Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-08-14 / 33. szám

XXIII. évfolyam Zalaegerszeg, 1904. augusztus 14. 33. szám. Előfizetési díj: Egész évre . 10 IC — f Fél évre . . 5 K - I. Negyed évre . 2 K 50 1 Egyes szám ára 20 tíllér Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszei 18 tillér, többszöri hirdetésnél 14 fillér. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez (Wlassics-utca 52. s•/..<, az anyagi részét illető közlemények pedig a kiadóhivatalhoz (Űjváros-utca 25. hz. küldendők. Kéziratokat nem küldünk vissza. ZALA VARMEGYEI HÍRLAP politikai, társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. A vármegye utjai. Zalavármegye közigazgatási bizottsága mult heti ülésében tárgyalta a két évre szóló útfenntartási költségelőirányzatot. Ismét szőnyegre kerül tehát a vármegyei önkormányzat legfontosabb kérdése: az utügy. Magyarország közgazdasági fellendülésének ideje alatt úgy az állam, mint a vármegyék roppant áldozatokat hoztak az utak kiépítésére, de még mindig nagyon távol állunk attól, hogy az úthálózat-tökéletesedése a gazdasági érdekekkel arányosan haladhasson. Sokkal gyorsabban fejlődik az élet, a forgalmi igények sokkal gyorsabban szaporodnak, mint az útépítésre szolgáló bevételek s a legnagyobb erőfeszítés mellett sem lehet lépést tartani az utak kiépítésének az élet követelményeivel, így van ez még az útépítés előfeltételei tekintetében legjobb vidékeken is; nem is szólva azokról a vármegyékről, amelyeknek műútjai a mi viszonyainkhoz mérten rengeteg összegekbe kerülnek. Hogy Magyarország úthálózata a közszükséglettel nem áll teljesen helyes arányban, részben annak a partikularizmusnak is tulajdonítható, amely közéletünk minden terén uralkodott s amely a rendiségnek még ma is érezhető maradványa. Az a felfogás, amely az állami és önkormányzati funkciókat, hatáskört, feladatokat és érdekeket uem a közgazdasági, közigazgatási és kulturális átalakulás, fejlődés s az élet igényei, hanem pusztán hagyományok és hatalmi érdekek alapján osztotta meg, nem maradhatott hatás nélkül az élet egyetlen mozzanatában sem. Ez a felfogás bizonyos rendszertelenségre vezetett, amelyben a túlhajtott cenctralizáció összekeveredett a partikularizmussal s az átalakulás idején a vármegyék és községek egyik részről állami érdekű feladatok teljesítésében is teljesen a maguk erejére voltak utalva, másrészről a szabad mozgásban, elhatározásuk és cselekvésük szabadságában korlátoztattak. Az útépítés, az úthálózat megállapítása körül szintén tapasztalható a rendszertelenség hatása. Már. maga az a tény, hogy az állami és törvényhatósági útvonalak kijelölése csak úgy ötletszerüleg és nem annyira közgazdasági, mint inkább hadászati szempontok alapján történt; az a tény, hogy a községek a szoros értelemben vett vicinális utak tekintetében egyik helyen teljesén el voltak hanyagolva, más helyen pedig az állam vagy a törvényhatóság a vicinális érdekek kielégítését is feladati körébe vonta; az a tény, hogy egyes fejlődésre képes vidékek a gazdasági haladásban rosz útjaik miatt elmaradtak, míg kevés forgalmú utvonalakat kiépítettek, elég bizonyítékát szolgáltatják annak, hogy egyes útvonalak sorsa a katonai térképek szerkesztőitől, magán érdektől, sokszor teljesen a véletlentől függött. A legújabb időben azonban más irány kapott lábra. A kormány, ha egyelőre nem is képes az állami utakat nagyobb mérvben kiépíteni s az országos érdekeket szolgáló utak fenntartásáról gondoskodni, legalább segélyezni iparkodik a vármegyéket ; a vármegyék utügyét pedig helyesebb alapokra fektették a haladó élet s ennek követelményei. Aki a múltra panaszkodik; aki azt az ötletszerű gazdálkodást, a magánérdekeknek érvényesülését hánytorgatja, talán mond