Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-08-07 / 32. szám

2 » Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* ii '1 i ——ii ni i •I^

mii. i ••>.•11 i ii ii 1904. augusztus 7. vagy megrendelésre. Hányan nyomorodtak el a zugirászok bűnei miatt. A földműves emberre valóságos átokként nehezedett a telekkönyvek rendezetlensége, amelynek Zalavármegyében klassikus példáit láttuk. Éveken keresztül nem volt képes a paraszt jelzálogkölcsönhöz jutni s fizette a váltókölcsönök magas kamatait. Az eladott ingatlanok átíratása a legtöbb esetben rengeteg időbe és pénzbe került. Sok bajt okoz a telekkönyvek s a kataszter között fenálló eltérés, amely miatt annyi a téves adatokat tartalmazó adó és községi bizonyítvány, hogy se szeri, se száma. Ennek a következményei még az adókivetés és behajtás körül sem maradnak el, amelynek szintén a törvények útvesztőiben járatlan kis ember adja meg az árát. A zugirászok, a lelkiismeretlen kufárok, a szédelgő üzletszerzők, az uzsorások még mindig találnak módot arra, hogy törvényes eszközökkel tegyék tönkre áldozataikat, pedig a korlátozó törvények egész sora igyekezett védő intézményeket felállítani. De Magyarországon a törvények védelme alatt űzött irreális üzlet s a kisexistenciák zsákmányolása már rendes kenyérkeresetté, rendszerré vált, amely egész tömeg embert foglalkoztat. Ha ezek leszorultak az egyik térről, más téren dolgoztak ós mindig megtalálták azokat a réseket, amelyeket a törvények szabadon hagytak. Legfőbb ideje, hogy a jogszolgáltatás olyan irányban reformáltassék, hogy a kis ember a szédelgésekkel szemben a bíróságoknál feltétlenül védelmet találjon és a szédelgőknek ne lehessen igazságuk csak azért, mert formailag kifogástalanul járnak el, lényegében azonban becsapásra utaznak. Legfőbb ideje, hogy az igazságszolgáltatás deni az izenettel. De aztán meggondoltam. Még talán meg is sértődött volna a nagysága. Radosné ümmögött valamit. A leány beszélt tovább. — Gondoltam jobb lesz, ha magam mondom, hogy most már nem lehet eljönnöm. Pedig tessék elhinni, én eljöttem volna jó szívvel, ha nem igy fordult volna . . . Az ángyomasszony roszat sejtett. Felkavarodott benne az erkölcs s nem tetszőleg nézett a sógorasszonyra. A kíváncsi tanárné azonban egy dühös pillantással bele fojtotta a haragos gondolatokat, ő kíváncsi volt a részletekre. Tapintatosan kezdett a vallatáshoz. — Talán örökölt? — kérdezte ártatlan mosollyal. — Óh nem. Honnan is örökölhettem volna. Mindössze is csak megsegített az Isten, — mondta a leány diplomatikus nyomatékkal. — Öt szobás lakásban lakunk. Az ebédlő ilyenforma mint ez, csak kissé világosabb és nagyobb. A bútort nem onnan vettük, ahonnan a nagyságáék, mert az hamar kopik. Tessék elhinni, ugy kell vigyázni, hogy a mai világban be ne osapják az embert. Az almárium s a divány össze-vissza . . . Radosné közbevágott. — Azután nézze Zsófi — szólott jóakaró mosollyal — hát aztán . . . hogy is mondjam osak . . . kicsoda az illető? — Hogy kicsoda?! Egy országgyűlési képolcsóbbá tétessék s szigorú törvény védelmezze meg a szegény ember utolsó falatját: a létminimumot, amelyet semmiféle érdekért nem szabad áldozatul hozni. Bizonyos, hogy lesznek sokan, akik a radikális reformoktól irtózni fognak, mert existenciájuk alapjait féltik; de ezek még mindig kevesebben