Zalamegye, 1905 (24.évfolyam, 1-26. szám)

1905-01-08 / 2. szám

4 » Zalamegye, Zalavármegyei Hirlapc 1905 januárf 1. amikor a farsangi hangulatba belekeveri a kesergő életfilozófiát s a táncoló világ jókedvét rontja örökös sophizmáival. A hamvazó szerda még messze van. Akkor következzék a hamuhintés. Addig táncoljunk. De jó kedvvel táncoljunk ós igazán. Hiszen estetikai gyönyörűség is a tánc, — ha tánc. Manap azonban kevesen tudnak hozzá. Felületesek lettünk ebben is. A mély érzések kivesztek, pedig a szép tánchoz nem csak jó láb kell. És fájdalom, egy tánc sincs annyira kitéve az elrontásnak, mint a mi nemzeti táncaink. A francia, a német olyan szabályok közé szorította a táncait, hogy azokon változtatni nem lehet. A rithmusa, a formája mindig ugyanaz marad. A magyar kedély nem tűrte ezeket a formákat, ezt az egyformaságot. Zenéje, tánca csapongó volt, amelyben kifejezésre jutott a keletről jött nép búsongó érzése, szilaj haragja, egetverő jókedve és csendes szomorúsága. Sirva vigadott a magyar. Táncai úgyszólván társasjátékok voltak, amelyek azonban eltűntek, csak itt-ott emlegetik a krónikások a fáklyatáncot, a vánkostáocot, a süvegtáncot, a menyasszonytáncot. A német világban, a 18-ik század lethargikus évtizedei alatt, feledésbe ment mind. A magyar muzsikának azonban támadtak apostolai: Lavotta, Bihari, Csermák. Lavotta mentette meg a magyar ritmust, Csermák irta a friskákat és Bihari, valamint utódai, a magyar cigányok tartották fenn és fejlesztették. Csermák friskáiból lett a csárdás. Régi nemzeti emlékek beszéltek zenéjéből s a délceg magyar vitézek daliás, öntudatos, büszke mozdulatai, szende magyar lányok szemérmetes libbenése, parázsvérű szép asszonyok bűvös, bájo', ártatlan kacérkodása, játékos jókedve a világ legszebb nemzeti táncává fejlesztette. A mult század derekán, de még a 60—-70-es években is de szép volt a csárdás! És ma? Tessék megnézni a cigány emelvénye előtt összezsúfolt párokat, amint tapossák a padlót örökös egytorma lépésben; vagy amint valaki nagyot akar produkálni és boszton lépésekben lejti a csárdást. Ezelőtt egy évtizeddel a rezgő csárdást táncoltuk. Ugy nézett ki a táncos, mintha ki akarná magát rázni a frakkból. Hogyan mennek ki eredeti formájukból a nemzeti táncok, ki tudná figyelemmel kisérni? Rontja őket a divat, az idegenek majmolása. Megérjük még azt is, hogy a csárdást kiküszöbölik a bálokból. Mert nekünk sohn sem kellett, ami a mienk. Szenderült jobblétre a burok Mózese, ígéret földjére élve ö sem ment be. Gyémántmezők fogják körül azt a szent sírt, Angol—bár unió, függetlenség hoz irt. Legendákat suttog a forró búr klíma, Sok hősnév van arany — mezőibe írva. Nunc venio . . . most jön a fekete leves, Konfekt is lehetne — barátom, ne nevess ! Nagy Muszkaorszá^ot hagytam utoljára, S vele, róla térek a dicső Japánra. A szent cár kormánya óceánt keresett. De útjában Japán! — Innen a nagy eset. Ezért szállotta meg a nagy Mandsúriát, Ezért áhítozza a gazdag Koreát. Szerződésszegését Japán nem nézhette, Koreára kezét hirtelen rátette. Volt nagy riadás a Téli-palotában, Háború! háború! — hangzik G-acsinában. ... S látjuk a nagy harcot, amilyen még nem volt. Ezer ágyú bömböl, megrendült az égbolt, Félmillió harcosi tizedel a gránát. Tönkreverte Togo Withöft hajóhadát. Vér festi pirosra a Sa-ho habjait, Hullák hidalják át Fort-Artvs árkait. Jalu, Kin-csu, Kaiping, Dasicsao, Liaojang... S megadva Japánnak a nagyhatalmi rang. Oku, Nogi, Nodzu, Oyama, Kuroki . . . Kiio koszorúját eszükkel vívták ki. Felsült Kuropatkin az offenzívával; Fölötte áll Stösszel stratagémájávai. Rosdesztvenszky "útban a balti flottával, Titkolt bűnök. (K.) Az erkölcsi fertőbe, a legundokabb iszapba kell markolnom, mert rákényszerít az emberbaráti