Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-08-21 / 34. szám

XXIII. évfolyam Zalaegerszeg, 1904. augusztus 20. 34. szám. Előfizetési dij : Egész évre . 10 K — f. Fél évre . . 5 K — f. Negyed évre. 2 K 50 f. Egyes szám ára 20 fillér Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszei 18 fillér, többszöri hirdetésnél 14 fillér. A lap .szellemi részét illető köziemínyek a szerkesztőséghez (Wlassics-utca 52. sz.l, az anyagi részét illető közlemények pedig a kiadóhivatalhoz (Újváros-utca 25. sz. küldendők. Kéziratokat nem küldünk vissza. ZALAVARMEGYEI HIRLAP politikai, társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. Szent István. Századok vihara vonult el Magyarország első királyának sírja felett s a szent király által elvetett magot a letűnt századok hatalmas törzzsé nevelték. A nemzet naggyá növekedett azon földön, amelyet István király hódított meg a nyugat eszméinek, amelyek államalkotó eró't adtak a magyar népnek. Hivő szivek felkeresik a magyar szent király ünnepén István jobb kezét, amely kivezette a bolyongó népet a pusztákból, hogy hazát és vallást adjon nekik. És a nemzet hisz a csodatevő kézben, amely ellenállt az enyészet hatalmának s ezredéveken keresztül szimbóluma marad annak az eszmének, amely István királyt apostollá tette. Az a kéz ezer év múlva is megmutatja az utat, amelyen haladva élni fog a magyar s ez az ut, amelyre első királya vezette a nemzetet: a nyugati civilizáció, amely behozta hozzánk a kereszténység tanait. És mikor ős Budavárában körülhordozzák István király csodatevő kezét, nagy és hatalmas érzések fakadnak a magyar ember szivében. Felébred a nagy ősök tisztelete, a hagyományok emlékezete s a haza megszentelt rögéhez való ragaszkodás érzése. Nemzeti tartalmában, kulturális jelentőségében, nagy erkölcsi hatásában kiválasztott ünnepe a magyarnak szent István napja. Egy nagy gondolkodónak, széleslátkörü államférfiunak, egy pogányságbaü is csodálatosan felvilágosult fejedelmi elmének hosszú évszázadokra, talán évezredekre kiható ténye fűződik hozzá. A pogány Vajk, mint nemzetének bölcse jelenik meg a világtörténelemben. Ősei vallásáról átvezeti a vad, de nemes tantalmu nemzetet a civilizált nyugot egyedül üdvözítő vallására, a kereszténységre. Az erős nemzeti életnek, a nyugoti civilizációval párhuzamos fejlődésnek alapjait rakta le a pogány oltárok romjaiból. Meglátta, hogy a nemzet csak így maradhat fenn és máskép nem. A pogányság elszigetelné népét a nagy nyugattól. És a holt szigetről elvezette a pogány magyart a fejlődés, az örökös haladás nagy forgatagába. Bölcsebben senki sem szerette ezt a nemzetet. Megértette a magyarnak végzetszerű hivatását s lángoló hittel, államférfiúi gondossággal igyekezett kezébe adni azokat az eszközöket, melyekkel hivatását betöltheti. Megismerte azt az igazságot, hogy a nemzetnek át kell alakulnia, hogy helyhez köttessék a nomád nép, amelyet az örökös vándorlás megsemmisüléssel fenyegetett. Röghöz kötötte a magyart s a rögből fakadt a hazaszeret, a hazaszeretetből az egységes nemzeti érzés, amely alapja lett a magyar államnak. A nagy király bölcsesége nem csalatkozott. Ó tette egységessé a nemzetet a királyság eszméjével és hatalmával; ő telepítette le erre a földre, amely azelőtt a népvándorlás országútja volt; ő alapított államot az örökös forrongás helyén; ő biztosította a kultura s a haladás részére Magyarországot. A nagy király keze tette le alapját a magyar királyságnak, amelynek eszméje a magyar szent koronában öltött testet. Azt a hódolatot, amely a magyar korona iránt nyilvánul, amely közjogi életünk