Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-08-14 / 33. szám

2 kek érdekeit is igyekezett kielégíteni. Ennek j köszönhetjük, hogy tűrhető úthálózatunk és jó útjaink vannak s ma már nem csak foltozgatásra, hanem fokozatos haladásra is van kilátásunk. Aki elfogulatlanul bírál és ítél, Zalavármegye utügyének kezelése tekintetében elismeréssel kell hogy adózzék a vármegyének áldozatkészségéért, a vezetőknek gondosságáért. Annyi gonddal, annyi érdeklődéssel, kritikával kevés vármegyében kezelik az utügyet, mint nálunk. Az áldozatkészség és takarékosság jellemzi a költségelőirányzatot, amelyet a közigazgatási bizottság a legbehatóbban tárgyalt. A gazdasági érdekek s az egyes utvonalak fontosságának felismerése tekintetében pedig kifogásolni valót a legszigorúbb kritika sem talál. Mert ha találna, bizonyosan hangoztatná is; nem vesződnék aprólékos dolgokkal. A vármegye gazdasági érdekei szempontjából fontos, hogy ha az útépítés és fenntartás körül hibák vannak, azok ostoroztassanak és kiküszöböltessenek. Ilyen lényeges hibákról nem hallottunk. Az pedig, hogy egy kerékvető véletlenül roszul lett felállítva; hogy itt-ott nagyobbat zökkenik vagy hogy az utkaparó egy tenyérnyi pocsétát az ut közepén hagyott, annyira lényegtelen dolgok, hogy a nyilvánosság előtt nem érdemes velük vesződni. Örvendetes dolog azonban, hogy csak ilyen és hasonló kérdések képezik a kifogások tárgyát, mert ez azt bizonyítja, hogy a nagy dolgok rendben vannak. A közigazgatási bizottság ülésén szó esett az utkaparók fizetéséről is, munkájáról is. Az államépítészeti hivatal főnöke az utkaparók fizetését 360 és 400 koronával állította be a költségelőirányzatba, ami valami csekély emelkedést jelentene rájuk — De Zsigmond! Ne gyerekeskedjék. Tudja, hogy nem szeretem. Senki sem csókolt hát a nagyasszonynak kezet, senki. A nagyasszony engem nagyon szeretett. Ha sétálni ment, engem vitt magával. Igaz ritkán esett meg ez, és akkor is rendszerint csak a szegény fájós lábu Tóni bácsihoz mentünk, aki jó barátja volt a néninek és olyan unokatestvére, mint én Lackó ak. — Na, meglátogatom az én öreg barátomat! — szokta mondani a nagyasszony néha és ekkor kézen fogott engem és elmentünk a szomszéd utcába. Ott lakott Tóni bácsi. Tóni bácsi, szegény, nem tudott sétálni. Fájt a lába neki, köszvénye volt és mindig egy nagy székben ült az ablak mellett. Zsiga bácsi mondta otthon, hogy valamikor nagyon szép huszár volt a Tóni bácsi, aki sok katonának parancsolt és három csillagja volt aranyból, meg egy szép lova. A buta Lackó ilyenkor is mindig okoskodott, hogy ugye most ÍB azért nem jár sohase gyalog Tóni bácsi, mert megszokta a lóháton. Mikor aztán mi a nagyasszonnyal meglátogattuk a szegény Tóni bácsit, ő a fájós lábával mindig föl akart szökni a székéről és egész elvörösödve ült vissza. Biztosan nagyon fájt szegénynek a lába. A nagyasszony ilyenkor mosolyogva és szeretettel szorította meg a kezét. »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« nézve. A bizottság azonban nem helyezkedett a tervezet álláspontjára. Az utkaparók munkásságát sokan kifogásolják és talán jogosan. De nincs-e abban is vaiami jogos motivum, hogy az utkaparó azon hivatalbéli állását csak mellékfoglalkozásnak tekinti, mert fizetéséből megélni nem tud ? Más kereset után is lát; földet művel, állatot tenyészt. De ha az érem másik oldalát