Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)

1905-01-08 / 2. szám

1905 január 15. » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap« 3 levelezője a mi német vámtárgyalásaink jelen fázisában. A napokban volt alkalmam as, osztrák gazdák egyik kiváló emberével beszélgetni. Az új vámtarifa elmaradásáról s a szerb szerződésről volt szó. „Mi itt mindent megteszünk, — mondá ő, — de miért nem mozdulnak a magyar gazdák és az ottani nagybirtokosok? Hisz itt Magyarországnak még sokkal életbevágóbb érdekeiről van szó, mint a mienk?" Én erre bölosen hallgattam, mert mint magyar ember még sem mondhattam azt, hogy a mi nagybirtokosaink nagy része most házszabályokkal, fotel-pusztítással és teremőrök pofozásával van elfoglalva. Mindig emlegettük, hogy az országot, nemzetet nem a paragrafus, hanem ész, erő, munka tartotta fenn, büszkén mondtuk mi gazdák, hogy az ország igazi ereje és élő alkotmánya mi vagyunk és most, az „élő alkotmányok" olyan előkelő részét a paragrafus mellett kell találnunk. Ma, midőn a gazda jövője kizárólag a kormány és pártjának kezébe van helyezve, kétszeres kötelessége ennek, hogy midőn az országhoz fordul, ehhez ne csak paragrafusokról, hanem élő számokkal is beszéljen. Mutassa meg a nemzetnek, hány millióba került a parlament e négy esztendőben, hány napig dolgozott, hányan beszéltek, hányan hagyják el a parlamentet, a nélkül, hogy az obstrukció miatt 6zóhoz jutottak volna. Mutassa meg fiz angol imperializmust, az amerikai veszélyt számokban; mutassa meg közlekedésünk, hitelünk, földértékünk, exportunk fejlődését, Ausztriával való aktiv mérlegünket. Magyarázza rneg a gazdának, hogy a marcheggi hatkoronás buzavám uz iparos összbevételének negyven százalékos csökkentését és teijes bukását jelenti; hogy milyen hitellel rendelkezik most és a szétválás esetén; a hivatalnokoknak azt, hogy az >önállóság« számukra fizetésük egyharmadra való csökkentését, előmenetelük beszüntetését jelenti, s akkor nem fog megtörténhetni az, hogy mint Apponyi tette Szabadkán, Deák művét mint bilincseket emlegetheti valaki a nép eiőtt, éppen akkor, mikor a négy év utolsó mérlege Ausztriával több mint hetven millió aktívummal záródott Magyarország javára." A Farsangról. Vizkereszt napján hivatalosan is bejött a farsang, a bálok és mulatságok szezonja. A farsangi cikket avval kezdeni, hogy a fiatalság örül, a mamák járják a boltokat és csimborasszókat rakatnak maguk elé selyemből, bársonyból, battisztból, csipkéből; a papák pedig nagy aggodalommal tapogatják az újesztendei megpróbáltatásokon keresztül vergődött tárcát: voltaképpen már nagyon banális dolog. Erről a témáról énekeltünk s énekelnek ma is a társadalmi renddel elégedetlen újságírók, akik hivatalból demokraták és nagy nemzetgazdák; valamint nagyképű moralisták, akiknek csúz bántja a lábát s gyokorta fáj a derekuk. Pedig igaz, nagyon igaz a sokat emlegetett fprsangi kép. A legigazabb az, hogy az apák feje sokszor megfájdul a farsang alatt a szertelen fényűzés miatt. Fényűzésre szüksége van az emberiségnek, szüksége van a művészetnek, az iparosnak, a kereskedőnek, sőt még a tudósnak is. Sok nemes és nagy dolognak szülője a fényűzés, de természetesen az okszerű fényűzés, nem a pazarlás, az Ízléstelenségben való tobzódás, a felfelé való kapaszkodás, amelyhez drága toilettekből igyekeznek szárnyakat alkotni. De fényűzésre nem mindenkinek van szüksége és nem is mindenki ért hozzá. A gazdag ember bűnt követ el, ha zaugori, ha javaiból nem juttat másoknak is. A szegény ember nagy ostobaságot cselekszik, ha pillanatnyi csillogásért, egy kis feltűnésért az élet értékesebb javairól mond le. A farsang vidámságára is szüksége van az embernek. Az ifjúság mulasson, az öregek emlékezzenek. Az igények szertelen növekedése azonban megöli a farsang kedélyességét. A divat megteremti évről-évre a maga báli különlegességeit, farsangi