Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-09-04 / 36. szám

XXIII. évfolyam Zalaegerszeg, 1904. szeptember 4. 36. szám. Előfizetési dij : Kgész évre . 10 K — f. Fél évre . . 5 K — f. Negyed évre . 2 K 50 f. ligyes szám ára 20 fillér Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszei 18 fillér, többszöri hirdetésnél 14 fillér. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkeszt (Wlassic.s-utcíi 52. sz.), az anyagi ríszél illető közlemények pedig a kiadóhivatalhoz (lIj város-utea 25. sz. küldendők. Kéziratokat nem küldünk vissza. ZALAVARMEGYE RLAP politikai, társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. Eredmények. Nem rég történt, hogy egy cs. és kir. főhadnagy ur becsukatott két szemlére jelentkező tartalékos katonát, inert a felhívásra jelennel válaszoltak s nem azt kiáltották : hier. Egy járásbirót, ki csupa megszokásból kiáltotta a jelent, de azonnal kiigazította, csúnyán lepocskondiázatt a főhadnagy ur. Lent tehát annyira perhorreskálják a magyar nyelvet, hogy még megszokásból, tévedésből sem szabad annak a javára egy kis német szócskát megsérteni, mert ez a legjelentéktelenebb, tulajdonképpen nem is katonai, hanem adminisztratív aktusnál is bűn. Lám Pietrich hadügyminiszter máskép gondolkozik s a magyar nyelv jogait máskép érti. Bizonyosan ismeri minden magyar ember azt a rendeletet, amely a katonai parancsnokságok és hatóságok levelezésének nyelvét a jövőre nézve szabályozza. Ez a rendelet az osztrákok szemében a közönség rovására nagy sérelem, a mi szemünkben pedig csak közeledés a paritás felé. A hadsereg szolgálati nyelve a német. Ebből a katona urak azt magyarázták ki, hogy a katonának hivatalosan máskép, mint németül beszélni és németül irni nem szabad. És sokáig nem is cselekedték meg. Magyar hatóságokkal, bíróságokkal németül leveleztek, csak német nyelvű kérvényeket fogadtak el s németül intézték el a magyar állampolgárok beadványait. De hát a magyarok lármáztak s egy kicsit tágítottak a dolgon. Hogy lármáztunk, békétlenkedtünk, az természetes dolog. Az lett volna a furcsa, ha hallgatunk. Mert sértő és félszeg helyzet volt az, hogy a magyar állam polgárának ne legyen szabad a saját nyelvét használnia a saját hatósága előtt. Hiszen elvégre a katonai hatóságok nem valami idegen hatalom, hanem az államnak a szervei. Ha németül kommandirozzák is a katonát, ebből még logikusan nem következhetik az, hogy mindenki köteles legyen német instánciákat irni, a polgári hatóságok azonban kötelesek legyenek nem az állam nyelvén irt átiratokat elfogadni. ü katonaság merev álláspontját először akkor törték meg, mikor a hadügyi kormány elrendelte, hogy a katonai parancsnokságok hazai hatóságaink magyar nyelvű megkereséseit kötelesek elfogadni s magyarul elintézni. Ezt meg is tették. De nem voltak kötelezve arra, hogy ha ők intéznek megkeresést valamely polgári hatósághoz, azt magyarul írják. Nem is tették. Ha valamit kértek vagy parancsoltak, németül írtak; ha válaszoltak, a magyar nyelvű átiratra magyarul adtak választ. Magyar kérvényekről, határozatokról szó sem volt. A magyar állam nyelvét hatóságokkal szemben bizonyos korlátolt mértékben respektálták, de a polgárnak nemzeti nyelvéhez való joga nem érvényesülhetett. . Végre azonban belátták, hogy ez a helyzet képtelen. A német kommandóhoz való ragaszkodást katonai szempontokkal és katonai indokokkal, amelyeket azonban nagyon sok magyar ésszel felérni nem tud, még