Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-09-04 / 36. szám

2 »Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 1904. szeptember 18. szerzett meg, ami úgyis a mienk, de nem tudunk hozzáférni; vagy olyant, ami még soha sem volt a mienk. A gyakorlati élet szempontjából azonban az is nagy eredmény, ha ó'si jussaink érvényesülése biztosíttatik. Örökölhet valaki óriási vagyont, amely törvény és jog szerint megilleti, de amig más ül benne, amig azt a másikat ki nem pereli, amig a zárgondnok rajt tartja a kezét, meghalhat éhen. Nemzeti nyelvünk a mienk, állami önállóságunkat elvitatni nem engedték apáink, nem engedik unokáink sem; de a történelmi fejlemények olyan viszonyok közé sodortak bennünket, hogy javaink felett közös érdekek alapján kellett rendelkeznünk. Ez a tényleges állapot. Minden lépés, amely a mi érdekeinknek kedvez, eredmény, érdem. A mostani magyar kormánynak e téren való érdemeit elvitatni nem lehet. A hadsereg szelleme átalakulás eló'tt áll, amely ha meg tudjuk becsülni az eddigi eredményeket, a mi javunkra dó'lhet el. A községek vagyona. Ezelőtt néhány évtizeddel nagyon sok olyan községi számadás és költségvetés volt, amelyben hemzsegett az olyan tétel, hogy „jöttünk, mentünk 100 frt, ettünk, ittunk 100 irt, összesen 300 frt." Sőt tovább is mehetünk. Volt olyan község is, amelynek költségvetését és számadásait manap nem lehet feltalálni sok esztendőről. Talán nem is volt. Vagy elkallódott valahol, mert hát az is megtörtént a régi jó időkben, hogy a községi számadások éveken keresztül nem voltak felülvizsgálva, jóváhagyva. Elképzelhető, hogy milyen gazdálkodás folyt olyan helyeken, ahol az elöljáróság tudatlan, vagy lelkiismeretlen volt. Az adót fizető népnek sok keserves garasa, a községnek sok vagyona fogyott el teljesen haszontalan célokra; napidíjakra, áldomásra. Mert a napidíj és áldomás ugy beleette magát a községi adminisztrációba és gazdálkodásba, hogy azt kiküszöbölni alig lehetett. Nem csoda, hogy sok biró megütötte a kezét, amint a közvagyont rendszertelenül ós könnyelműen kezelte s nem lehet csodálni, hogy a keserves példákon okulva a nobile officiumtól valósággal retteg a hírnevét, vagyonát féltő polgár ember, miután nem tudja, hol és miért szakad rá valami felelősség. A tradíció, a hosszú megszokás szentesítette a kiadások egy s más olyan fajtáját, amit a felsőbbség nem akar elismerni; az előljáró ember azt sem tudja, mi szabad, mi nem szabad; a jegyző tanácsára pedig sokszor nem hallgat. Mert hát ő a biró, a jegyző csak községi tisztviselő. Szinte csodaszámba megy, hogy pl. Zalavármegyében olyan ritka volt a községi vagyonnal elkövetett visszaélés, hogy az utóbbi időben alig volt rá példa. Ez szerencse és jegyzőink ügyességét dicséri. A jól megcsinált községi költségvetésbe, számadásba nem lehet belekapaszkodni senkinek. De hogy nem voltak-e kénytelenek itt ott egy kis előre nem látott kiadást az elöljáróság mentése okából elfogadható cim alá rejteni, azt már kiböngészni bajos. Szóval ha rend volt, ha helyes és törvényszerű gazdálkodás folyt, az tisztán személyek érdeme, s nem a rendszeré, amely nyilt ajtót hagyott a visszaéléseknek. Már pedig közvagyont személyi garanciák mellett kezelni nem szabad. Az ellenőrzés megnyugvás a megbízható köztisztviselőnek, támasz az ingadozónak, félelem a könnyelműnek. A községi közigazgatásnak és gazdálkodásnak mindig voltak ellenőrei, igaz. A főszolgabiró mindenre tartozott felügyelni. De már abból, hogy a főszolgabiró figyelmének mindenre ki kellett volna terjednie, az következett, hogy emberi gyarlandóságánál, egy nap és egy esztendő rövidségénél fogva mindazokat, amiket a törvény és millió rendelet