Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)

1905-06-25 / 26. szám

4 • Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1905. junius 25. Egy reális amerikai egészen érthetően magyarázza meg, hogy miért van az ifjúságnak olyan borzasztó sok tudományra szüksége az iskolában. A sonkát be kell pácolni, hogy ízes falat legyen belőle. Mikor teleszívta magát páccal, akkor a legnehezebb, de értéktelen, nem élvezetes. Még a szaga sem jó, A pácnak legnagyobb részét ki kell izzadnia a füstölőben, hogy csak az maradjon meg benne, amire szüksége van. Ez pedig nem a pác, hanem csak az íze, a sava java. A tudományokkal agyonitatott léleknek is sokat ki kell izzadnia az élet füstölőjében, hogy a hosszú évek munkájával összeszedett ismeretekből elhullassa, elpárologtassa mindazt, ami felesleges s csak azt tartsa meg, amire szüksége van, aminek hasznát is veszi. Ezen a sonka elméleten épül fel a modern pedagóia. Sokat kell tanulni, hogy valami keveset tudjunk. Ha már nálam bölcsebb emberek ezt a módszert helyesnek tartják, ón nem rugdalózom ellene. Egy tapasztalatom azonban van, ami arról győzött meg, hogy a sonka pác nem egészen válik be. A mai ifjúság sokkal többet kiizzad a beszedett tudományból, mint amennyi kívánatos volna ós a pácnak az íze is elvész. Sőt éppen ez vés* el. Az életre szánt ismeretek a leggyengébbek, pedig ezeknek kellene azt a bizonyos kis maradványt képezuiök, amely u sok tanulásból leszürődik. A régiek nem tanultak annyit, mint mi, de — ám mosolyogjanak a tudósok — a maguk korának tudományából többet és alaposabban tudtak, mint a mai nemzedék. Mi csak több félét tudunk. A régi konyhaművészet nem ismert annyiféle ételt, mint a mai; de amit megfőzött, azt érdemes volt megenni. A töltött káposzta és a turóscsusza mindig jó volt. Az internacionális konyha ezerféle uj fogással gazdagította a magyar asztalt, de a hozzá való művészetet nem tudtuk még elsajátítani, a gyomruuk sem edződött még eléggé a tésztával hamisított húshoz és a hússal komplikált tész.'áíi-)/, ds a magyar ételek ledegradáíódtak a paraszt asztalára ; uri konyhán már azt sem tudják, hogyan kell azokat jól megfőzni. A régi szakács keveset tudott, de azt jól tudta; a mai mindennap uj alkotáson töri a fejét és jaj annak, auinek gyomrán a tudományát kipróbálja. A mi jó apáink úgy okoskodtak, hogy arra kell csak megtanítani az ifjúságot, amire feltétlenül szüksége van. De ezt alaposan meg kell tanítani. Ha valaki egyebet is akar tudni, tanulja meg az iskolán kivül. Elég, ha az iskola a kezébe adja a tanulás és a boldogulás eszközeit. A magyar értelmiségnek apáink korában szüksége volt a latin nyelvre, mert a törvényt latinul irták, a közéletben a latin nyelvet használták. Meg is tanították az ifjúságot latinul úgy, hogy nehézség nélkül irta és olvasta a latint. Megtanították a számvetés alapműveleteire, a históriára és geográfiára. En még ismertem öreg urakat, akik nyolcvan óves korukban az iskolában tanult legkisebb szabályt is szószerint tudták. Mert úgy kellett azt tudni, mint a miatyánkot. A mai kor gyermekének természetesen nem elég a „Quae maribus" és „múltiplicatio". Sokkal több ismeretre vau szüksége. Igy pl. szüksége volna a magyar irodalom ós történelem alapos ismeretére, egy két elő nyolv tudására ós olyan reális felfogásra, amelyről bámulattal beszélnek azok, akik az angol ifjúságot ismerik. Ismert-e már valaki olyan ifjút, a legjelesebbek között is, aki az iskolában úgy megtanulta a történelmet, h >gy abból évek mu'tán is meríthessen; látott-e valaki olyan szakiskolát végzett ifjút, aki az iskolában megtanult németül vagy francia nyelven? Én nem vagyok pedagógus, tehát tulajdonképen bele se szólhatnék