és felfogásunk minden mozzanatában uralkodó volt minden időben, egy népnél sem lehet megtalálni. A magyar korona hatalma eszme lett s a hozzá fűzött jogok, a benne rejlő hatalom a nemzet szent tulajdonát képezTÁRCA. Milon atyus. — Guy de Maupassant novellája. — Az 1870. évi porosz-francia hadjáratban történt. A poroszok megszállották az egész vidóket. Veliik szemben az északi hadsereg állott, Faidherbe tábornok vezetése alatt. A porosz vezértörzs hadi szállása Milon Pierre házában volt elhelyezve. Milon atyus az ellenségnek nagy előzékenységgel adott helyet fedele alatt. A porosz avant gárda már egy hónapja időzött e helyt megfigyelő pozícióban. Tiz mérföldnyire voltak a francia előőrsök s bár oly csendben, mintha élet sem volna sátraik között, megfejthetetlen módon éjjelről éjjelre eltűnt egykét porosz ulánus. A lovas partlouilleok, a kiket kómszolgálatra küldöttek ki kettesével, hármasával, nem tértek vissza többé. Az elveszett poroszokat másnap a mezőn találták meg rendszerint vórbefagyva, élettelenül, valamely árok vagy száraz szakadék öblében. Torkukat egy mély vágás metszette ketté. A gyilkosság körülményei arra vallottak, hogy egyazon ember hajtotta végre valamennyit, de a kinek nyomába akadni az ellenség sehogy sem tudott. Az egész vidóket megfélemlítették a boszuszomjas poroszok. Parasztokat egyszerű denunciációra főbelövettek, asszonyokat fogtak el s kínzásokkal a gyermekekből is igyekeztek valami áruló hangot kicsikarni. Mind hasztalan. Im egy reggelen Milon atyust az istálló almán elalélva lepték meg. Arcán egy vérző mély seb tátongott. Hajnalban, Milon házától mintegy három kilométernyire, kót felkoncolt ulánust találtak ismét. Az egyiknek megmerevedett marka görcsösen szorongatta még akkor is kivont véres kardját. Ez az ulánus tehát védekezett, küzdött — sebet is adott. Világos az összefüggés. Az udvaron, Isten szabad ege alatt menten megalakult a hadi törvényszék, a mely elé vezették Milon atyust. Hatvannyolc éves volt az öreg. Osszetöpörödött, meghajlott,kistermetű. Nagy,csontos, vörös kezei voltak, mint kót rákolló. Haja őszbevegyült, ritka és pihés volt, mint a fiatal kacsák tolla, a fejbőrét sem födte be az a fehér moha. Napsütötte ráncos nyakán vastag erekben duzzadt a vér. Négy porosz katona közre vette s a kicipelt konyha asztal köré telepedett a hadi törvényszék: öt tiszt, egy ezredes. Ez franciául megkezdte a vallatást. — Milon apó, mióta itt vagyunk, nem volt panaszunk kendre. Szives és figyelmes volt velünk mindig. De ma egy rettentő vád zudul kendre és ezt a gyanút el kell oszlatnunk. Hogy jutott a tátongó sebhez az arcán? A paraszt nyakasan hallgatott. — Hallgatása vádolja kendet, Milon apó, — szólt az ezredes. — De akarom, hogy feleljen, megértett ? Tud-e arról, ki ölte meg a két ulánust, a kiket ma reggel a faluvégi feszület tövében találtak? Az öreg hangosan ós érthetően felelt: — Én öltem meg őket. Az ezredest meglepte a válasz. Egy pillanatig elakadt a szava és nézése rámeredt a parasztra. Milon atyus rendíthetetlen nyugalommal állotta ki a farkasszemet, majd, mintha gyóntatója előtt állana, lesütötte szemét. Csak az árulta el belső felindultságát, hogy hangosan csuklott, mintha valami hurok szorítaná a gégéjét. Családja, János fia, menye ós két unokája a háta mögött állottak, mintegy tiz lépésnyire, remegő félelemtől szorongatva. Az ezredes folytatta. — Arról is tud kend talán, hogy hadseregünk lovas hírvivőit ki ölte meg? Az öreg brutális egykedvűséggel felelt : — Én öltem meg őket. — Kend? Kend lett volna egyedül? — Persze, hogy ón. — Egyedül? Mai számunk 10 oldah