cikkeit, amelyek beszerzéséért kemény harcot kell vívni az élettel. A osillogás, tüntetés, versengés lett a farsangi csődületek egyetlen célja; nem múlatás, a barátságban való érintkezés, az itju kedélyben felhatalmazódott életkedv levelező csatornája. Hát persze a régi bálok máskép néztek ki. De az idő halad, az emberek megváltoznak s egészen más szempontok szerint bírálgatják egymást. A valamikor hét vármegyére szóló zalai bálokon feltűnt egy szép leány. A fiatalság törte magát utánna. Nem sokat törődött vele, hogy a papája hétszilvafás úr, a kisasszony ruhája olcsó honi portéka. Ma bizony a sarokban ülhetne, ha csak valami romlatlan lelkű gyerkőc meg nem könyörülne rajta. Mert ma a hozomány korát éljük. A súlyos leányoké a világ; a többié a — véletlen szerencse. Tudják ezt maguk a kis fellépő leányok is. Nagyon tudják s ennek megfelelően rendezik be naiv sziveiket, liliomfehér lelküket, amelyre korán ráborul az élet sötét igazságainak árnyéka. A nagy városok féuyes báltermeiben ütött először tanyát a vásáros hangulat. Először a munkátlanságra hajló stréberek igyekeztek jó partihoz jutni egy-két tur, vagy kadrill utján. Sokszor sikerült a dolog. Később észrevették ezt a manipulációt az okos mamák, akiket eladó lányokkal áldott meg a sors. Jó gazdaasszonyt nevelni minden parasztasszony tud ; lemondáshoz, okos életfelfogáshoz szokni ráér a kisasszony akkor is, ha muszáj lesz. De már jó partit keresni, találni és megcsípni, mint a pók a nyomorult buta legyet, ez már magasabb képzettséget és társadalmi rutint igényel. Éa a művelt mamák elkezdték a pesti vásárra hordani leányaikat, jól kipreparálva, felvilágosítva. A pesti ifjak lesték a gazdag vidéki lányokat, a vidéki lányok keresték a fővárosi ifjakat. Hogyne találtak volna egymásra? Ez a divat fennmaradt mind e mai napig. Aki igazán elegáns akar lenni, aki jól akar férjhez menni, az csak a fővárosi parketten boldogulhat. Aki pedig ott fönn el nem kelt s visszakerült a vidékre, terjesztette a valódi, a nem talmi elegánciát, a fényűzést, a nagyúri modort. A szegény vidéki ember nagy megrökönyödéssel vette észre, hogy ő csak paraszt s igyekezett úrrá válni a szó nagyvárosi értelmében. És lassanként kiüldözték a kedélyt a vidéki mulatságokból; azokból is német és francia mintára berendezett tánctermeket csináltak, fényeset és elegánsát, de ahol minden mondva vagyon csinálva, még a jókedv is. Azon kezdtük magunkat észrevenni, hogy nem vagyunk idehaza ós nem a magunk természete szerint mulatunk. És akkor elkezdtek a vidéki nagyhirű bálok visszafejlődni. A kedélyes magyar családok kisebb társaságokba verődtek s csináltak bált maguknak. A veszendőnek indult igazi magyar zamatú mulatságok csak ezekben a szűkebb körökben; falusi bálokban, búcsúkon, névnapokon élnek már. A többi hivalkodás, vásár, konvencionális kedélytelen csődület. Ezért nem is nagyon lelkesedik a közönség az úgynevezett zártkörű és fényes bálokért. Szivesebben keresi fel a hangversenyeket, amelyekben a verseny titulus ugyan, de mégis kevésbbé uralja a hangulatot a báli tónus. A jótékony egyletek lehetőleg igyekeznek is tőkét csinálni ebből az előszeretetből ős nyakra főre rendezik a hangversenyeket. Nálunk minden hétre ^ut átlag egy. Hangban és versenyben nincs hiány s ha a szegények jövödelme akkora volna, mint amekkora a verseny, akkor nem akadna ruhátlan gyerek ós éhező ember. A közönség szebbik fele a legnagyobb áldozatokra kész a szegényekért, ha táncolhat és versenyezht értük. Azt azonban már bajos volna kérni, hogy egy toilettet, vagy a fényes kiállításnak felét engedje át a szegények részére. A hiúságot azonban alaposan meg lehet adóztatni. De hiábavaló minden bölcselkedés és az örökös kritika, gyarlóságok mindig voltak ós mindig lesznek. Igaz, hogy vannak szeretetreméltó gyarlóságok is, meg kellemetlenek is. Az ujságiró rendesen kellemetlenül gyarló ember, aaüf

