Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-08-28 / 35. szám

2 >Zalamegye, Zalavármegyei"Hírlap « 1904. augusztus 28. tanult. A többit később kellett megtanulnia. Az élet túlhaladta a klassicismust. Reális irányban fejlődött a tudomány, a művészet, az irodalom. A középiskolai oktatás azonban még mindig a klassicizismus szellemében mozog. Szobatudósoknak való ismereteket terjeszt, az élet tudományait nem ápolja kellőkép. Az az érv, hogy az általános műveltség bizonyos nívóját adja meg a középiskola, bizonyos mértékben igaz, de a középiskolai ismeretekből származó általános műveltség erősen hiányos. Az általános műveltség olyan fogalom, amelynek határait semmiféle defincióval nem lehet megállapítani. Az élet, a közfelfogás határoz. Ez pedig a művelt embertől sok olyan ismeretet követel, amiről az iskolában szó sincs. Elengedi a latin idézeteket, nyelvészek szőrszálhasogatását, a vegytani képleteket s a képtelen vegyületek képtelen neveit, megbecsüli és jutalmazza a modern nyelvek tudását, a világirodalom ismeretét, sőt még a jó és helyesírást is, ami — őszintén szólva — a középiskolákban ritkaság számba megy. Régen érezték már azt, hogy a maradi szellemben működő oktatási rendszer nem alkalmas arra, hogy az olyan pályákra nyújtson előismereteket, amelyek az élet legreálisabb igényeit akarják szolgálni. Felállították tehát a reáliskolákat, majd s kevesebb igényű polgári iskolákat s mint szakiskolát beleékelték a szervezetbe a felső kereskedelmi iskolákat. A középoktatás ezen széttagolása azonban nem szerencsés gondolat. Hiszen a középiskola célja nem lehet más, mint az életre szükséges előismeretek nyújtása; addig a fokig pedig, amig a szaktudás el nem kezdődik, egyenlő igénye van minden embernek azokra az ismeretekre, amelyek a műveltség bizonyos fokáig előresegítik. Az intézők ezt is belátták s azóta a gymnasium és reáliskola folyton közelednek egymáshoz. Valószínűleg nemsokára teljesen egyesülni fognak s megszületik az egységes középiskola egészségesebb, korszerűbb szervezete. Ezt sürgetik a szakemberek, ezt kell sürgetnie a társadalomnak is, mert minden szülő érdeke az, hogy gyermekét oly ismeretekkel lássa el az iskola, amelyek az egész életén végig kisérik, támaszát, tőkéjét képezik. Degeneráció. Ez alatt a cim alatt már több cikket adtam közre, amelyekben a dohánynak, a szesznek, az egészségtelen életmódnak, az elégtelen táplálkozásnak, a kávéházak füstös levegőjének pusztító hatásáról beszéltem. Elemlegettem, hogy a gyermeknevelés félszegségei, a rendszeres testedzés hiánya, az oktalan ruházkodási mód, az éjszakázás, a kártya hogyan teszik tönkre a gyermek szervezetét, hogyan vezetik a züllés útjára az itjuságot és hogyan mérgezik meg a férfi életét. Sokan elismerték, hogy igazam van. Biztattak is, hogy csak irjak erről a témáról többet. Én tehát irok, bár tudom, hogy nem sok haszna lesz. Olyan emberek is beszélnek ezekről, akiknek szava messze hangzik, a karaván azonban mégis csak halad a maga utján tovább. Rám nézve azonban mégis örvendetes, hogy komolyan gondolkodó fők elismerik, hogy igazam van, amikor a degeneráció veszedelméről beszélek. Az ujságiró, különösen ha nem professionátus, olyan mint a szőlőbirtokos. Kétszer van igazi öröme. Először akkor örül, amikor szőlőt vesz; másodszor pedig akkor, amikor eladhatja. Az ujságiró örül, amikor valamiről ugy ir, hogy meg van magával elégedve; még