Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 27-53. szám)

1905-11-12 / 46. szám

1905 november 19. » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap « 3 terjedésében föutartja, mert azzal senkit sem kötelezett fizetésre s annál kevésbé vetett ki pétadót sem közigazgatási, sem más oélra, hanem osupáu azon hazafias kötelességét teljesítette, hogy az állami háztartás egyensúlyát a jövő alkotmányos kormányzás idejére lehetőleg biztosítsa, az adózó honpolgárok érdekeit óvja, tisztviselőit az alkotmányellenes kormányzat ellenében védje s az esetleg tőlük megvonandó javadalmazás tekintetében kárpótolja. Eszerint a hivatkozott 1883. 15. tcikk egyáltalán nem jöhet alkalmazásba. De nem vonható le abból a rendeletben foglalt következtetés sem, mert különben az állam polgárai megfosztatnának azon ősi joguktól, hogy a haza érdekéből és önjavukra hozzájuk intézett figyelmeztetésre hallgassanak és önmaguktól járuljanak amaz érdekek istápolásához, tisztviselőik kártalanításához. De törvényszerű és jogos a határozat azért ie, mert társadalmi tevékenységet kelt föl a haza javára s ebben semmiféle törvény sem korlátozza, sőt alkotmány védő feladata és azon jogköre, mely szerint közérdekű ós országos ügyekkel foglalkozhat, egyenesen arra kötelezi, hogy a társadalmat ébren tartsa és öntevékenységre buzdítsa, különösen oly válságog időkben és oly téren, amikor és amelyen a hatalom ós erő kiválólag ő nála öszpontosul. Ezt a társadalmi tevékenységet akarta a vármegye bizottsági közgyűlése fölkelteni annálinkább is, mert lélekemelő példáit látja a történelemben annak, hogy mit művelhet a társadalom. Ily magasztos példája annak az is, hogy a hazai ipar védelmére az 1844-ik évben országos védegylet szerveztetett azért, mivel a legutolsó századok önkényuralma az országnak nemcsak politikai függetlenségét, hanem gazdasági önállóságát is tönkretevéssel fenyegette éí Magyarországot Ausztria gyarmatává tette. Ugyanis: arra szemelte ki Magyarországot az önkényuralom, hogy Ausztria iparát olcsó nyers anyagokkal, sürübb népességét pedig olcsó élelemmel lássa el és Ausztria iparának piacul lekösse. Ezért a külföldi gyártmányok behozatalát részben eltiltotta, részben pedig magas vámokkal megnehezítette s amennyiben Ausztrián keresztül Magyarországba hozattak, még átviteli vámokkal is megterhelte. Ausztria iparát más módokon is támogatta ; de a felsőmagyarországi szövő-, fonó- és ércipart teljesen elhanyagolta azon világos kijelentéssel, hogy »amig Magyarország nem .ép arányos egyenlő viszonyban a többi örökös tartománnyal, addig a kincstár nem segélyezhet oly kézműipart, mely az örökös tartományok élelmét csökkenti.« Az osztrák iparcikknek vámmentes utat nyitott Magyarországba, sőt azon keresztül külföldre is. Mindezzel a magyar ipar fejlődését megbénította s emellett elérte azt, hogy külföldi gyárosok magok alapítottak uj telepeket Ausztriában ós hogy ennek ipara, minden verseny ellen biztosíttatván, jelentékenyen fellendült. Másrészt azoobau megnehezítette azt, hogy Magyarorszag ] külföldre adja el terméuyeit s ilyeténkép Ausztria i az olcsó piactól elessék. Sőt egyes terményeknek, pl. a gyapjúnak a kivitelét meg is tiltotta; a magyar bor kivitelét pedig ahhoz kötötte, hogy azzal ugyanoly mennyiségű osztrák bor szállíttassák ki és így Ausztriának nemcsak iparát, hanem még nyers termelését is Magyarország rovására fejlesztette és ezt az országot a gyarmatokénál is roszabb sorsra kárhoztatta. Ehhez járult, hogy bekövetkezett az is, amire Ausztria számított, hogy t. i. a külföld a magas osztrák vámokért viszonzásul a magyar nyers terményekre vetett nagy vámokat s ezzel szintén meggátolta a nyers termények kivételét, megfelelő értékesítését ós Ausztriát a magyar piac korlátlan urává tette. Az országos rendek az 1634/5-iki országgyűlés óta többször feljajdultak az osztrák vámrendszer s annak következménye, az