Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)

1905-04-09 / 15. szám

2 » Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1905. április 16. Nem tartozunk azok közé akik szeretnek felcsapni prófétáknak s nagy hangon a maguk nézeteit feltétlen és elvitathatatigazságoknak hirdetik. Csak összefoglaljuk azokat, amiket nálunk okosabb férfiak erről a kérdésről irtak és beszéltek. Nem vagyunk optimisták sem, mert gazdasági kérdésekben a legjobbat feltételezni bűn. Az optimizmus, a vakmerő bizakodás csődbe viheti az embert. Mindezek dacára sem tudjuk azonban feltételezni azt, hogy az ország fogyasztó képessége annyira csökkenjen, hogy a magyar ipar termékeit el ne lehessen helyezni. Ha a legrosszabb esetet tesszük fel; ha a nemzeti jövödelein csökkenik is, ha a fogyasztó képesség felére száll is, a magyar iparnak akkor is lesz kenyere, mert hiszen ma az iparcikkeknek több mint felét hozzuk Ausztriából. Annak az összegnek tehát, amit ma Ausztriának adunk, fele feltétlenül elég arra, hogy a magyar ipart táplálja. Lehet, hogy a földművelés jövedelme csökkenni fog, de az iparnak feltétlenül emelkedni kell. » Már most azt, hogy meddig fog tartani az ingadozás, amig a természetes egyensúly helyre áll; az átmenet mit rombol és mit alkot, azt senki sem tudja megmondani. Ha a földművelés gyorsan át tud térni az iparnak szükséges anyagok termelésére; ha a fogyasztás annyira emelkedik, hogy magunk dolgozzuk fel azt, amit termelünk : akkor a legközelebbi jövő a magyar iparé. Az is lehet azonban, hogy a nemzetközi tőkkéé, amely nagy iparvállalatokban és hitelműveletekkel kisajátíthatja az egész nemzeti termelést. Az önállóság remélhető hasznait ugy tudjuk csak teljesen a magunk részére biztosítani, ha minden lehető eszközzel a kisipart istápoljuk. Kivitelre dolgozó iparállam nem lehetünk. Nem is akarunk lenni; csak az importtól akarunk szabadulni. A belső fogyasztásnak pedig feltétlen nincs szüksége arra, hogy mindent a gyárak produkáljanak s a külföldi tőke gyarapodjék a magyar kéz munkájából. Nemzeti, társadalmi és általános emberi szempontokból is sokkal előnyösebb, ha a vámsorcmpókon belül egy erős, vagyonos, értelmes, önérzetes és független iparososztály keletkezik, amely kiegészítse a nemzet immár roskadozó, erősen megtámadott gerincét: a középosztályt. Aki tehát iparpolitikát akar csinálni, az ne alapítson fölösszámmal gyárakat, hanem az önálló iparososztáiy gyarapítására törekedjék. Altalános tapasztalat, hogy a magyar emberből kitűnő kisiparos válik; gyári munkásnak azonban nem szíveden áll be és nem is olyan alkalmas, mint a német, cseh, tót. Ha tehát több lesz a gyárunk, abból nem az következik, hogy azokban csupa magyar munkások lesznek. A magyar iparossegéd a jövőben is megtelepszik, műhelyt nyit. megházasodik s inkább él a maga kenyerén. Ilyen a természete. A gyárakba pedig hozzák a külföldi munkásokat. Az iparfejlesztés alapja a kisipar legyen ; a kisipnros pedig igyekezzék, hogy az átmenet készületlenül ne találja. Kitüntetett iparosok. Zalaegerszeg város iparosai a soproni kiállításon nevezetes sikereket arattak. Büszkén és jogos önérzettel mondhatják el, hogy megmutatták: mit tud produkálni a magyar kisiparos, ha alkalma és tere van hozzá. Mikor mi zalaegerszegiek iparosaink remekműveit láttuk és sikereikről, kitüntetésükről értesültünk; mikor