jobban örül, ha az olvasó akceptálja intencióit. Pedig ez ritka és nehéz dolog. Mert ennek a mai ideges, nyakas és rechthabereiban szenvedő társadalomnak egyénei bármi tárgy felett folytassanak vitát, mikor a vélemények kialakulnak, az eredmény rendesen az, hogy a vitázók mindegyikének meg van a maga csalhatatlan, megdönthetlen és tévmentes véleménye és a társaság egy tagjának a véleménye sem egyezik a másik véleményével. Az azután nagy kivétel, hogy valakinek igazságot adjanak. Ezért kétszeres oka van az ujságirónak örülni, ha egyszer máskor igazságát elismerik. Azokról a szomorú igazságokról, amelyek a degenerációt előidézik, végtelen sokat lehetne beszélni, mert egyik láncszem húzza a másikat. Csakhogy eredménye nem lészen. Pillanatra szórakoztat; jól esik kinyomtatva látni saját gondolatainkat. De azért nem mozdulnak. Csinálja meg az állam. Ez a rendes véghatározat. Hát sok részben igaz, helyes e vélemény. De van olyan dolog, amit a nagy seprő, az állam már rég tisztogat eredménytelenül, mert a seprő egyes szálai nem mozognak. Hát ezeket jó volna megmozgatni. Amiről most irok, az nemcsak a mostani generációra káros, hanem a jövő nemzedékek hosszú sorozatát fenyegeti. • Magyarország egyik szégyenfoltja a külföldön a hungara. Van-e aki nem hallott róla? Az idegenbe hurcolt kéjleány nemzetközi elnevezése. A legaljasabb büntanyák lakója, az erkölcsi posványban fetrengő nyomorult leány: ez a hungara. Annak a gyalázatos kereskedésnek, amelyet ezekkel a szerencsétlenekkel űztek, korlátokat szabott az állam; de az erkölcstelenség felburjánzott a nyomában s ezt kiirtani nem képes, mert a társadalom s a helyi hatóságok is szemet hunynak, hallgatnak. Minden vidéki szálloda, fürdőház, kávéház bünbarlang; mindenütt tűrik a legdurvább szemérmetlenségeket; a tapasztalatlan ifjúság s a könnyelmű emberek kizsákmányolását, megfertőztetését. Igen, mert az üzletnek ez az ága jól jövödelmez, vendégeket vonz. Általános szokássá, rendszerré vált, hogy a szállodákban, kávéházakban alkalmazott nőszemély nem kap fizetést, vagy olyan csekélységet, hogy a ruházatára sem elég. Hogy mi kép keresik a kenyerüket, azt mindenki tudja. A közegészségügy hivatott őrei pedig tudják azt is, hogy hány szerencsétlen ifjú ember járja az élet útjait örökös gyötrelemmel a lelkében, átokkal az ajkain. Az újságolvasó pedig elég szomorú hirt olvashat reményteljes, tehetséges ifjak öngyilkosságáról; szülők szomorúságáról. Manapság már nem csak a városok, hanem a falvak is meg vannak mételyezve. A kór, a bün, a fényűzés a városokból terjedt mindig szélesebb körben. Az az esztelenség, amely a divat rabszolgaláncára fűz minden asszonyt, megrontja a nép erkölcseit is. A városba kerülő szolgáló leányt megejti a kerítés, amely kenyérkereseti forrás lett és busásan jövedelmez. Rövid néhány év alatt a nép nagy utat tett meg az erkölcsi romlás lejtőjén. Amit nem régen megvetéssel emlegetett s látott a városokban: a kendőzést széltében üzi. Amely betegségeket nem ismert, ma minden faluban ismeretesek ós javasasszonyoknak nyújtanak kenyeret. Az erkölcstelenség szégyene majdnem ismeretlen fogalom. A törvénytelen gyermekek száma ijeszszivedhez nőtt jámbor ember. Na ne félj, pompás lesz az a befejezés. Nem leszel te mégsem megcsalva jámbor, vajlelkű férj. Itt van a te régi hű pajtásod. Nagy regényíró az mindenképen)! Hát lássuk azt a regényt. Először is kiosodamicsoda