asszonvom. Örülök, hogy éppen erre jártam. Én Hauser Ede vagyok, Feri báiyja. — Ez valóban szerencse. Bizonyosan ismeri a nevünket. Török Istvánné vagyok, ez meg a leányom, Vanda. — Ah, rendkivül örülök. Hogyne ismerném kegyeteket. Merre van a podgyászuk ? Berakták a táskákat a szánkóba. Hauser kiült a kocsis mellé, csak elfértek valahogy. A kastélyban Hauserné, a fiatal asszony gondoskodott váratlan vendégeiről. Hat órakor az ebédnél találkoztak mindnyájan. — Hát Feri nincs itt? — Nincs, ő künn lakik a megyeri pusztán, csak néha jön át. Pár pillanat múlva zaj hallatszott a csarnok felől. — Nézz ki Péter, ki az? Az inas visszajött: — A Feri ur érkezett meg. A leány minthi elsáppadt volna. Az inas után rögtön belépett a fiatal uraság, de mikor annak a tekintete reá eBett, már vérvörös volt Vanda arca. Csodálkozás, üdvözlés, magyarázatok. Hamar felraktak móg egy terítéket ós a fiatal ember leült. Alig evett egy falatot. Hauserné megkérdezte : — Mi az Feri, miért nem eszel? — Köszönöm, nem vagyok éhes. — Pedig a csarnokban azt mondta az inasoknak, »siessetek, megeszem az egész konyhát.* Ebéd után a hölgyek bementek a szalonba, az urak a szomszédos dohányzó szobába. Hauser Feri nagy lépésekkel járt fel s alá, két keze a zsebében. A szivarja minduntalan elaludt. Végre is letette. Odament a bátyjához, belevetette magát egy karosszékbe, vele szemben. Egy kis ideig hallgatott, aztán megszólalt. — Öreg. — Nos? — Ez az. — Kicsoda? — Vagy ugy, még nem mondtam el? — Mit? — Várj egy kicsit . . . Semmit. — Mégis. — Nem bánom, elmondom. Tanácsot kell adnod. Úgyis te vagy az egyetlen, aki önzetlen tanácsot adhat. Figyelj. Nincs több egy esztendőnél, hogy Török Vandát ismerem. Nem vagyok már gyermek, egykönnyen nem esem elragadtatásba, de az bizonyos, hogy már első látásra beleszerettem. Mikor ez megvilágosodott előttem — elóg hamar történt — nem is volt semmi kifogásom ellene. A családot ismertem; állás, vagyon, minden megfelelt. Elhatároztam, hogy igyekezni fogok elnyerni a kezét. Égy ideig jól ment minden. Nagyon szépeu megbarátkoztunk. Azt merem állítani, kogy kitüntetett minden alkalommal. Nem csak nekem tünt ez fel. A barátaim is csak ugy hívtak »a Vanda lovagja. < Jól vau, kitüntetett, de másokról sem mondott le. Kacérkodott mindenkivel. Csodálnám, ha téged békén hagyott volna. Ugy-e megpróbálta ? Az idősebbik csak a fejével bólintott, hogy »nem.« — Nem? Csodálom. Menjünk tovább. Magad megítélheted, hogy szép. Természetesen mások is bolondulnak utána. Én voltam ugyan a kegyenc, de a többit is ugy tudta kezelni, hogy azok sem vesztették el reményüket. Nem részletezem tovább az eljárást, végeredmény : nagyon kacér. Én meg féltékeny vagyok. Egyszer el is ragadott a féltékenység. Szemére hánytam a kacérságát. Nagyon megharagudott. — Mi joga van önnek engem kérdőre vonni ? — Most még nincs jogom, de ha maga is r. *y akarja, nem sokára lesz. - Ugyan? — Igen, Vanda. Tudja jól, hogy szeretem Az az egyetlen kívánságom, hogy feleségemmé teszem. Mit felel? Egy darabig nem szólt, csak nézett a pattogó tűzbe. Ismételtem a kérdést. ^Sajnálom . . Igazán ... az a meggyőződésem . . . higyje el . . . nem vagyunk egymáshoz valók. Mag a