Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-11-19 / 47. szám

1905. november 19. *Zal ara egye, Zaiavármegye Hirlap t 3 ivarszervi hólyagos kiütéssel 8, rühkórral 2, sertésorbánccal 11, sertésvészel 23 s tenyészbónasággal 16 község. A tenyészbénaság miatt elrendelt vizsgálatok befejeztettek. A betegség a perlaki jár;ís területén 14 községben s a letenyei járás területén 2 községben, összesen 94 udvarban lett megállapítva. Ezideig megbetegedett 6 mén és 9 kanca; ezek közül megyógyult 4, elhullott 2, kiirtatott 4 db. Egyéb betegségek közül nagyobb mérvben csak a sercegő üszök fordult elő, még pedig a zalaszentgróti és pacsai járások területén. Az állatrakodó állomások és állatvásárok forgalma közepes volt. A száj és körömfájás miatt elrendelt kiviteli tilalom feloldatott. Közművelődésünk jelen állapota. Irta : Balogh Bertalan. • Ujabb időben hazánknak majdnem valamennyi megyéjében alakultak közművelődési egyesületek, a melyek — ugy a régibb keletűek, mint az ujabban alakultak — egyaránt a közműveltség fejlesztésére törekednek. Bizonyos, hogy ezen egyesületek részben a mind erősebben nyilvánuló nemzeti áramlat befolyása alatt, részben a korábbi kormányok, különösen a közoktatásügyi kormányzat nemzeti irányú kezdeményezéseinek hatása alatt nagy arányokban egyöntetű eljárást követnek. Ez az egyöntetűség azonban — sajnos — a voltaképi cél súlyos hátrányára, legelső sorban és majdnem kizárólagosan abban nyilvánul, hogy a különféle irányú ily egyesületek, u. m. irodalmi és zenei, művészeti, szorosan vett közművelődési körök stb. elfelejtkezvén arról ós szem elől tévesztvén, hogy voltakép »pars pro toto« kell dolgozniok, egyedül és kizárólag a helyi, helyesebben »szókhelyi« szükségletekkel törődnek. Ez a szolgálat, melyet így, széttagoltan bár, teljesítenek a köznek, névszerint a magyarságnak, a közműveltség és az ismeretek fejlesztése folytán szintén becses, de mennyire becsesebb és mennyire célravezetőbb volna, ha ez egyesületek egy nagy arányú, közösen, de mindenesetre a helyi szükségek figyelembevételével is megszerkesztett programm, munkatervezet alapján működve, végcélul a közműveltségnek magyaros irányban való fejlesztését tűznék ki. A »közös erővel* elvénél fogva szinte kiszámíthatatlanoknak kell jeleznem azon előnyöket, a melyek a magyarságra a meglevő és megalakítandó közművelődési egyesületek közös, egy iránvu s átgondolt nemzeti irányú programul alapján kifejtett munkálkodásából háramolhatna s nincs kétsógem az iránt, hogy az ily s természetesen nemzeti alapokon nyugvó társadalmi munkálkodás, ha általában a magyar kulturának nemzeti irányban való fejlesztését minden vonalon lehetővé tenné és elősegítené, legnagyobb eredményeket mégis ott érne el, ahol a nemzetiségek közé ékelt jkevés magyarságnak erősítésre, támogatásra van szüksége. Hogy érthetőbb legyek, reá mutatok arra, miszerint a külföldi fővárosokban élő hazánkfiai u. n. magyar egyesületeket alakítottak, melyek bár első sorban szociális célzatuak, mégis távol az édes hazától tagjaikban a nemzeti szellemet is ébren tartják, míg idehaza a magyar hazának hű fiai a nemzetiségek közé ékelten, a helyett, hogy a magyarság apostolai lennének, idegen nemzetiségű polgártársaiknak sokszor nemzet- és államellenes viselkedése folytán olybá tűnnek fel, mintha csak megtűrtek volnának saját hazájukban. A hr.zai közművelődési egyesületek szövetségének tehát, melynek szükségességét és kivitelének módozatait e tanulmányban kifejteni szándékozom, első kötelessége az volna, hogy oly helyeken, a hol arra szükség van, a maga erkölcsi és anyagi támogatásával magyar közművelődési egyesületek megalakulását elősegítse, a meglevőket erősítse. Erre nézve nagyon közeli példával szolgálnak a német, oláh és cseh stb. országi egyesületek (Schulverein, Tribuna, Omladina, Maticza stb.), a melyek szintén társadalmiak, s mint ilyenek azzal is s talán legelső sorban azzal törődnek, hogy magyarországi fajrokonaikat támogassák. Hát kérdem, h i ezek külföldi testvéreiket segítik, erősítik, ugy anyagi téren, mint kultúrájúkban, nem kötelessége-e valamennyi magyar közművelődési egyesületnek, hogy segítségére siessen saját véreinek itt a haza határain belül, különösen akkor, midőn azt kell látnunk, hogy az említett egyesületek mindent