alíba, hogy a mai tanrend és metódus helyes-e, vagy helytelen-e ? Nem is állok vitába a szaktudósokkal. De azt az egyet talán megengedik nekem a tantervek tudós gyártói, hogy egy nagyon szerény véleményem legyen. Azt vélem ugyanis, hogy az ifjúságot azért tanítják tizenkót esztendeig, hogy amit tanítanak, azt tudja is. A gondviselés megmentett attól, hogy nehéz föjű fiaim legyenek. Nem vethotné tehát senki a szememre, hogy szamarakat védelmezek s az elfogult apa a rendszerre hárítja a fiai ostobaságát. De jobb tehetségű gyerek agyának is sokullom azt a terhet, amit rárak a modern pedagógia és csak természetesnek találom, hogy a fiu a vakáció végére már lerázott magáról egy csomó tudományt. És azt tapasztaltam, hogy nem a sok tanulni való terhes u fiuknak, hanem a sokféle tárgy és az egyenlőtlen munkafelosztás. Egyik naj) elég a tanulásra egy óra, u másik napon éjfélig som vJ

0 .i el a dolgát. Tudós tanárok, szívvel biró nevelők sokat irtak már a középoktatás reformjáról. De hiába. A magas minisztérium kiadja az utasítást: hogyan kell tanítani. És nálunk már úgy szoká', hogy az utasításokat jogászok csinálják. Jogászok mondják meg a földművesnek, hogyan szántson, vessen, oz iparosnak hogyan dolgozzék, a jogászok ahoz is értenek: mit és hogyan kell tanítani. Az apák pedig nagy és keserves drukkokat állnak ki évről-évre a fiaikért. Nem az aggasztja őket, hogy a jövő reményei tudatlanok is maradhatnak. Oh nem! Belevette már magát a közvéleménybe, hogy a tudás nem a főcél. Mert az iskola összes anyagát megtanulni u^y sem lehet. A bizonyítvány a lényeges. A tudás foka iránti igények alább szálltak. Ex omnibus aliquid . . . Eiég, ha mindenből valamit tudunk, csak annyit, amit ma általános műveltségnek neveznek, ami azonban nem egyéb, mint az ismeretek összevisszasága, amely csak a kiváló és különösen fegyelmezett agyú ifjú emberekre nézve értékes. Néhány évvel ezelőtt egy amerikai vagy angol tanrendet olvastam, amely nagy életbölcseséggel van összeállítva. Az óráknak majdnem fele úgynevezett gyakorlati foglalkozás és száma messze marad a mienké mögött. Egy német tanrendet is láttam s az tiint t» szemembe, hogy az lehet a magyar tanterv mintája. Igaz, hogy a németek okos emberek, de ón az angolt még okosabb iák tartom, amikor kevesebbet tanít, de azt jól begyakorolja és feltótlenül megköveteli. Több gyakorlati ismeret és valamivel kevesebb klassikus nálunk sem ártana. És főleg bizzák a tanterv megállapítását olyan férfiakra, akik az iskolában próbálták ki: mit lehet és mit kell tanítani s mennyi szellemi munkát bir el a fejlődő szervezet anélkül, hogy idő előtt elpusztuljon. Egerszegi krónika. Rovatvezető: Publ. Haromvágásu felöltő. Egy fiatal úrról van szó. Roppant jó fiu, csak az az egy hibája van, hogy szénfekete haját még ebben a kutya melegben sem nyíratja le, hanem féloldalt választva hagyja, hogy az mint a borbély ipar remeke keltsen élénk feltűnést. Választékos öltözetéhez egy megfelelő felöltőt készíttetett. Szívszorongva várta a nagy pillanatot, hogy alkalmas hűvös idő lévén, uj felöltőjét az emberek bámulása tárgyává tegye. És ez az idő bekövetkezett. A leguagyobb önmégelégedóssel járkál az egerszegi korzón, mikor egy jó barátja jön szembe vele. — Szervusz Tóni! Ni hát uj überciehered vau? De jó képű szövet. Hol csináltattad? — Pesten a régi szabómnál. — Nahát nem jó szabód van. — Miért? Van valami kifogásod? — Már hogy az ördögbe ne volna. Hiszen a szabódnak halvány ideája sincs az uj divatról. — Pedig ez a kabát egész divatos ! — Ez !? Ugye nem láttad ni ;g az ón felöltőmet ? Azt nézd meg. Az már divatos! — Hát mi a baja ennek ? — Az hogy két vágása van hátul az aljának. dező bizulmas