nézzük, az utkaparó az átlagos napszámnak megfelelő bért megkapja s emellett ruhát is kap, nyugdíjban is részesül. A napszámosnak pedig egész nap dolgoznia kell s az utkaparó sokszor keresve sem talál munkát. A hiba a szervezetben van. Nem látom be, miért kell annyi rendszeresített utkaparó. Elég volna talán kevesebb számú útfelügyelő, s hozzá néhány napszámos. A nyugdíjhoz kötött állások szertelen szaporítása nem vezet jóra s nagyon sok embert leszoktat a rendszeres munkáról és takarékosságról. Ha azonban nincs igazam s az utkaparók hadseregére feltétlenül szükség vaa, akkor azokat úgy kell fizetni, hogy fizetésükből megélhessenek s ugy kell ellenőrizni, hogy fizetésüket meg is szolgálják. A kenyérkereső nö. A felső körökben az a nézet, hogy a női kereskedelmi tanfolyamok számát lehetőleg korlátozni kell. Elég, ha minden második, harmadik évben lesz egyes vidéki városokban. A m. kir. államvasutak igazgatósága pedig hirlapok utján ismételten figyelmezteti a t. c. közönséget, hogy a kezelőnői állásra annyian vannak feljegyezve, miszerint reájuk évek multán sem kerülhet sor s így az uj kérvényezőket nem lehet figyelembe venni. Van-e a két jellemző intézkedés között összefüggés ? Ki tudná? Forrásuk azonban, ugy látszik, közös; a kenyeret kereső nő hazánkban nem kaphat elég kenyeret. Ebből a hivatalos nézet szerint az következik, hogy ne adassék mód a kiképzésre sem, a mi a gyarló észjárás —- » — — Na, na öreg barátom, ne erőltesse meg magát, megárthat. Aztán odaült Tóni bácsi mellé és folyton mosolygott. Nekem egy csomó arany csillagot adtak a Tóni bácsi huszár-ruhájáról, hogy játszani velük s aztán ke'zdtek lassan beszélgetni egymással. Kiváucsi voltam, hogy mit beszélhetnek, mert a nagyasszony olyan vidámnak látszott és sokszor csöndesen kacagott. Néha megfenyegette a puha, fehér kezével Tóni bácsit és jókedvűen mondta: — Na, na, édes Tóni, maga napról-napra fiatalabb lesz. És súgva felelt Tóni bácsi ilyenkor: —• Maga is édes Klára ! Ezután sokáig hallgattak. A nagyasszony kinézett az ablakon és sóhajtott. Tóni bácsi zavartan köhintgetett. Egyszer aztán fölállott a nagyasszony. — Menj, — moncita nekem — a másik szobában van a kendőta. Hozd be! Kimentem. De az ajtó hasadékán át megdöbbenve láttam, hogy Tóni bácsi meg merte tenni azt, amit senki sem tett eddig, — megcsókolta a nagyasszony kezét. S a nagyasszony mosolygott hozzá. Pakots József. 1904. augusztus 14. szerint alapföltétele volna a versenyképességnek, a létküzdelem könnyebbítésének. A numerus elausus lehet igen szép elv és intézmény. De hát akkor miért nem korlátozzák a versenyt az ügyvédi, orvosi, tanári pályán, az asztalosok és cipészek között s így tovább ? Mert hát minden téren sok az eszkimó és kevés a fóka. Miért alkalmazzák a barbarizmust éppen a kenyérkereső nővel szemben. Furcsa észjárás, hogy azért nem kell iskolát tartani, mert többen végeznek, mint a hányan helyet nyerhetnek. A mult századok penészes lomtárának dobos szaga áramlik ki ebből a jóakaratú atyai gondoskodásból. Az életküzdelemnek így aztán elejét vesszük. Nem kell iskola, mert sokan tanulnak, sok a falatot kereső ember. Lebunkózni őket fizikailag nem lehet, tehát bunkózzuk le szellemüket. Kitűnő megoldása a társadalmi kérdésnek s legfőképpen a nő-kérdésnek! Ugy látszik ez utóbbi, a hivatalos szemüvegen át tekintve a világ folyását, nem létezik. De