illetékes helyről olyan nyilatkozatokat hallottunk, hogy a Dunántul egyetlen városában sincs olyan komoly munkát végző törekvő ipartestület, mint nálunk és sok magyar várost kell bejárni addig, amig annyi elsőrendű kisiparost lehet találni; jól esett mindnyájunknak az elismerés. De nagyon szerettük volna azt is hallani, hogy iparunk talaja is biztos s az iparososztáiy anyagi ós szellemi tőkékben gazdag. Fájdalom azonban mindnyájan tudjuk, hogy nem ugy van. A magyar kisipar munkája lehet elsőrendű, de kenyere keserű, mert a nélkülözés és a napszámos munka könye, verejtéke hull bele. Anyagi ereje is gyenge; nemhogy tőkéje volna, amely a vállalkozási kedvet s a versenyképességét emelné. Szellemi kincsekben sem gazdag, mert ahol az iparos eszközeit osak? ai iskolázatlan paraszt fiúnak és a züllésnek indult úrfinak nyomják a kezébe; ahol a kisiparos segédestől, inasostól a kenyérkórdés mindennapi gondjai között vergődik, ott hiába keressük az angol, a német, a francia iparos nívóját. Amikor a kiállított tárgyak arról győzték meg a közönséget, hogy a munka tökéletessége tekintetében versenyre kelhet a zalaegerszegi mester akármelyik külföldi iparossal, keserűség fogja el az embert, ha arra gondol, hogy a mi iparosainknak csak akkor van alkalmuk tehetségüket megmutatni, ha kiállításra dolgoznak. Beleölhetik a pénzüket, idejüket, legjobb tudásukat s mikor a kiállítási zsűri odaítéli az aranyérmet a művészi Ízléssel dolgozó asztalosnak, otthon a műhelyében egy gyúródeszkán fél óráig alkudozik egy hatosért valami szomszédasszony; vagy sürgősen hívatja egy Nagysága, hogy enyvezze fel a butorraktárból vett rozoga ágyra a gyümölcs kollekcióból álló csendéletet, amelyet valami osztrák gyárban ezrével présel a gép. Ne adj Isten, hogy a kiálllításra készült tárgyakra vevő akadjon. Legjobb esetben kilutrizássai lehet túladni a drága portékán. A magyar iparosnak nincsMaceénása. Ócsáriója ellenben elég akad. A nagyhangú iparpártolás divat ugyan; de csak a hang, a jelszó a fő. Legfeljebb a magyar gyújtóig terjed a tett. Kétszeres dicsősége a mi iparosainknak, hogy ilyen viszonyok között is tudtak olyant leimutatni, ami becses ós elismerésre méltó. Előre tudták, hogy nem csak hasznuk nem lesz belőle, hanem jelentékeny áldozatba kerül. Tudták, hogy nálunk nem ugy van, mint a külföldön, ahol az aranyérem és elismerő oklevél üzleti tőke, amely jól kamatozik. Csak erkölcsi javakéri, sikerért folyt a küzdelem. És ott folyt Bécs szomszédságában, ahonnét az osztrák milliomos iparosok kicsinylő mosolygással szokták nézni a mi erőlködéseinket. Becsülettel megállták a helyüket. Azok az érinek és oklevelek, amelyeket haza hoztak, a közönségnek emlékeztető jelek. Ezt az emlékeztetést, azt az intelmet, amelyet Sopronból, egy iparilag elég fejlett városból küldtek, uieg kell érteni míud.jn magyar embernek, de különösen a gazdagoknak, akiknek legjobban módjukban áll elveiket tettekkel is bizonyítani. Csak arról van szó, hogy ne ékeskedjünk idegen tollakkal. Pokolba a külföldi cafranggal. Na hivalkodjunk avval, hogy angol szövet a ruhánk, párisi illatszerrel locsoljuk a zsebkendőt, az asszony lyoni selyemben suhog, a bútort Hermann és Társa Mödlingben gyártatta, a zsebkés sollini .i

