Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-12-24 / 52. szám

1905 november 19. pincében szedik hazafiúi bölcseségüket és Fejérváryt tartják az egyedül elfogadható politikusnak. Az a dolog érdemére niucs kihatással, hogy azért tartják egyedül Fejhérváryt elfogadható politikusnak, mert egyedül 8 nyújt egy kis napidíjas politikai ingyen vaosorát a Bachus pincében, a fő az, hogy akkor, a mikor a hármas szövetség a kávéházba belépett, a Bachus huszárok egy gúnyverset énekeltek a negyvennyolcasokra. A báró meghökkent. Ezt ő nem tűrheti. Kiadta a jelszót, ki kell dobni minden hazaárulót. Nagy kavarodás keletkezett erre. Felemelt székek egész erdeje állott előttük, vad harci zajjal telt mag a levegő. Már már arra került a sor, hogy a hármas szövetség egyes tagjai kénytelenek lesznek külerőszak miatt megbontani a szövetséget, midőn Tibor, mint a legjózanabbja a társaságnak, elkiáltotta magát: — Tiz forint napidíj minden embernek és egy üveg bor, énekeljetek kuruc nótát. A hatás leírhatatlan volt. Nemcsak arra voltak készek Bachus pincéjének derék látogatói, hogy kuruc nótát énekeljenek, hanem fogadkoztak, hogy elhozzák Tibor priuoipálisát, Kristóffyt is és főispáni beiktatást játszanak vele, ha az urak még egy üveg borral megtoldják a kompetenciát. A gondolat uj gondolatot teremtett a bárónál. Felugrott nagy mérgesen, megfogott egy gyanús alakot, beleültette a kasszába ós megértette vele nagy nehezen a helyzetet, hogy ő most főispán és őt fogják installálni. — Minden tojást hozzanak be. Jött a tojás, azután a különféle habos és töltött sütemények repültek a főispán felé. Dömölk nagy kacagás közt egy üveget is hozzá dobott a főispán úrhoz. De ennek volt annyi esze, hogy ne a fejét érje a váratlan fordulat, hanem a nagy tükör széttörése adjon egy kis stilszerüséget a nagy éjszakának. A tükör csörömpölve hullott a Bachusok lábai elé. Pokoli lárma, éljenzés követte az uj beiktatott főispán elvonulását a közgyűlési teremből, akarom mondani a kasszából. A cigány húzta erősen, a pénz fogyott. Már a régiségekről egészen lemondott Tibor, de az a gondolat, hogy egy perzsa szőnyeg legalább is valódi legyen, még mindig bántotta képzelőtehetségét. Ezen is segített hamarosan a báró. Kocsin járta be egy pincér az összes kávéházakat és minden tárogatót oda hozott a hármas szövetséghez. Szólt a kuruo nóta egész hajnalig, kidűltek a Bachusok, ott aludt már a főispán is Dömölk Ivánnal egy kanapén, csak a báró és Tibor tartottak ki. A báró azért, mert ö így szokott, Tibor azért, mert az övé a pénz, neki kötelessége kivárni a fejleményeket. Végre vége szakadt a mulatságnak. A báró volt az oka. Felmászott a főispáni székre, a kasszára, hogy egy kis szónoklatot tartson a cigányoknak, azonban megcsúszott ós beleesett a tükör darabokba. Ugy kellett kocsin hazavitetni. Nagy vigan bandukolt egy kissé utóbb Tibor is hazafelé. Elfeledkezett a régiségekről, az „echt" perzsa szőnyegekről, Jolánkáról, a jövő évi árpáról, mindenről, C3ak egy volt eszében, az a nóta : »Megbukik a drabant kormány.