kötelesség. Ártatlan lelkek ne olvassák el ezeket a sorokat, mert megundorodnak attól a salaktól, amelyet az élet még olyan apró városokban is összehord, mint aminők a mi vármegyénk empóiumai. Amióta Magyarország a modernizálás útjára lépett, amióta nyugateurópai mintára akar berendezkedni, gyönyörű, teljesen korszerű intézményeket alkotott — papiroson. De a haladás soha sem tartott lépést a papirossal. Amit leírtak és elrendeltek, nem tudták végrehajtani; az erősebb i-endszabályoktól mindenki fél s az a radikalizmus, amelynek a politikában túlon-tűl sok híve van, nem akar gyökeret verni a közigazgatásban, a közrendészetben, közgazdasági téren. Ahol vasmarokkal és törhetetlen következetességgel kelleue haladni ős cselekedni, ott mindig beletolakodik az intézményekbe és intézkedésekbe az álhumanizmus, az egyéni jogok emlegetése; ahol pedig helyén való volna egy parányi kis opportunizmus, ott merevek vagyunk és elvszilárdak. Mióta van már Magyarországon közegészségügyi szolgálat! És még sincs. Mert nem használ semmit az orvos tudománya, sőt a fizetések rendezése sem, ha a hatóságok nem használják fel szakközegeiket, ha nem nyújtanak erélyes és szigorú segédkezet ahoz, hogy megtalálhassa, megakadályozhassa a fertőző betegségek rettenetes terjedését. A mi közegészségügyünk olyan, mint a kendőzött perdita. ítjura kenték az arcát szép törvénnyel, humánus rendeletekkel; protokulluinokból, statisztikából és jelentésekből szabtak neki korszerű köntöst. Lényegében azonban maradt a régi. Bocsásson meg minden olvasó, hogy most olyan dolgokat vetek papirra, amelyeket arcpirulással szokás rejtegetni. De félre az álszeméremmel. Legelső érdekünk, legelső rendeltetésünk fajunk fenntartása. A közegészségügyi szolgálat legnagyobb feladata: a degeneráció lehető megakadályozása; vagy ha már az emberiség végzete az, hogy az elsatnyulás fejezze be történelmét, legalább lassítsuk a tudomány és hatalom minden eszközével azt a processust, amely valaha puszta temetővé változtatja a földet. Az egyén elpusztulása nem nagy esemény az évezredek evolúciójában; hanem a népeket és fajokat megmételyező, elpusztító kórok, amelyek nemzedékről nemzedékre viszik át a degeneráció csiráit, ezek az emberiség átkai. A kolera, a pestis ezreket megölhet, pusztítása mégsem olyan A sok vérmes reményt cipeli magával. Hogy szívesen várják ? ki vonná kétségbe ? .. . Kamimura s Togo repülnek elébe. Hogy lesz s mint lesz vége: nem krónikás gondja, (Esztendőre — ha él — majd híven elmondja), Be egy már bizonyos: érik a sárgafaj . . . Ne féljünk! ránk nézve ez a legkisebb baj! Nézzük műveltségét, emberséges lényét, Jó szíve lefőzi sok „jó" keresztényét. Jósolgatnom nem köll. Látja, aki nem vak : Uj korszaka jött el no.gy Oroszországnak. Súlyos gond epeszti a Romanov-házat, Lánggal ég a talaj, a levegő lázad. Kifosztott muzsikok, éhező munkások, Megkorbácsolt hölgyek, deportált diákok, Legyilkolt kormányzók, szökött rezervisták, Árvák és özvegyek . . . hóhérok, bitófák . . . Cár birodalmának ez a krónikája ; Autokrata önkény ... ez a logikája. Nem lehet bekötni nyomtató ló száját . . . Vérrel öntözték meg a szabadság fáját-, Virágozni készül a szép kikeletre . . . Légy résen, fehér cár, ne vess súlyt Keletre ! Ah! azabadsáfája, népeknek bálványa, Mennyi vér, mennyi köny hullott már reája!... ... No, vigyázz, krónikás, átcsapsz a lyrába; Mondj B. u. é. k.