társaságban, mint most itt vaunak. Örült, az ember lelke, ha látta azt a két boldog gyermeket. Ott ültek egymás mellett, lelkük gondolatait a szemek fejezték ki. Egyszerre Erzsike hirtelen rosszul lesz, erős köhögési roham lepte meg, mire kényelembe téve lefektették. És ő mosolygott, pedig a kis batiszt zsebkendő, melyet szájához tartott, piros cseppekkel volt tele. Feküdt sokáig, de magához jött. Mikor ismét megjelent a szabadban, piros volt, mint a cseppontett egészség. De bizony rövid ideig tartott! Az ősz ágyba döntötte és nem is kelt fel többet. Mikor a fák rügyeztek, a bimbók fakadtak, a szép piros szin helyét sárgás fehérség váltotta fel. Láttam a ravatalon. Fehér menyasszonyi ruhában, teleszórva ibolyával, gyöngyvirággal, rózsával. Ö meg feküdt csendeseu, szótlanul, csak az arca mosolygott. És láttam a ravatal mellett Sándort. Addig nem hittem, de most már tudom, mennyire át tudja az embert a fájdalom gvurni. Zokogott az az erős ember, mint egy gyermek, csókolgatta a kezét, kibontott haját a cstndes, mosolygó menyas-zonynak. Hetek múlva lehetett vele ugy a hogy beszólni. Akkor is csak ennyit mondott: Eltemettétek Erzsikével az én nyugalmamat, az én boldogságomat! — Da nézze Irma, ne könnyezzen azért, hiszen egy képzelt históriát is mesélhetek önnek! — Ne bántsák magát az én könnyeim! Talán jobban szeretné, ha nevetségessé tenném őket? — - Igaza van! Hiszen mesém úgy sem ért a végére, most kezdődik tulujdonképen. — Avval ugy-e, hogy Sándor űr mégis megnősült. — Avval majd csak végződik . . . Egy évig volt Sándor olyan kétségbeejtő állapotban, hogy féltették a józan gondolkodását. Vagy utazott folyton, vagy olvasott napokig egyfolytában, d ) legtöbbször kinn volt a temetőben. Egyszer csak feltűnt, hogy a mi Sándorunk kezd a kis Ilonkával foglalkozni. Látszólag azt a benyomást tette, amilyent tesz oly férfiú, ki életében először kezd a sejtelmes világba belépni. — Miért látszólag? Hát nincsen másodvirágzás? — Lehet hogy van, de itt uem volt. Tudja, már ki volt tűzve az esküvő napja is. Sándor nagy lngzit csapott, hogy búcsúzzon a legényélettől. Jó barátai mind ott voltunk és mondhatom, tiszta szivből kívántak a bekövetkező boldogságot. Éjfél után éjjeli zenét adtunk a menyasszonynak és utána elmentünk a Sándor lakására. Ketten ültünk benn a szobában. Én egy karosszékben szivaroztam; Sándor íróasztalánál ült, előtte egy kis doboz, telve a fiatalság J emlékeivel. Préselt virágok, hajfürtök, zsebkendők, arcképek, legyezők. Az egész olyan volt, mint egy rózsás hangulat. Sándor egyenkint szedte elő Őket és nézte hosszasan. Majd fölkeit. A kályhába tüzet gyújtott és a dobozban volt tárgyakat egyenkint dobta bele. Elmerengve nézte, hogy nyaldossáü a lángok a kiszáradt nefelejtseket, az emléksoros legyezőket, a fürtöket, az emlékül adott arcképeket. Mikor munkáját elvégezte, megkönnyebbülten lélegzett fel. lg)' u'» — mondá — most ni '^szabadultam a mult emlékeitől. Egyet hagytam meg osupán, az Erzsikéét. Ez a legszebb, cie legfájóbb, a legigazabb, de legszomorúbb. É.s nézte sokáig, merően, míg csak szemei könnybe nem lábadlak. — És lássa, mégis megházasodott. —- Meg, de avval az érzelemmel, avval a szeretettel, melyet Erzsikére pazarolt" volna. Az esküvő előtt pár nappal kiment a menyasszonyával Erzsike sírjához. Tudja, az egy cseppen tett oá/.is, ott. a holtak birodalmában; a fajdalomnak kivirágzott könnyei. Egy szép virágerdőből emelkedik ki a fehér márváuy obeliszk. Azon egy letört rózsa, alatta az elhuuyt domborképével. És írás csak ennyi: Erzsike —élt 18 évet. — Ide vezette el Sándor az ő másik menyasszonyát, Ilonkát — És szívesen ment vájjon ? — Ahogy az átlag női lelkeket ismeri az