* A mint dúdolgat, egyszer csak utánna hajt egy gunimikerekü és megszólítja, hogy a megsebesült nagyságos ur viteldíját tessék kifizetni. Tibor a esebjébe nyúl, keres-keres, végre talál egy tizest, az utolsót és egy megvető pillantással a kocsisnak dobja. Igv úszott el a bankkölcsönnel túlterhelt kerei urodalom jövő évi árpatermése. Papszi. » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap « Egy napos szerelem. Ha a vidéki ember Pestre kerül, a legfontosabb dolga, hogy egy két éjszakát átlumpoljon. Mert hát nem boldog a magyar s a temérdek gondot és bánatot bele kell fojtani egy kis muriba. A vidéki ember egészen máskép lumpol oda haza ét máskép a fővárosban. Otthon három napig is kibirja egy háznál. Sőt ugyanazon asztal mellett is eltölt egy huszonnégy órát. Pesten azonban egy helyen nem állja sokáig. A nagy város zaja, forgataga felzaklatja az idegeit s végighajszolja minden éjeli tanyán, ahol pezsgőt, muzsikaszót és mosolyt árulnak. Én se vagyok külörnb, mint a többi. Évenként kétszer, háromszor, valami alkalmatos hazugsággal, el tudok szabadulni hazulról, hogy a régi cimborák társaságában töltsek néhány napot. Karácsony körül legengedékenyebb az asszony, .íert akban reménykedik, hogy a Józuskával van Budapesten találkozásom. Ezt a hangulatot szoktam én felhasználni. Végigjátszottam biz ón ebben az esztendőben is a rendes programmot. Éjfél előtt a szokásos mulatság folyt. Szinház, Pannónia, orfeum . . . Éjfél után azonban azt mondták a fiuk, hogy olyan helyre viszuek, ahol még vidéki alak nem igen járt. Valami uj mulató; abból a fajtából, amely hiressé teszi az egész világon a mi szép fővárosunkat s amelyről a nagyképű erényhősök a megbotránkozás hangján szoktak beszélni. Felpakkolt a társaság néhány konflisra. Visszaidéztük a mult emlékeit. Jogászéveink jutottak eszünkbe, amikor a kocsikban szorongtunk s yidám kacagással robogtunk a külváros felé. A hangulat ugyanaz volt, mint busz esztendővel ezelőtt. A kép csak annyiban változott, hogy a rosz gebén most nem ült senki. Hajdan oda is jutott egy cimbora, aki a rendőröket szerette boszantani. Hogy hová vittek, jóformán nem is tudom. Egy nagy ház előtt álltunk meg. A kapu alatt már hallottuk a zenét s zűrzavaros hangok tódultak ki a folyosókra, amint egy-egy ajtó nyílott. Az előszobában a pénztár állta utunkat. Egy kifestett képű, veterán hölgy ült a kasszánál s osztogatta a jegyeket csekély 10 koronáért. A pénztárosnő divatos hajdísze rettenetes roszul állott elvénült, kifestett arcához. Gyűrűkkel telerakott ujain csillogott a hamis gyémánt. Minden hamis volt rajta: a haja, az arcszine, az ékszerei, a bájosnak készülő, de útközben megsavanyodott mosoly. Szegény I Valaha szép volt és vidám. Élt. Most pedig . . . kiöltözik s jegyeket árul a mindennapi kenyérért az előszobában. Kihallatszik a zaj, a visongás; elegáns itju hölgyek suhogó selyemben lejtenek el a kassza előtt s lenézik, szóba sem állnak vele. Ifjú urak hauyagul dobják elébe a belépő dijat. Nem veszik észre legbájosabb mosolyát sem s legfeljebb egy két nem szalonképes megjegyzéssel toldják meg a mondani valót. Én is oda álltam a pénztár elé, hogy engedélyt szerezzek az Ezeregy éj termeibe való belépésre. Amint szemközt álltam a kifestett hölggyel s az rám nézett beesett fénytelen szemeivel . . . egy pillanat alatt régi emlékek rohantak meg. A pénztáros hölgy mohón kapott a kezem után s a szemeiben megjelent egy köny. Megismertük i egymást — huszonöt év utáu. ! A vidám társaság bevonult a belső termekbe, én pedig ott maradtam a kassza mellett. A pezsgős üveget oda állították elénk, de nem ittunk i belőle egy cseppet sem. Vidám hölgyek, szerelmes urak kaoagva jártak keltek mellettünk, észre se vettük. S mikor a fiuk visszatérőben ott találtak az előszobában a \ vén tündér mellett, nem tudták elképzelni: mit 599 beszélhettünk