föltéve, hogy létezik is, ha becsukjuk az iskolát, nem fog létezni. Igy vonja le a tanulságot a hivatalos ész a szociáldemokrácia tanaiból, mely az iskolák nevelő hatásától várja eszméi megvalósultát. S ebben az országban vajmi számtalanok azok, kik az iskolát, a betűt teszik felelőssé minden társadalmi bajért; pedig milyen jó volt az a bizonyos régi jó világ, mikor a tömeget a szent, az áhítatos butaságban lehetett tartani. Hogy a női kereskedelmi tanfolyamok korlátozására vonatkozó rendelkezés még rikítóbb színben tűnjék föl, el kellett azt is mondani, hogy annak költségeihez sem állam, sem hatóság egyetlen egy fillérrel sem járul, hanem merőben a társadalom tartja fönn. Ezért magasak is — eléggé helytelenül — a tandíjak. Hiszen ha az állam anyagi áldozatot viselne ez iskolák cimén, legalább a rideg fiskalitással indokolható volna a magas intézkedés, ha nem is menthető. Csodálatos, hogy az emberek mily nehezen szokják meg azt a gondolatot, hogy társadalmi kérdéseket törvényekkel s rendeletekkel megoldani nem lehet. Nálunk még mindig az a nézet látszik uralkodni, hogy egy-egy szépen papírra vetett intézkedéssel nyomban meg lehet javítani egy társadalmi réteg helyzetét és ki lehet ölni a társadalmi kérdéseket. Milyen tévedés! A magyar társadalom nem akarja létezőnek elismerni a dolgozó nőt, mely nem is az újkor szülötte, hanem megvolt az emberiség bölcsőjénél. A modern kor csak abban különbözik a régitől, hogy a kenyérkereső nő számára számos életpályát kellene bővíteni, mert a statisztikának szinte kétségbevonhatlan törvénye, hogy minél inkább huzódunk Nyugat felé, annál uagyobb a nők számbeli túlsúlya a férfiak fölött. A lét sivár mezején lehet, sőt talán kell is a költészet rózsás látásával végig pillantani, hogy bearanyozza azt, de a reális való jelenségeit a poézis segélyével meg nem oldhatjuk. A dolgozó, a kenyérkereső nő jelensége a létviszonyok szükségképi folyománya. Ezen változtatni, ezt kiküszöbölni azzal a jelszóval, hogy a nő helye a családi életen belül van, nem lehet. Sőt még akkor sem, ha mind betiltják a női kereskedelmi tanfolyamokat. Kétségtelen, az volna az ideális állapot, ha minden nő természetes hivatásának, a családi életnek szentelhetné magát. De az említett statisztikai valósság, a városi élet okozta nehézségek a házasság létrejötte körül, kapcsolatban a városi viszonyok adta egyéb akadályokkal, a családfő korai elpusztulása stb. mint megannyi ok, hogy a társadalom a kenyérkereső nő fogalmával ne csak megbarátkozzék, hanem egyenesen igyekezzék számára mind tágabb mezőket nyitni. Mekkora ellenmondás is van abban, hogy ez igazságokelismeréseképp alig nyitották meg az egyetemi tanulmányokat a nők számára s ime most más oldalon a leggyakorlatibb életpályákra való kiképzést akarják korlátozni velük szemben! Nem kevésbbé eredeti, hogy egészen természetesnek találják, hogy a nő, a népbeli nő téglát hordjon, vagy gyárakban szívja a fojtó levegőt, avagy a gazdaságban versenyt törje magát a férfival, de már azt nem, hogy az úgynevezett jobb osztálybeli nők járjanak kenyér után, mintha éppen ezekre nézve nem volna társadalmi tekintetekből is sujtóbb e nehéz helyzet. Hiszen a modern nő-kérdés lényegileg a felsőbb rétegek j sooiális ügye. A uép asszonyai évezredek óta í együtt küzdenek, sorvadnak és vesznek el a férfiakkal. Ha ez helyes, miféle jogon korlátozzuk a