ez a Bajmok Gáspár? Mert ő volna a regénynek azon hőse, aki bukni fog. Lám, lám, üres ember, közönséges, mindennapi ember ez a Bajmok. Ezt bizony semmi kiválósága nem kvalifikálja regényhőssé. Na ezzel hamar lehet majd végezni. Hát az asszony ? Ezt már élvezettel figyelte Boronkay. Ugy állt a dolog (ez már a megfigyelés, kérem!), hogy az asszony nem az egyént, nem a férfit szerette Bajmok Gáspárban, hanem a sima modorú, elegáns udvarlót, aki szépeket tud mondani és igen figyelmes is egyszersmind. Hát ez már egy kicsit súlyosbította a helyzetet. Mert ha a férfit szereti vala Bajmokban az asszony, akkor könnyű lenne kiábrándítani belőle. De az udvarlóból?... Hm! — itt már csak hasonló fegyverek segíthetnek. Szóval udvarolni kellene az asszonynak. Igy! Bebizonyítani neki, hogy egy udvarló még nem minden, több is akad, tehát nem kell egyhez ragaszkodni föltétlenül. Na, ez súlyos. Mert még se lehet az, hogy ő, Boronkay udvaroljon a kenyeres pajtása feleségének. De ... de miért ne? Hát a cél, a oél? Bizony meg kell lenni. — Te Piriké — szólott a húgának egyszer, hát csakugyan szép ember ez a Bajmok Gáspár? Ez már akkor történt, mikor hozzáfogott a a regény befejezéséhez. De nehezen ment a dolog. Mert tartotta magát ez az üresfejű Bajmok. Szép ember, ez az ember — gondolta, hát az is tetszik az asszonynak. És azért is kérdezte meg a Pirikét, hogy lássa, igaza van-e ? Már haragudott Boronkay, olyan soká tartja magát az az üres ember. Izzadott, mert nem akart a regény befejeződni. — Látod, látod te együgyű, jámbor lelkű Kisfáy Laci, hogy fárad teérted a te hűséges barátod, csakhogy megmentse azt számodra, aki ugy a szivedhez nőtt! Ez aztán ember! Csupa szív, csupa nemes lélek ! Hanem azért sok a mi sok! Olyan makacsul tartani magát az asszony kegyében, miut ez az üresfejű Bajmok, ez minden regényírói számításnak ellentmond. Mert képtelenség ez. Lehetetlen állapot. Nincs más mód, valami nagyot kell most tenni; merészen kell játszani! Egy kicsit félt ugyan Boronkay ettől az utolsó „tollvonástól", de megtette. — Tudja Margit — szólt az asszonynak végre, — ón bolondult szerelmes vagyok magába . . . Csak eunyit mondott, de bámulatos szinészkedéssel tudta mondani. A szemeiben valósággal lobogott az az emésztő, lázas fény, mit az éjszakázás lopott oda, sőt mintha kigyúlt volna az arca is. Mégis csak sokféle tehetség szorul bele ezekbe a bohém emberekbe. Hanem az asszony, ugy látszik, hitte. Egy kicsit furcsa volt, hogy mig ez az ember színészkedett, az asszonyból hirtelen kitört az igaz, félve rejtegetett érzés. Tágra nyiltak a szemei ugyan a meglepetéstől, de aztán kéjesen megreszketett és se kérdett, se látott, hanem odadobta magát a férfi karjába. Na mert szegény asszony beleesett a kelepcébe és megszerette ezt a jól boltozott, borzas művészfejet. A Bajmok hosszú szerepeltetése is ugyan mi lett volna más tőle, mint önvédelem ? Most következik a regény csattanója. A nagy regényíró, Boronkay Zoltán, ugyanis szépen megcsókolta a szerelmes szőke asszonyt és engedte, hogy az kénye-kedve szerint turkáljon a bozontos, dtís hajában, mely egészen beomlott a boltozatos, magas homlokára . . . Mikor pedig hazafelé botorkált a kis város göröngyös utcáin, meggyőződéssel mormogta maga elé a kiváló regényíró: — Szegény, szegény Kisfáy Laci, nem lehet rajtad segíteni. Már te csak arra születtél, hogy magcsaljanak . . . Futásfalvi József.