mi órákon keresztül. Egy kiérdemesült kokott s egy falusi ember, aki otthon bagaria csizmában jár. Mit beszéltünk ? Két szerelmes gyermek életéből egy rövid nap történetét, amelynek minden részlete ugy az emlékezetünkbe vésődött, hogy most is emlékszünk rá. Talán húszéves voltamakkor. Vakációs jogász. Nagy tisztességben volt részem a faluban. Az öregek azt mondták, hogy miniszter is lehet belőlem. Az ifjúság előtt azonban nem a jövő reménye volt a tekintélyem alapja. Tele voltam életkedvvel, vidámsággal; gondoskodtam róla, hogy mindon napra jusson valamiféle mulatság. Ezért voltam én vezér. Julius közepe felé egy hat tagból álló vándorszínész társaság jelentkezett a jegyzőnél s engedélyt kért, hogy művészetét bemutathassa. A nótárius hozzám utasította a direktort, mint a vign.lmi bizottság hallgatólag elismert elnökéhez. És beállított az apám kúriájára a hat szinész. Az igazgató pózba vágta magát, rongyaihoz nem illett a méltóságteljes testtartás s hangja recsegett, mint a megtörött dió. Arcáról lerítt a nyomorúság ós a szeszes italok mértéktelen szeretete. A trupp három lépéssel mögötte állt meg. Két férfi, két asszony és egy 15—16 éves serdülő leány. Rettenetesen összeválogatott társaság volt. Divatból kiment tunikák, borzasztó kalapok, amelyeken azonban együtt volt mindenféle dísz, amit az asszonyi hiúság valaha kigondolt: kitömött madarak, óriási tollak, virágok, szalagok, mindenféle gyümölcs, selyem és bársony. Talán tiz kalapról rakták egyre az elavult rongyokat. — Nagyságos uram, kedves hazafi! — kezdte a direktor. — Thália oltárát hordozzuk, hogy tüzet gyujtsunk rajta nemzeti nyelvünknek s a dicső színművészetnek. Ide vetett bennünket a sors s most önhöz fordulunk, hogy segítsen nekünk az oltárt elhelyezni stb. stb. A beszéd további fonalán megtudtam, hogy a legelső és legjobb vidéki erőkhöz van szerencsém, akikhez fogható művészekkel csak a nemzeti színház dicsekedhetik. Mindig a legnagyobb társulatoknál működtek, de a kajánság és alattomos rágalom elüldözte őket s most kénytelenek falvakban ragyogtatni művészetüket. És hogy meg legyek győződve, milyen na^y művészek jöttenek hozzánk, azonnal elénekeltek egy részletet a Bánk bánból. Az igazgató intésére rázendítette a kar: Ha férfi lelkedet egy hölgyre feltevéd. Azután kiállították a középre a kis leányt. Bánatos arcú, égő szemű szép gyermek volt. Ugy nézett rám, mintha könyörögni akarna egy jó szóért, egy barátságos tekintetért. És elszavalta a » Petikét*, óvodás gyermekek kedves kis versét. — Nos uram — mondta önérzetesen az igazgató — ez csak művészet? Eunyi tudással csak fel lehet lépni Karakó-Nyomoródon! Húsz esztendős, könnyen^ hevülő, hiszékeny ifjú voltam. Elhittem az utolsó betűig, amit az igazgató mondott s nagy művészeknek képzeltem azokat a rongyos alakokat. A kis leány pedig a nedves, nagy szemeivel megbabonázott. Büszkévé tett az a gondolat, hogy én leszek ennek a sanyargatott művész társaságnak a patrónusa. Először megreggeliztettem őket. Az udvarunkon két óriás platánfa állott, ott terítettek a társaságnak. Az apám ugyan nem jó szemmel nézte, hogy a szedett vedett néppel fraternizálok, szogéuy jó anyám azonban csak a sorsüldözött, éhes, rongyos embereket látta bennük. A kis leányt megszerette. Olyan csendes volt szegény, mint egy ijedt galamb. Amíg én a társulat férfi tagjaival a programmot állítottam össze s végigjártam a falut — idény bérL'^ után (négy előadás volt tervbe