ország súlyos közgazgasági állapota miatt. De hasztalanul. Végre az 1844-iki országgyűlésen maguk akarván megállapítani a vámrendszert, azt kérték a kormánytól, hogy a szükséges statisztikai adatokat közölje. Azonban a kormány folyton halogatta a feleletet és végül kijelentette, hogy csak a jövő országgyűlésen közölheti a kivánt adatokat. Ez a válasz olyan óriási elégületlenséget és ingerültséget keltett, hogy annak hatása alatt a nemzet vezérfiai országos védegyletet alapítottak azon jelszóval, hogy »minden magyar ház küszöbén állíttassák vánisorompó az ausztriai gyártmányok kizárására,* vagyis minden magyar ember tegyen fogadást, hogy nem vesz osztrák gyártmányt. E védegylet eszméje oly nagy lelkesedéssel karoltatott fel, hogy a becsi kormányt erősen megdöbbentette s a politikai viszonyok alkotására is jótékony befolyást gyakorolt, a pár óv múlva rendezett iparkiállítás pedig már a honi ipar akkora haladását bizonyította, hogy az országon kivül is figyelmet ébresztett. Meggyőző tanulság ez arra nézve, hogy nem kell, nem szabad mindent az államtól várnunk, hanem minden egyesnek és a társadalomnak is kötelessége, hogy a maga körében és erejével s erőit egyesítve saját és a haza érdekeit előmozdítsa. S fokozott mórtékben előtérbe lép ez a kötelesség most, amikor gazdasági önállóságunkat ismét komoly veszély fenyegeti. A vármegye bizottsági közgyűlése távol áll attól, hogy e téren harcot idézzen elő akár Ausztriával, akár a külfölddel szemben. Ellenkezőleg az az óhajtása, hogy azokkal kölcsönös méltányosság alapján rendezzük közgazdasági viszonyainkat és íőként Ausztria népeivel minden idegen célt szolgáló befolyástól és nyomástól menten intézzük el közös érdekű ügyeinket a két állam önállóságának, függetlenségének és alkotmányosságának követelményei szerint. Ez azonban korántsem áll útjában annak, bogy védjük, fejlesszük iparunkat és hogy közgazdasági viszonyainkat a virágzó iparnak megszámlálhatlan sok irányú jótékony hatásával is előmozdítsuk. Sőt ezt parancsolják összes létérdekeink. Az a körülmény pedig, hogy a nemzet önállóságot kiván gazdasági téren, égetően szükségessé teszi, hogy erre a talajt a hazai ipar pártolásával is előkészítsük s azt a rázkódtatást, mellyel a rendszerváltozás járhat, ily módon is enyhíteni s az önállósítás akadályait megszüntetni igyekezzünk. Ennélft igva a vármegye bizottsági közgyűlése szükségesnek tarja, hogy az 1844-ik évi mozgalomhoz hasonló szellemű társadalmi mozgalom indíttassák a hazai ipar oltalmára. Szükségesnek látja ezt annálinkább is, mert a viszonyok — sajnos — azt mutatják, hogy az országgyűlés nem jut egyhamar abba a helyzetbe, hogy törvényhozási intézkedésekkel készítse elő a gazdasági különválásnak korszakot alkotó ős szebb, jobb jövőt hozó s uj meg uj erőforrásokat nyitó nagy munkáját. De általában véve szükségesnek véli ez., azért is, mert a viszonyok e téren igen hátraszorítottak bennünket és ezért ugyan sok a pótolni való. Ily körülmények közt pedig nincs, nem lehet semmi halogatás, mert minden késedelem veszéllyel van egybekötve. Hozzájárul ehhez, hogy ha nem terjeszkedünk azon tul, amink van: a takarékosság szellemét ápoljuk s annak előnyeit szerezzük meg. A vármegye bizottsági közgyűlése tehát figyelmébe ajánlván mindezt a vármegye hazafias közönségének, fölkéri azt, hogy a maga körében ós társadalmi tevékenység utján a hazai ipart tőle telhetőleg támogassa; a külföldi áruk iránt ittott mutatkozó előszeretettel s a honi cikkek iránt hellyel-közzel fel-feltünő előítélettel szálljon szembe; ápolja s terjessze a takarékosság szellemét s elégedjék meg azzal, amink van, mert csak ily módon érhetjük el iparunk terjedését, fejlődését, versenyképességét s ennek áldásait. Fölkéri továbbá a hatvanas bizottságot, a vármegyei gazdasági egyesületot s ' a vármegyében létező ipari és kereskedelmi egyesületeket, hogy ez irányban