csak meg lehet magyarázni valahogy és meg lehet bocsátani a katonáknak, hogy a copfnak ezt a részét még nem eresztik ki a kezükből, mert ugy vannak meggyőződve, hogy az is fegyver, amely nélkül nem tudják kötelességüket teljesíteni; de azt a viszásságot, hogy az a magyar polgár, akinek a katonasággal valami dolga akad, az a hatóság, amelynek a hadsereghez csak annyi köze van, hogy szolgálatokat teljesít a részére, miért legyen köteles nemzeti nyelvéről lemondani, miért intézze el hazai hatóságoknak német nyelvű Írásait, azt már katonai szempontokkal, katonai indokokkal sem lehet megmagyarázni. A magyar nyelvnek a katonai igazgatásban való használata talán csak nem befolyásolja a harcképességet. Pietrich kimondta, hogy nem. Elrendelte, hogy minden magyar nyelvű kérvényt el kell fogadni s magyarul elintézni; minden magyar hatósághoz magyarul kell irni. Ezentúl tehát a magyar ember saját nyelvén folyamodhatik katonai hatóságaihoz s az államnyelvnek a hivatalos érintkezézben való feltétlen érvényét respektálnia kell a katonaságnak. De van a rendeletnek még egy fontos passusa. Kimondja, hogy minden más nyelven beadott kérvényt a hadsereg szolgálati nyelvén kell elintézni. Tehát a magyar nem néptörzs nyelve, hanem államnyelv, amely mellett egyetlen nemzetiség sem élvezhet előjogokat. Természetes, hogy ezt az eredményt Magyarországon sokan lekicsinylik. Hogy nincs igazuk, bizonyítják az osztrákok, akik nagyon zokon vették a hadügyminiszter engedékenységét, ők t. i. engedékenységnek nevezik azt, aminek a paritás elvéből folyólag már rég meg kellett volna történnie ; ami felett még vitatkozni sem lehet. Az ellenkezője volt abszurdum. De hát a szomszédban a mi jogainkat nem látják be. Különösen félnek Ausztriában attól, hogy a magyar nyelv érvényesülése előbbutóbb a magyar vezényszóhoz, ez pedig az önálló magyar hadsereghez fog vezetni. Ezek a kifakadások nekünk arra jók, hogy az újítás fontosságát belássuk. Ne fűzzünk ugyan hozzá akkora reményeket, mint a német sógor, de becsüljük meg, mert kétségtelen, hogy a magyar nyelv jogán a magyar szellem is bevonul a hadseregbe. Fokról-fokra haladunk előre és ha elfoglalja a magyar elem a tisztikarban az ó't megillető helyet s ha a magyar nyelv nem csak a katonai adminisztrációban, hanem a tisztikar egymás közt való érintkezésében, társadalmi életében is érvényesül; ha a katonai oktatásban nemzeti nyelvünk jogait respektálják: akkor rövid idő alatt nem lesz okunk panaszkodni afelett, hogy a hadsereg nem közös, hanem osztrák intézmény. Még a német kommandó dacára sem, mert a szellem, amely uralkodik az intézményen, adja meg annak karakterét, nem a hapták. Egyébként a copfokkal kegyetlenül bánt el az idŐ. Megtépte, elvásította, nevetség tárgyává tette. Végre mind elkopik. Igaz, hogy van abban valami tragikus elem, amikor egy ezer esztendős nemzet, alkotmányos, szabad állam saját nyelvének érvényesüléséért küzdeni kénytelen s mikor örvendezve zengünk hosannát egy miniszteri rendeletnek, amely elismeri, hogy jogunk van a saját embereinkkel magyarul beszélni. De igaz az is, hogy a politikának sem emberek, sem intézmények, sem cselekedetek és események megítélésénél nem szabad érzelmi momentumokból kiindulnia. Aki afelett töpreng, hogy mit lehet a nemzet javára megszerezni, az a gyakorlati élet talaján áll s aki meg is tudja szerezni, az államférfiú. Érzelmi szempontból persze külömbség, hogy olyent Mai számunk 10 oldal.