n < .ii— Mindegy! A hideg, fagyos szél végigsüvöltött a pusztán, az alkonyodó nap fénye kisértetiesen derongett a havon, amelyen mértföldekre terjedő távolság- • ben nem volt emberi léptek nyoma látható. ' Télen kietlen a puszta, különösen a Tizenhá- | romvároei, amely a Kőrös ós a Tisza között i terül el végtelen egyhanguságg d. Nem valami jó talaj a földje, juhász és pásztorember csak akkor keresi fe', amikor körülötte a legelőket mind leette a jószág. Magános, sz. m»ru élete van a juhászembernek nyáron is ezen a pusztán, amely messze esik a falutól, országúttól, télen aztán persze még inkább ki van halva. A juhászok, akik rajta megfordulnak, egy szomorú mesét tudnak a Tizenháromvárosi pusztáról s azt mondják, hogy éjfélenként egy elátkozott asszony lelke repül el felette. Repül egészen az égig, ott, ahol néhány nagy szomorúfűz nyújt valamelyes árnyékot a tikasztó nyári hőben, B ahol egy régi, elhagyatott, gondozatlan kőház áll. Itt húzza meg magát a kísértő lélek, bebarangolja a szobákat, kulcsot csikorgat a zárakban és sirva, sóhajtva tartózkodik ott az első kakaskukorékolásig. Valami ötven óv előtt Szikáros Andor, a puszta és a ház birtokosa lakott itt. Szikáros öreg ember volt, a felesége szép és fiatal, paraszt sorból való. Megcsalta az urát az olső bojtárral s egyszer tetten érte őket az öreg. Késsel rohant rájuk, de a bojtár megelőzte s lelőtte a féltékeny öreget. Másnap aztán a büntetéstől való félelmében világgá ment a bojtár s a csapodár asszony megölte magát. Egy fiu maradt utánunk, ez örökölte a vagyont. Mihelyt megnőtt, Pestre költözött, gyönyörűsége telt a nagyvárosi élet zajában s szórta a pénzt. Mikor meghalt, fiára alig maradt egyéb, mint a7 omladozó ház s néhány hold sovány Bzántóí'öld. Z>>rd elhagyatottságban állt a ház évtizedeken keresztül s a babonás föld népe a sok esztendő alatt mesét szőtt arról, liogy el van átkozva a ház, mert a hűtlen asszony lelke jár beléje vissza. A barátságtalan szürkületből kibontakozik egy szánnak az alakja. Hárman ülnek a szánon, amely ügetve közeledik. A lovak csengetyüje különösei! üti meg a fület ebben a hónapok óta emberi lénytől nem zavart némaságbau. A kocsis hangosan noszogatja a lovakat, de minél közelebb ér az elátkozott házhoz, annál csendesebb lesz s hébe-hóba keresztet is vet magára. Ketten vannak a kocsi utazói. Egy ur, meg egy hölgy. Átölelve tartják egymást, a nő a férfi vállaira hajtja a fejét. — Nem fázol, édes? kérdi a férfi. — Nem, hiszen te mellettem vagy és te vagy az örökös tüz, szólt az asszony. — Nagyságos ur, fordult hátra a koosis, nem megyek egészen a házig. Igaz ember vagyok, hiszem a Krisztust, nem akarom, hogy megkísértsen az ördög. Száz lépésnyire a háztól megállunk. Onnan már nincs messze, gyalogosan is megjárhatja a nagyságos aszszony is. A kocsiban ülők nevettek. — Nohát, ha olyan nagyon fél, Kelemen gazda, hát csak állítsa meg a lovait. Azt a pár lépést megtehetjük gyalog is. Legalább nem esik hiba a lelkiismeretében. Köszönöm alássai a szívességét, szólt megkönyebbülten a kocsis. Néhány pillanat múlva megáll a szán, a két utas kiszáll s az ur, meg a hölgy kar karban, némán mennek az elhagyatott ház felé. Lábuk alatt süpped a szűz hó. Rideg, barátságtalan homály ereszkedik alá az elhagyatott vidékre de ez a két ember osak az egymás szemébe néz s ott gyönyörű mennyei tájak mosolyognak feléjük. A férfi: ifjabb Szikáros Andor, az utoísó tagja a családnak. Az asszony: a más felesége.