vannak, mint azok a milliók, akik védelemre szorulnak. A nép érdekei a legradikálisabb reformokat sürgetik. Vétkes mulasztás. A magyar társadalomnak bizonyára nem egy hibája, nem egy mulasztása van, de ezek között egy sem olyan súlyos mint az a vétkes mulasztás, amelyet 1867. óta követünk el a közös hadsereggel szemben, nem toglalva el annak vezetésében, tiszti karában a magyar nemzet számának, értelmi színvonalának, katonai képességének megfelelő helyet. Nehogy azt higyje valaki, hogy a szerenosére lezajlott katonai Viták izgalmait akarom felujitani. Ellenkezőleg! Minden fölösleges izgalmakat kerülve és mellőzve a leghidegebb józansággal vizsgálgatom e kérdést ós csinálom a számadást, amelynek eredménye, hogy: az államfenntartó magyar faj a közös hadsereg tisztikarában nagy deficitben szenved. Kerek szám 3300-zal kevesebb magyar tiszt van a hadseregünkben, mint a mennyinek arányszámunk szerint lenni kellene, akiknek helyét természetesen osztrák tisztekkel töltötték be. Nagyot tévedne azonban, aki azt hinné, hogy a hadsereg létszámához nem járulunk a kellő arányban. Isten mentsen! A törvény bölcsen gondoskodott arról, hogy ez az eset be ne állhasson, megszabván, hogy az ujjonc létszámhoz Magyarország menny ivei járul, amely kötelezettség a máig érvényes arányszám szerint 42°/

0-nak felel meg. Furcsa ugyan, de tény, hogy Magyarország bizonyos kikerekités révén évenként mintegy 500 emberrel több újoncot ad, mint amennyire kötelezve volna. De ugyan ki törődnék ily csekélységekkel? «Praetor minima non curat» — mondta a római nép, pedig jeles katona nép volt, igy példájokat, elveikei mi is követhetjük. Tény tehát, hogy Magyarország a közös hadsereg létszámához vagyis a véradóhoz a reá eső résznél többel járul. Evenként 500 magyar fiúval több nyomorittatik meg 3 évre ugyanannyi osztrák viselő. A nevét nem mondhatom meg, — tette hozzá mosolyogva. Az asszonynak szeme összevillant. — És szereti? kérdezte halkan. A leány vállát vonogatta. — Öreg már, tetszik tudni. — De hát akkor hogy szánta rá magát. — Bizony nehezen. Eszembe jutott az öreg édesanyám odahaza. Becsületben nevelt fel, mennyit íáradott, meunyit mosott értem. Szegény, hogy tördelné azt a dolgos két kezét, ha megtudná. Hogy sirna, rina . . . De hát utóvégre is belétörődtem. Meggondoltam a dolgot. Hát örökkön-örökké peszráljam Gyurkát (tetszik tudni, nem azért mondom.) Szép vagyok, tudom. De milyen sors várt volna rám. Az lett volna, hogy bele öregpzem a cselédségbe, vagy pedig hozzá mentem volna valami magamfajta szegényhez. Mert nem dicsekvésképen mondom, kérőm akadt volna nem egy. De tudom, hogy úgyis csak azért a kis összekuporgutott, pénzecskémért vettek volna el. Aztán ha elfogyott a pénz, hát kínlódtunk volna tovább. Tanultam a társnőim sorsából. Ők jók maradtak. Kinek négy, kinek öt kenyérpusztító kapaszkodik a szoknyájába. Hát élet ez ... A nagyságos ur meg fejedelmi módon gondomat viseli. Hintóban járok. Öt szobás lakást tartok. Drága ruhám van. Két cselédnek parancsolok . . . hát mért ne tettem volna. helyett, akik ez idő alatt otthon családot alapítanak ós mesterségüket háborítatlanul űzik. És hogy vagyunk a hadsereg költségeivel? Tudjuk, hogy a hadsereg költségeit országos törvény állapítja meg : a kvóta ? Úgyde a kvótáról bizonyos, hogy 1867-ben is ős azóta is folytonosan