hathatósan közreműködni szíveskedjenek. II. A vármegye bizottsági közgyűlése JÜ762/1905. j.kv 41 v> b'/. iKitift-nrut.iinak indokaival törvényes alapokon és előző kormányrendelet nyomán kimutatta azt, hogy ugy az önként befizetni szándékolt adók elfogadása, mint a hadseregbe vagy honvédségbe önként belépni kívánók belépésébe/; szükséges hatósági közreműködés is törvénybeütköző, mort az országgyűlés által meg nem szavazott adók behajtásával ós az országgyűlés álta; meg nem ajánlott újoncok kiállításával azonos. Olyannyira kétségbevonhatlan ez a tény, hogy bővebb bizonyítása annálinkább sem szükséges, mert a 107274/B. M. 1905 sz. rendeletnek egy szava sincs az említett 16762/905.^sz. határozat indokolására. Lehetséges, hogy ennek az az oka, téglát, egy szép téglát keressen kigyelmed, aminthogy ugy illik. S amíg Bagi a téglát kereste, ügyesen kikapta kétujjával a habarcs közül a pénzt, gyorsan a zsebébe csúsztatta, hirtelen lesimította a pónz helyét s nagy buzgalommal folytatta a munkát. Bagi odaadta a téglát a kőművesnek. Mosolygott. Kövéres arcára jóleső, elégedett érzés ült. Alkonyatkor, munka után pedig megkínálta Bagi az öreg kőművest egy ital borral. — Hála Istennek, jól halad — mondta a kőművesnek s egy pillantást vetett az épülő házra. — Jól halad — mondta az öreg káműves. — Hogy az emlékpénz is benne van. — Benne van — mondta az Öreg kőműves s egyet hunyorított. — Jól be van falazva — beszélt vidáman Bagi. — Be ám. — Onnét ugyan senki ki nem veheti. No, onnét nem — mondta meggyőződéssel a kőműves. * Már tavaszodott, amikor egyszer az öreg kőműves Bagiék felé járt. Még az ősszel tető alá került az uj ház s hazavitte Bagi az uj menyecskét. Csendesen alkonyodott. Bagi a kis kapuban ült. Az arca még kövérebb, még egészségesebb volt, a szeméből nyugodt életvidámság, elégedett öröm sugárzott. Felugrott a kispadról fi megállította az öreg kőművest. — Messze-e? De rég láttam kendet! Az öreg kőműves megállt. — A városban dógoztunk a télen. — Kerüljön belől kigyelmed egy-két szóra! S már is betolta az öreg kőművest a kapun. A tornácon leültek, beszélgettek. A menyecske meghallotta a hangjukat s kijött a tornácra. Amint megpillantotta az öreg kőművest, fehérség öntötte el az arcát, aztán szótlanul letelepedett melléjük, fészkelődött a széken s odaszólt Bagihoz : — Hozzék egy kis italt kigyelmed! Bagi felállt, bement a kamrába. Az asszony hirtelen felugrott, az arca kigyuladt, a szeme csillogott s mély sóhaj szakadt fel a lelkéről. Elkapta az öreg kőműves kezét s hevesen mondta: — Mondja meg neki, hiszen tudja kigyelmed — tudja, se éjjelem, se nappalom, két hónapja hogy nem láttam. Az éjcaka várom, mondja meg kigyelmed, biztosan várom, a kapuban, éjfél után, nem lesz hódvilág. A lelkéről foszlott le ez a pár szó. Végigsimította a homlokát. Lecsitult. Leült B a fejét lehajtotta. Bagi jött a kancsó borral, mosolygott s messziről kiáltotta: j — Annyukom! Egy kis harapnivalót! Az asszony bement a pitvarba, Bagi töltött a kancsóból s amint a poharat felemelte, vidáman mondogatta: — Szép ház! Nagyon szép ház! Jó ház! Jól megcsinálták kendtek ! Hej, mondottam: jó háznak jó alapja, jó életnek asszonyhűsóg a fundamentuma ! Aztán kocintottak. A kőműves ivott, letette a poharat, megtörölte a bajuszát, pislogott s lassan kérdezte: jí — Hát jó az uj élet? Az uj asszony? A menyecske? Bagi egy meleg pillantást vetett a pitvar felé s az arca sugárzott, amint mondta: — A lelkem! Az annyukom? Jó asszony! Derék asszony! Szelid! Hűséges! — Tiszta az erkölcse! Olyan tiszta, mint akár az a fényes forint, tudja kigyelmed? Aki a ház sarkában van. Jól be van falazva, he-he! Megfogta fólkezével a kőműves vállát, barátságosan megrázogatta. — Angyalos forint vót! Angyalos forint! — kiáltotta s nevetett, kacagott, tisztáu, ércesen, a lelkéből feltörő bizalom ós boldogság őszinte, meleg, sugaras hangján. Pásztor József.