-ot s pennád ne mártsd a tintába! Finis. Belányí Tivadar. veszélyes, mint a tuberkulózisé és azoké a betegségeké, amelyek a bibliai átok nyomán takadtak fel. Egész falvak vaunak ma már, amelyek telítve vannak a legundokabb nemi betegségekkel, a melyek az utódokon görvélykór, hülyeség ós a testi deformációk százféle alakjában ütnek vissza. A városok pedig valóságos bünfészkek, amelyek terjesztik a prostitúciót ós a betegségeket. Zalavármegye városai apró vidéki .helyek, a hol a bűnt elrejteni nem lehet. De nem is rejtegetik. A szégyen már kihalt s a pénz, a cifrái kodás szeretete legyőzte a szemérmet. Az éjjeli lepkéket a nagy városok boulevardjai tenyésztették; de ma már nem csak a pazar fényű körútakon, hanem a kisvárosok sötét utcáin is otthon vannak. És a rendőrség elnézőbb irántuk, mint a nagy városban, mert ott az, aki szégyen és bűn árán akar élni, legalább felügyelet alatt áll; vidéken azonban engedik őket garázdálkodni, a nyomorúságot, a degeneráció csiráit terjeszteni Tudj'i mindenki, hogy az efajta titkos üzelmakre van törvényünk, van százféle rendeletünk, de nincs aki végrehajtsa, mert megtörténhetnék, hogy a személyes szabadság szent elvébe ütköznék a végrehajtó kéz. Inkább pusztuljanak az emberek, essenek bele abba a posványba, amelyből nincs menekülés, csak az elv diadalmaskodjék, amely szerint tehet mindenki azt, amit akar. H'vatásomnál fogva ezerféle alakban látom azokat a rettenetesen szomorú eseteket, amelyek a fajtalanságot kisérik s amelyeknek eredete fényes kávéházakban, modern szállodákban, fürdőházakban, vagy eldugott zugutcákban munkanélkül élő emberek lakásában kereshető. Borzasztó betegségek, örökös testi és lelki nyomor ós tudja a jó Isten, háuy nyavalyás utód következnek a jövőben. Egy megdöbbentő aktuálitás adta tollamra ezt a témát. Az esetet magát el se mondom, mert el nem mondhatom. Elég annyi, hogy egy szeren csétlen leány a legveszedelmesebb testi kórrai hónapokon keresztül olyan életmódot folytatott, amely öl és pusztít. A magyarországi vidéki városok szállodái és kávéházai botrányos bűnfészkek. Bátran ide sorozhatjuk a fürdőházakat is. A közegészségi intézmény, mint a fertőzés tanyája! A szállodákban undort gerjeszt már az a mód, amellyel a bűnből tőkét csinálnak maguknak az üzletemberek. Mindenki tudja, hogyan vannak fizetés nélküli személyzettel ellátva a hotelek, szükségtelen bővebben értekezni a dologról. Jól tudom én azt, hogy a t. közönség meg fog botránkozui afelett, hogy ezeket az aljasságokat nyomdafesték alá adom. Mert a piszkot nem szokás az utoára hordani. I^az, nem szép szokás. De ha kihordjuk, talán valaki mégis meglátja ós megkisérli eltisztogatni. A rendőrség figyelmét akarom felhívni azokra az üzelmekre, amelyeket szemeláttára folytatnak. Ez a kérdés fontosabb taláa még annál is, ha a mosogató vizet az árokba önti a tudatlan cseléd. Rendelkezésére áll a hatalom, a tudós szakeinbar, a kórház és ha éjszakának időjén nem csak a hangosabb kurhelyeket, hanem tgyéb dolgokat is meglát és nem fól attól, hogy érdekeket sérthet és nehezteléseket vonhat magára: bizony megrendszabályozhatná azokat, akik az erkölcsi posványban laknak s akik ebből hasznot hunnak. Tessék statisztikai adatokat kérni az orvosoktól, majd ezek az adatok útbaigazítják az erélyes kezet. Erkölcsi prédikáció nem busznál. A törvények szigorú sújtson le, bárkit ér, akárki veszít, csak a közérdek nyerjen. A hétről. (Port Arthurt feladták.) Az egész világ nagy érdeklődéssel nézte azt a rettenetes drámát, amelynek színtere Ázsia legkeletibb része. Egy apró emberekből álló nagy nemzet mérkőzik Európa legnagyobb birodalmával. A Kelet franciái a Nyugat barbárjaival. És az a nép, amelynek sok ezredéves különleges civilizációja csak néhány évtizeddel előbb kezdte felszívni magába az európai intézményeket, véres bizonyságot tett önmaga mellett. A dráma egy megrendítő felvonáai vó^et ért. Port Arthurt, a bevehetetlennek hitt várat feladták. De milyen védelem után! 3f>.0ü0 emberből több mint 10.000 elesett, 16.000 kórhazakban fekszik s a száz milliókat érő vagyon rom halmaz, vagy a tenger fenekére sülyedt. Port