valami igazat. De ez már csak emlék; Zalavármegyében hála Isten régi emlék. Nálunk már régóta más szellem uralkodott. Nem a kastélyok szabták meg az utak irányát s a vármegye az elhagyottabb vidéTÁRCA. A nagyasszony kezei. A nagyasszony ibolya-szappannal mosta a kezeit. Puha, habos, apró kezei voltak a nagyasszonynak és az ibolya-szappan könnyű illata áradt ki a halvány-kékesen erezett fehér bőr alól. Bármilyen rátarti kis leány megirigyelhette volna a nagyasszony kezeit. Apró legény voltam én akkor, de áhítatos bámulója a nagyasszony kezeinek. Valósággal beleszerettem a puha, ápolt kezekbe, melyeken csillogva-villogtak a drága gyémáuttüzü gyürük és a puha, rózsaszínű csuklón a nehéz, értékes karkötők, Fehér, ezüstös haja volt a nagyasszonynak ós néha bizony ókulárét tett a szemére. Ez akkor volt, amikor a Gartenlaubet nézte mivelünk, gyermekekkel együtt és a puha, meleg kezeivel a hajunkat simogatta lágyan, szeretettel. Ilyenkor néha hátra dült a nagyasszony az óriási trónszerű, bársonyos karosszékben, ölébe tette az ókulárét és mondott szép, kedves történeteket, gyermekeknek valót, bűsat, mely vigan végződik, vigat, amelynek a vége olyan szomorú volt Istenem, hogy még Lackó, a léha Lackó is sírni kezdett, a kit pedig mi, gyerekek fakutyának hitünk közönségesen. Lágy, dallamos hangja volt a nagyasszonynak mindig, de mi amellett folyton a kezeit néztük, amelyeken úgy villogtak a drága aranykarikák, hogy belekáprázott a szemünk. Ám a nagyasszony kezeit mindenki csodálta. Mári néni, aki bizony sokkal lehetett fiatalabb a nagyasszonynál, csak éppen hogy ókulárét nem hordott; Zsiga bácsi, akinek olyan bajusza volt mint a kukoricakóc, amelyből Ilonka csinált hajat a megkontyolt babájának és mindenki, aki csak bejárt a házba. — Ezek a jó áldott kezek 1 — mondta néha Zsiga bácsi, amikor ebéd után nagyokat szuszogott az asztalnál ós a nagyasszony kezeit nézte, amelyek valami hímzésen babráltak. Nem is tudom, mióta ismertem én ezt a hímzést. Én mindig ugy emlékeztem rá: egy lépcsőn jön le egy kurta ruhás, ezer fodros szoknyáju finom kisasszony, toronymagas konttyal, mellette csipkegalléros, rövid nadrágos úr karddal az oldalán, aki udvariasan karját nyújtja a finom kisasszonynak. A rövidnadrágos urnák hiányzott az egyik lába ós ezt himezte a nagyasszony esztendők óta. A léha Lackó egyszer meg is kérdezte a nagyasszonytól: — Nénike, hát ennek a bácsinak nem nőtt lába? Amely „bácsi"' kérdésért Lackó később kikapott Zsiga bácsitól. Ám akárhogy is, csudás kezek voltak e puha, hófehér kezek. Mindenki dicsérte és csodálta. — Óh, óh, e jótevő, e drága kezek, a szegények és árvák istápolói! — szokta mondani sírva Mári néni, aki nénómnek szólította a nagyasszonyt. — Bizony titeket is én szegény árváim e kezek tartanak fenn — szólt aztán hozzánk sóhajtozva ós vörösre dörzsölte a szemeit. Lackó, a fakutya, vigyorogva súgta a fülembe : — Igen, a nénike azért mutogatja annyit a kezeit, hogy lássuk milyen szépek. — Hát nem szépek? •— kérdeztem megbotránkozva. — De szépek, szépek, hanem mindig ugy tesz, mintha imádkoznék velük. A léha Lackó tudniillik ellensége volt az imádkozásnak. Én meg ugy szerettem volna össze-vissza csókolni ezeket az imádkozó kezeket. De semmiképpen nem lehetett. A nagyasszony nem engedte meg a kézcsókot, ami maszatos szájunkkal teljesen indokolt volt. De még nagyoknak sem engedte meg, hogy megcsókolják a kezeit. Ebéd után Zsiga bácsinak rendesen nagyon jó kedve volt és amig szuszogva pislogott a nagyasszony kezeire, sűrűn mondogatván : — Oh, ezek az áldott, jó kezek ! — lekapta hirtelen a fejét sunyi módra és kezet akart csókolni. A nagyasszonynak pir szökött ilyenkor az ai jába és haragosan szólt rá a bácsira : Mai számunk 10 oldal*