elkövetnek arra, hogy a nemzetiségi vidékeken a magyarság 1 kezéből a vezetós jogát elragadják. Ujabban erős I kulturáju nemzetiségi gócpontok alakulnak, melyek a külföld anyagi és erkölcsi támogatása mellett, bizonyosan higgadtan mérlegelve erejöket, ! most már szinte tüntetőleg jelennek meg időnkint, szinte országos jellegit ünnepségek keretóben a nyilvánosság előtt. ; És mi a magyarság szerepe ezen az ünnepéken?!... Bizonyosan elfüggönyözött ablakok mögül, fájó érzéssel, talán jogos szemrehányással mindnyájunk iránt, kikfet a gondviselés az j ország magyarlakta vidékeire vetett, tehetetlenül • szemlélik a nemzetiségek céltudatos törekvóseii nek diadalát Szent István birodalmában .. . Másik és hasonlóképen fontos kötelessége volna a szövetségnek, hogy az egész magyar társadalmat nemzeti irányba terelje, mert — számolva állításom teljes súlyával —• konstatálom, hogy a magyar közművelődési egyesületeknek nincs hangsúlyozott nemzeti programmjuk, vagy ha van is, — s ez még rosszabb — működésűk nem viseli magán a kifejezett nemzeti jelleget H ez nézetem szerint súlyos hiba, mert társadalmunkat, fejlődő kulturánkat a legbiztosabb uton terelik a nemzetköziesség útvesztőjébe, a melyből, ha egyszer belejutottunk, visszatérés nem letz. Ez a tény maga, az nevezetesen, hogy működésük nem halad sovén irányban, tevékenységüket a magyarság szempontjából kétes értékűvé teszi. Az én nézetem szerint a közművelődési egyesületek hivatása a mellett, hogy a mostani gyakorlat alapján a közműveltséget fejlesztik, legelső sorban az volna, hogy a nemzeti érzóst ápolják, azaz világosan és röviden az, hogy művelődésünknek nemzeti karaktert igyekezzenek biztosítani Mi, magyarok, faji jellegünkkel egyedül állunk Európa népei között 8 csak addig van létjogosultságunk a kulturnemzetek sorában, míg ezt megőrizzük s lépést tartva a nyugati nemzetek fejlődésével, kulturánkat a magyarosság jegyében a többi fejlett kulturákkaj egyenlő szinvonalra emeljük. Míg ha átvesszük a nyugati műveltséget anélkül, hogy azt faji jellegünkhöz mérten átgyurnók, ha az ugy tartalomban, mint külső zománcban nem lesz magyarrá, akkor előbbutóbb el kell következnie auuak az időnek, mikor a magyar kultura emlékeit a világ muzeumokban fogja szemlélhetni. És ez nem túlzás! Mindnyájan eaját közvetlen környezetűnkből vonhatjuk le a szomorú bizonyítókokat arra, hogy igenis: reá léptünk arra az útra, mely teljesen kivetkőztet nemzeti mivoltunkból. A közélet minden uyilvánulásából hiányzik a magyaros vonás, épen ugy, mint n családi élet tűzhelyéből. Házaink, a melyekben élünk, templomaink, a melyekben gyermekeink s a haza boldogulásáért imádkozunk, idegen mintára épülnek s idegen ékítményekkel vannak diszítve, bútoraink idegen izlés szerint készülnek, házi eszközeink, ruházatunk, mindenünk nemcsak hogy idegen, de — sajnos — már nim is jó, nem is szép, hanem idegen. Hölgyeink bútorban, dísztárgyakban, kézimunkákban ma idegen ízlések (stylusok) rabjai, a helyett, hogy a magyaros izlés örök szép formáit kultiválnák, A. »baroc«, a »rococo«, MZ »empire* valóságos szálló igékké lettek. Divattá lett az idegen szeretete s közművelődési egyesületeink, a melyeknek elvégre is az volna hivatásuk, hogy társadalmi életünket vezessék, csak elvétve tesznek valamit, hogy annak irányát a helyes — magyaros — útra tereljék. És ez a veszedelemnek csak egyik része. A másik, a nagyobb, abban rejlik, hogy a társadalmi életében, szokásaiban, kultúrájában elnemzetietlenedő magyar intelligencia hű követőkre talál — a mí g var parasztban. Hivatkozom minden polgártársamra, ki sokat mozog a nép között, nem veszi-e észre állításaim igaz voltát ?! . . . S mindezt a divat tette, az embernek veleszületett utánznsi ösztöne. Vagy talán a nemtörődömség is. Mert még ma is útját lehet állani a további pusztításnak s ha ez igaz, mennyivel inkább lehetett volna útját állani a veszedelemnek akkor, midőn az keletkezett. Útját lehet állani ugyanazokkal az eszközökkel, a melyekkel a veszedelem oly nagyra nőtt: a divat áital. Meg vagyok róla győződ\ e, hogy a mint divattá tudott lenni nálunk minden, a mi idegen, köz! művelődési egyesületeinknek közös és kitartó ós ! a legszélesebb arányú akciója révén divattá lehet ! minden, a mi — magyar. S ha egyszer divattá