valamivel nagyobb arányban vettetetett ki reánk, mint amennyi teherviselő képességünkhöz I viszonyítva reánk esett volna. E túlterhelés keserűségét csak az a körülmény ellensúlyozhatja, hogy az a saját beleegyezésünkkel rakatott reánk. A béke kedvéért beleegyeztünk, hogy évenként néhány milliócskával többet fizessünk. No persze a magyar mindig gavallér volt ós csak az osztrák olyan kedves derék sógor? ! Elmondhatjuk tehát, hzgy a hadsereghez pénzáldozatokban is többel járulunk, mint amennyivel különben járulni tartoznánk. Ha pedig számításba vesszük, hogy a hadsereg szükségleteire első sorban a vámbevételek fordíttatnak, amely vámdijakat, mint iparilag elhanyagolt ország, amely külföldi behozatalra szorul, túlnyomóan mi magyarok fizetjük, J— kitűnik, hogy e pőnzáldozat sokkal több, mint azt különben gondolnók. A vér és pénzáldozatok e kimutatott többletével ijesztő ellentétet kópez az a deficit, amelyben a magyar elem a hadsereg vezetésében, a tisztikarban szégyenkezik. 42°/

0-nak kellene lenni a tisztikarban a magyar honos elemnek, de tényleg nincs több 15—16 százaléknál, ugy, hogy a magyarországi hadcsapatoknál 3300-zal kevesebb magyar tiszt van, mint amennyinek lenni kellene. A magyar szülők ahelyett, hogy a jól javadalmazott, fényes kilátású katonatiszti pályákat siettek volna fiaik számára biztosítani, engedték azt idegenekkel betölteni. A magyar intelligens fia az érettségi után még 7 évig töri magát a jogi, 5 évig a tanári, 4 évig az orvosi ős technikai pályán ős még akkor is egy sereg vizsgálat esélyeinek kell magát alávetnie, egy egész vagyont a tanulmányaira feláldoznia; mig a hadapródiskolából igazán számba sem menő költséggel 18 éves korában mint kész ember kerül ki, kezdő fizetéssel ugyan, de fényes állásban, diszes környezetben, ragyogó kilátásokkal, mert hisz minden tiszthelyettesre el lehet mondani, hogy tarsolyában hordja a marsaibotot. A mi délceg magyar ifjuságunk, mely csak ugy duzzad az erőtől, töri, zúzza egymást a a gyengénél gyengébb hivatalért és nem akarja látni, hogy az ő helyét a hadsereg tisztikarában a mi pénzünkön kiképzett, a mi pénzünkön fizetett oseh, lengyel, osztrák, morva, szlovén, román, olasz, illyr fiiatalság foglalja el, még pedig annak nem is a legeleje, hogy sokszor látni sem esik jól őket . . . Ez az a vétkes mulasztás, amelyet másnak Az asszonyok visszafojtott lélekzettel hallgatták a leányt, aki csöndesen, minden szenvedelem nőikül indokolts. meg, hogy miért lett azzá, aki. Kiőrzett szavából, hogy már egyszer elgondolta azt, amit most elmond. Akkor, amikor a saját lelkiismeretét nyugtatta meg. — És ő az első?! Zsófi egy percre meghökkent, de a tétovázása csak egy pillanatig tartott. — Megmondjam ? Hát jó, megmondom. A nagyságos ur nem az első. — És ki volt az első? — Egy borügynök. — Szerette? — Igen. Elhalkult a leány szava. — Igen szerettem . . . Hozott nekem pántlikát a hajamba. Finom, édes cukrokat vásárolt. Azutáu felvilágosított. — Felvilágosította? — Azt mondta, hogy olyan szegény lánynak, mint a milyen én vagyok, ugy sem hiszik el, hogy becsületes és . . . — És?! — És én igazat adtam neki. A kőt asszonynak csak most jutott eszébe a megbotránkozás. Most már tudtak mindent, nyugodtan tehették. — De Zsófi, — szólott a ház úrnője, — hát soha, egy percig sem jutott magának eszébe,