ráutal, ellátni képtelen volt. A költségvetést, számadást a megyei számvevőség pirostintázta meg. Annyi bizonyos, hogy a numerusoknak vágni kellett. Ebben a tekintetben a régi sujtásos számvevők sem tűrtek hibát. De hát a papiros türelmes; rá lehetett irni bármiféle számot. A messziről való ellenőrzés nem sok haszonnal jár, mert könnyen be lehet csapni. A kormány tehát arra határozta el magát, hogy közvetlenebb és éberebi) ellenőrzést létesít és felállítja a járási számvevőségeket. Hogy szükség volt rá, a belügyminiszter maga mondja cl az intézményt életbeléptető rendeletében. Hogy mikép válik be, az a jövő titka. A járási számvevő ezentúl fontos szerve lesz a közigazgatásnak, amelybe újra az állami ellenőrzésnek egy foka éklődik bele. Az autonómiát átszövi aá állami hatalom ellenőrző szervezete s megosztja a munkakört. A főszolgabiró egv uj szakközeget kap s több időt szentelhet tulajdonképpeni feladatának. A számvevőségeket ebben az évben az ország felében állítja fel a kormány, a többi a jövő esztendőre marad. A mi vármegyénk szintén csak a jövő évben kerül sorra. Duuántűl Vas, Veszprém és Baranyavármegyók kapnak járási számvevőségeket, amelyek működésüket október 1-én kezdik meg. Az életbeléptetésre vonatkozó belügyminiszteri rendelet elmondja, hogy oly időben, midőn mind élénkebben érezhető annak szüksége, hogy a tisztviselői állások további szaporítása ellen gátat kell emelni, valóban csak kiválóan fontos közérdek tette elfogadhatóvá, hogy 419 uj állás szervezózével jelentékeny uj kiadás hárittassók az államra. Azonban a községi háztartás és vagyonkezelés terén észlelt visszásságok, a községi pótadóknak a természetes fejlődéssel arányban nem álló rohamos emelkedése és az a tapasztalat, hogy a képviselőtestületi ellenőrzés nem felel meg teljesen a követelményeknek, a főszolgabiró pedig más irányú elfoglaltsága miatt és a szükséges szakerő közreműködése nélkül felügyeleti kötelességét hatályosan nem teljesitheti: a községek vagyonkezelésének szigorúbb ós közvetlenebb ellenőrzés alá vételét első rangú és elodázhatlau országos érdeknek tüntették fel. A járási számvevő tehát, mint a főszolgabíró szakközege és szakelőadója közvetlenül fogja elli ;nórizni a községi gazdálkodást, másrészt pedig a főszolgabírót menti fel olyan munkától, amihez a legkevesebb szakértelme volt, mégis idejének nagy részét felemésztette. A járási számvevő teendői közül a következő fontosabbakat emeljük ki: a) a járás székhelyén vezeti a kihágási büntetéspénzek és elkobzott vagy gazdátlan jószágok nyilvántartását, az ipardijak nyilvántartását; a péuznaplókat hivatal vizsgálatkor és az év végén lezárja, felülvizsgálatra előkészíti; a főszolgabírói hivatal ingóságairól leltárt vezet; összeállítja a különféle statisztikai adatokat s ezek beszerzésére vonatkozó rendeleteket fogalmazza; a járási alkalmazottak utiszámláit felülvizsgálja ós érvényesíti; megvizsgálja a tolonc számadásokat, a himlőoltási jegyzőkönyveket ós közreműködik a községi pénztárvizsgálatoknál, községi ügyekben állandóan ellenőrzi a község, valamint az ennek kezelése és felügyelete alatt levő alapok, alapítványok, intézetek és vállalatok pénz és vagyonkezelését, megvizsgálja a községek költségvetéseit, számadásait és vagyonleltárát; megvizsgálja a községi közmunkka összeírást, kivetést, az utbizottságok költségvetéseit ós számadásait megvizsgálja — ott a hol még községi gyámpénztár van — a kiskorúak vagyonának kezelését, a kihágási ügyekben eljáró községi bíróságok büntetóspónz nyilvántartását s az erre vonatkozó pénztári naplót, a gazdasági ós kivetési lajstromokat, a járás területén levő kiházasitási, betegsególyző ós temetkezési egyletek