lett, a mivé tenni a mi ' lelkes honleányaink bevonásával nem is olyan nagy dolog — akkor rövid idő alatt oly eredi menyeket órnónk el, a melyek szilárd alapú szolgálnának a további munkálkodásra. Mert nem elég, bár föltétlenül szüksége., hogy közéletünk csak kiilső megnyilatkozásaiban í férjen magyaros szint. Szükséges az is, hogy ez a külső megnyilatkozás természetes folyománya legyan a nemzeti érzésnek és gondolatvilágnak. Ezeket tehát közművelődési egyesületeinknek tervszerüon ápolni, fejlesztenie kell. Sajnos, ez irányban semmit, vagy vajmi keveset teszünk. Megünnepeljük 1848 március 15-ikének emlékezetét s ezzel kimerül minden az irány u tevékenységünk, hogy közönségünket visszavezessük a nagy ősök emlékeihez és az ő nagy példáikból oktassuk hazafiságra. Évek ó» évek múlnak el, míg a magyar társadalom a történelem egvegy nagy alakja emlékének megünneplése végett országosan megmozdul. íme 1 Most Bocskay István fölkelésének 300-ik évfordulóját éljük át! Hol vannak a magyar közm. egyesületek, hogy ennek a uagy magyar politikusnak emlékezetét felújítsák közönségünk szívében? Évről-évre kinálkozik egy-egy ily alkalom, a mikor az egyesületek közönségüket összegyűjtve, a történelem nagy napjaiból oktathatják hazafiságra. Megünneplik-e a közművelődési egyesületek a honfoglalás emlékezetét? Aldoznak-e nagy nemzeti dinasztiánk, az Árpádok emlékezetének?! . . . így az évről-évre rendezett ugynovezett nemzeti ünnepélyek tartásával, eltekintve attól, hogy közönségünk megtanulná a magyar politikai, hadi és művelődéstörténetet, melyet az iskolában csak nagyon hézagosan volt alkalma elsajátítani s az életben azt a kicsit is elfelejtette, a közművelődési egyesületek alkalmat adnának mindnyájunknak, hogy évenkint egyszer-kétszer a fölött elmélkedjünk, hogy gondolkozásunkban, h izafias áldozatkészségünkben, lelkesedésünkben nagyon eltávolodtunk őseinktől s valóban az önzés és a szavakban s nem a tettekben nyilvánuló hazafiság napjait éljük. Tele van hazánk u. ti. történelmi helyekkel, a melyek közül bizony nagyon kevés van emléktáblával vagy oszloppal megjelölve s mi járjuk, tapossuk az ősök nagy emlékeitől megszentelt földet a nélkül, hugy arra járván, ha csak egy pillanatra is, nemzetünk elmúlt nagyságára gondolnánk. Le kell dőlniök a politikai pártkereteknek, hogy ennek a hazának minden polgára a nemzeti gondolatban és érzésben egyesülhessen! Hassa át ez ország minden polgárának lelkét az a tudat, hogy Magyarország jövője, léte, fennállása csak a minden izében magyar kultura által biztosítható! A különféle politikai és vallásfelekezeti kereteknek legyen egy közös találkozási pontjuk: 1 a magyarság kultusza ! Izzó, lángoló fajszeretet irányítsa minden polgártársunk tevékenységét! Hirdessük az oltár mellől és a tribünökről egyaránt a magyarságot! A népet, melyet lelketlen népámítók immár rendszeresen tévesztenek meg, vezessük vissza a magyar hazának egyedül boldogító szeretetéhez! Visszafelé? Zalaegerszeg város legutóbbi közgyűlésén az egyik városatya újra felvetette azt a témát, hogy ha a város terhei a jövőben is ugy fokozóduak, mint eddig, megfontolás tárgyává teszi: ne indítványozza e a rendezett tanácsú városnak nagyközséggé való visszafejlődését. Ezt a fenyegetést nem most hallottuk először | a város közgyűlési termében. Amint a pótadó ; emelés réme fenyeget bennünket, mindig felmerült » a visszafejlesztés gondolata. Miután pedig a pótj adót elég gyakran kellett emelnünk, hát elég gyakran került szőnyegre a visszaalakulás is. ' Égy izben már határozott indítvány formájában ; is foglalkozott vele a képviselőtestület; máskor ; csak a falra festették az ördögöt; vagy közgyiii lések után barátságos sörözés közbeo vitatkoztak ; felette. És nagyon könnyen meglehet, hogy leg\ közelebb már nem csak egy két városatya fenyeí getése lesz a visszafejlődésre való törekvés, hanem ; mint olyan indítvány kerül a képviselőtestület • elé, amelynek sok támogatója lesz. j A városi tisztviselők javadalmazását rendezni kell; az uj kaszárnyát a honvédelmi minisztérium nem fogja elengedni; iskolákra feltótlenül szükségünk van; a csatornázás nagy kérdését is hovatovább meg kell oldanunk. Ezek pedig mind nagy kiadásokkal járnak, amelyek egy részét csak pótadóval lehet fedezni. A pótadó emelésé-