j •^•^ta

y

exK.'ssFW Lotz Károllyal gyengült hires festészetünk; Szécsi Antal szobrász Fadrusz után indult, De utol nem érte — s az Egekhez fordult. Könnyebb versenypálya a nagy politika, S vele egy követ fú a publicisztika: Beöthy Akos legyen a megmondhatója, Ódát közöl róla az egek sajtója. Simonyi Ivánnal Pichler Győző verseng, Neményi Ambrusunk aranytollért eseng. Aranytoll, koszorú ki is jár azoknak, Kik a magyar égen csillagként ragyognak. Oh, az a magyar ég hogy megint elborult, Ex-lex, gyenge termés, pártviszály egyként dúlt. A nagy vasúti sztrájk növelte a sok bajt, Szegény magyar nemzet jobb napokért sóhajt. Félbemaradt a nagy fizetésrendezés, Sok a jóakarat, — ámde a pénz kevés. A békekongresszus Saint-Louisban együtt ült, Sok jámbor óhajtás szőnyegre is került. Apponyinak s nekünk dicsőséget termeit: Yankee — testvérekkel szoríthattunk kezet. Meleg kézszorítás hideg konyha mellett, Ócska költségvetés, régi koala — kellett: De az indemnitás nem jutott dűlőre, Uj ex-lexet kaptunk az új esztendőre. Lesz téli választás, sok mandátum befagy, Szónokolunk sokat s bezúzódik sok agy. Bizony szomorú az újév fordulója; Mi lesz ? Tisza Pista a megmondhatója . . . De rem éljünk! Él a magyarok Istene, S hál' Isten, éber még jó királyunk szeme. Rákóczi hamvait magyar földre hozza, Hadseregünkre is egyre több a gondja. Majd csak helyreáll a parlamenti béke, Jogokat nem ád fel Árpád nemzedéke. Elsöpri a jövő, ki jogainkhoz nyúl, Tomboljon a vihar! — derű lesz azontúl. Szegény osztrák szomszéd, az van még csak csehül, Rángatják, kapkodják, ütik mindenfelül. Prágában, Insbruckban, Triesztben — s hol is még? Ardet Ukalegon, — de ott a talaj ég . . . Körber is kifogyott a taktikázásból, Csehnek adott szállást s most kimegy a házból. Elfogy az aprópénz s befagyott a forrás, S a tizennegyedik paragrafus — rozsdás! Nem hiteleznek rá, csődbe jutott rutul, Mi fölött Körberrel sok Uerr és Mann búsul. De hol is keressek víg hangot lantomra? Európa lázas, meg van háborodva. Tán Franciaország, — az a grandé nation, A biz' visszafejtik, ne hencegjen nagyon. Középkorba illő vallási heccei, Muszkabarátságtól kábult idegei Kiélt gaminokra terelik a képet; ízlése öli meg e hajdan nagy népet. Vagy tán Németország akit irigyeljünk, S róla dicsőítő himnuszokat zengjünk ? Dél és Észak soha egymással nem társul . . . S addig nem lehet szó egységes Dájeslandrúl. Üsse meg a nyila a hererok nyilát! S üvöltésére a burkus tüzet kiált. Ott sem teljes tehát a földi boldogság. Nemcsak az elnyomott szegényen fog az ág ... Qlaszországban most jól folynak a dolgok. Trónörökös jöttén a talián boldog; De mért erősíti északi határát? Szaloniki-porral fokozza étvágyát. Egyébként sok szépet hallunk a Balkánról, Újra koronázott Péter szerb királyról, Bolgár Ferdiről is, aki nálunk nyaralt, Murányba hozta a fejdelmi hivatalt. Nikita, Carolu, mind-mind jó gyermekek. A cincár heyyek közt a kecske sem mekeg. No, de úgy is illik; birkózik batyuska, Mig földhöz nem vágják, pihenjen a puska. A modern csendőrség lefogta az albánt, Macedóniával Abdul Hamid elbánt. Hiába! — mégis csak Angi iát bámulom, Ami naggyá tette: a munka, szorgalom. Még ellenségnek is szíves, emberséges, Elegáns hódító, bőkezű, kedélyes. Közép-Ázsiát is birtokába vette, Hogy a muszka rubelt onnan kiterelte. Tibet ki van kezdve, fut a Dalaj-Láma, Uj nap süt ezentúl Lhassza városára. Szép cselekedet volt az angol kormánytól Krüger temetése; távol hazájától