pénzkezelését, számadásait ; közreműködik a községben létező ipartestületek, ipartársulatok, betegsególyző pénztárak ellenőrzésénél ós vizsgálatánál stb. a ;vármegyei pótadó ügyekben a járási számvevő megvizsgálja, lezárja és hitelesiti a pótadó lajstroTÁRCA. A mármarosi Salamon imája. Az őszi szél már megkezdte szeszélyes játékait. Mint valami éretlen suhanc rázta meg a csenevész útszéli fák üstökét, lehullaj tva róluk a fonyadt, száraz leveleket, melyek halk zörgéssel, lassan, észrevétlenül, mint magának az enyészetnek érkezése, szálltak alá a sáros kövezetre. A fák ágai meg összeverődtek, mint fonnyadt, elaszott karjai kétségbeesett anyókáknak, kik szemeik előtt látják saját gyermekük pusztulását. Ennek érzete teljesen ránehezedett a városra, az emberekre, kiknek zsibongó lármája is eltompult és olyan lett, mint valami földalatti gép szüntelen dürbögése. Lehajtott fejjel, görnyedten, részvétlenül állt a pusztulás közepette egy szürke alak. A ruhája a durva munkától, az meg a fáradság verejtékétől fakó volt, de sötét szemeinek réveteg tekintetét álmadozva jártatta végig a szomorú környezeten. Haza gondolt. Otthon, Máramarosban épen most hagyja el rongyos vityillóját három — négy falu zsidója, hogy összejöjjön közös imára bünbocsánatért, békességért ós jólétért . . . Ilyenkor délután a vén kopott templomban hófehér már minden: az emberek ruhája, lelke, amint fájdalmas áhítattal, a földieket kiengesztelve átengedik magukat a könyörgő imának, ah, mert ott Máramarosban a szegény, kaftános zsidónak oly sok könyörögni valója van. Es holnap is egész nap, megtörve, étlen-szomjan könyörögni fognak . . . Buzgó imával, esengő fohásszal készülődött ő is a holnapi nap megünneplésére, vad idegen emberek közé, nélkülözve az öreg törődött szülök és vagy nyolc testvér ily alkalommal megszokott ellágyult szeretetét. Ennek a napnak az áhitata eltöltötte egész lényét. Rajongó lelkesedéssel gondolt arra, hogy holnap majd kitárja szivét, lelkét, hogy holnap remegő érzéssel, sirva fogja elmondani imáját. És ezt ez imát, ezzel a buzgalommal elmondott imáját ezen a napon meg fogja hallgatni az ur. Ez az indulat elragadta lelkét, gondolatok fogamzottak meg benne, feltűnt előtte szűk, kicsiny körének valamennyi sok, nagy szenvedése ós ő mint a gazda, ki a termést válogatja — kikereste közülök azt, ami leginkább nyomta, a mi leginkább fájt neki és imájába foglalta az ettől való megszabadulást. A gondolatok szavakká tömörültek agyában és amint így lassan összeállította fohászát, nagy buzgalommal eltelve ismételgette: — Hallgasd meg Uram imámat, mert nagy az én szenvedésem, bánatom . . . Engedd meg, oh Mindenható, hogy a Te nevednek ellenségei ne ismerjék fel zsidó voltomat. Hiszen jól tudom, hogy nagy kegy, teljes üdvösség zsidónak lenni, de nézd ugy ütnek, szidalmaznak és gúnyolnak érte! Reggeltől estig folyton gyötörnek. Tegnap fülem mellől eldurvult, otromba munkástársaim levágták tövig a hajamat, kirántották a ruhámból a neked szentelt ruhadarabot és összetépték, arcomba vágtak . . . Ne engedd ezt oh Uram! Tedd meg, hogy ne lássák meg bennem a zsidót . . . Aztán . . . aztán, oh hallgass meg Uram, engedd meg, hogy egyszer, egyetlen egyszer — mondom csak egyszer — jóllakhassak, oly jól ahogy én gondolom, meleg, párolgó étellel . .. Három napja már, hogy törött, romlott almát eszem. Ma délben nlég ebből sem jutott. Oh, olyan jól laknék, hogy soha sem lennék többé éhes . . . Már közelegett az este. Ideje volt, hogy egy rögtönözött templomba, padok hordozásával kidolgozott helyére menjen. Lassan, imáját halkan rebegve indult el. Alig tett néhány lépést, mikor észrevétlenül, mintha a föld alól bujt volna ki, egy kicsiny,