Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-08-07 / 32. szám

1904. augusztus 14. »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap « 3 mint a magyar társadalomnak rovására nem irhatuuk. Mivel lehet megokadatului ezt a mulasztást, ezt a veszteséget, amelyet valóságos nemzeti szerencsétlensegnek mondhatnánk ? I Hiszen a katonatiszti pálya ma már egyike a legrendezettebb legfényesebb pályáknak, amely odaadást, munkát, fáradalmat követel ugyan, de díszt, méltóságot és dicsőséget is ad. Azt mondják, hogy a közös hadseregben nem látják szivesen a magyar elemet, sőt hogy a a magyar fiukat onnan kiüldözik. De ez nem : igaz! Ha pedig igaz volna, a magyar társadalom, a magyar törvényhozás miért nézi el az ily nemzetellenes eljárást és miért nem lép fel megtorlólag, büntetőleg!? A magyar társadalom, mely valódi nagyhatalom, miért tür meg kebelében magyarellenes tisztikart? — De nem lehet igaz a fönt említett ellenvetés már azért sem, mert hiszen számos magyar embert ismerünk, aki a közös hadseregben a legszebb, legragyogóbb pályát futotta meg. Ezenkívül a közös hadsereg, mint nép-hadsereg, egyenesen reá van utalva arra, hogy kellő számú magyar tisztjei legyenek. Ehez járul, hogy a magyar faj, amely kiváló katonai erényekkel és sajátságokkal dicsekedhetik, egyenesen hivatva van arra, hogy hadseregünk vezetésében a neki megfelelő helyet és osztályrészt elfoglalja — épen a hadsereg szellemi és erkölcsi színvonala érdekében. A hadsereg intéző körei nem is mulasztanak el semmit, hogy ez az aránytalanság, amely a magyar fajra egyenesen megszégyenítő, megszűnjék; meggyőzően mutatja ezt épen az utóbbi időben létesített nagyszámú magyar katonai alapitvány és a katonai iskolák tantervének magyarosító reformja, de minden törekvés meghiusul a magyar társadalom vétkes mulasztásán, a mely megfoghatatlan vakságból vagy elfogultságból idegenkedik a katonatiszti pályától. Ez idegenkedésnek legfőbb oka a közös hadsereg német szolgálati nyelve. A szolgálati nyelv németségét ha nem tartjuk is épen elkerülhetetlenül szükségesnek, de azért abba, a fennforgó viszonyok között -— midőn egy egységes, egyöntetű hadsereg fenntartása a cél — még bele lehet valahogyan törődni. Azt azonban, hogy hadseregünk tisztjei tudjanak németül, egyenesen szükségesnek tartjuk, úgyszintén azt is, hogy tudjanak magyarul is. Az az inferioritás, amelybe a magyar elem a közös hadseregben jutott, másra mint a német nyelv nem tndására, a német nyelv erőltetésére, tultengetósére nem vihető vissza. Tagadhatatlan, hogy a német nyelv a magyarnak nem könnyű és nem valami nagyon kedves; másrészt azonban bizonyos, hogy a német nyelv szép, gazdag és fejlett nyelv, amely előttünk hatalmas kulturát, igazi világkultúrát nyit meg és mi még nem láttunk embert, akit hogy nem helyes, a mit tesz ? Nem tiltakozott a lelkiismerete? Nem gondolt arra, hogy mit mond majd a világ? A leány sajnálkozva nézett végig a két asszonyon. — Világ? — szólott osöndesen. Hát ismer engem valaki? Vagy ha megmaradtam volna a réginek, nagysága végigsétált volna velem az Andrássy-uton? így, hogy divatos a ruhám, talán még rám is mosolyog. Talán még utánam is néz ós azt mondja: — Ejnye be csinos. Elhallgatott. Néhány percig még ott állt szótlanul. Aztán indult kifelé. — Megyek, — mondotta. A buosuzásnál elfelejtette, hogy most már ő is nagysága s megcsókolta a Radosné kezét. El is restelte magát. Pirulva, szégyenkezve tartott kifelé. Mikor az ajtónál volt, Radosné visszaszólította. -— Akarok magától még valamit kérdezni. Mondja csak, össze szoktak jönni most is azzal a másikkal ? Zsófi pipacspiros lett. Sértődötten felelt: — De nagysága, hogy is tetszik ilyent gondolni. Mit mondana rólam a világ! Megfordult s dühösen becsapta az ajtót. Pásztor Mihály. a német nyely tudása szerencsétlenné vagy megbélyegzetté tett volna. Azok a katonai reformok, amelyek Tisza István gróf kormányalkitásának tényéhez fűződnek, óriási tért nyitnak meg a hadseregben a magyar nyelv joga előtt. De e jog legkiterjedtebb érvényesülése esetében sem lehet remélni, hogy a német nyelv joga csorbát szenvedhessen. Nem a két nyelv, nem a két nép elem versengéséről van szó. A fő dolog, a megvalósítandó cél az, hogy a magyar nyelv, a magyar faj a közös hadseregben elfoglalja az őt megillető helyet és épen azért szükségesnek tartjuk, hogy a magyar társadalom idegenkedése a közös hadseregtől szűnjék meg, de sőt életkérdés reánk nézve, hogy a magyar intelligens családok vetekedve adják fiaikat a katonatiszti pályára, hogy ne csak elfoglaljunk, de vissza is vegyünk onnan minden helyet, amely minket megillet. A magyar faj előtt ezelőtt ezer évvel sem volt kedvesebb pálya mint a katonai és most, ezer év után, a viszonyok arra kényszerítenek, hogy a katonai pályát megbecsüljük és azon fajunknak a megfelelő befolyást és vezetést biztosítsuk. De e célból kitartással, odaadással, türelemmel, szükség esetén önmegtagadással, sőt áldozotokkal is dolgoznunk kell. Ezt a hazát a magyar faj szerezte, vére bőséges hullatásával a magyar faj tartotta meg. Csak nem gondolja talán senki, hogy ezt a hazát nekünk a cseh, lengyel, szlovén, román, ruthén, illyr, olasz és német fogja megvédeni ? A magyar hazát magyarnak kell megvédenie, miként a múltban, azonképen a jövendőben is ós épen ezért szükséges, hogy a védelem eszközében: a hadseregben biztosítsuk magunknak a minket megillető helyet. A magyar társadalom e téren eddig sokat mulasztott. Most, hogy a magyar tisztképzés és a katanai oktatás refromjával Tisza István kormányzata szabaddá ós könnyűvé teszi a hadseregbe vezető utat a magyar ifjúság előtt, az eddigi mulasztást, amely innen tul reánk végzetessé és szégyenletessé válhatnék, a magyar társadalomnak helyre kell pótolni. Földvári Mihály. Uti képek. A legtöbb dunántuli ember, aki azért is fel szokott ülni a gőzösre, hogy lásson valamit a világból, jobban ismeri a Stayer hegyeket, a Salzkammergutot, déli Tirolt, sok még a Riviérát is, mint a saját pátriáját. Erdélyig hosszabbnak képzeli az utat, mint Schweizig. Meg azután avval nem is érdemes dicsekedni, hogy néhány magyarországi várost, primitív fürdőt, az egyhangú Alföldet meglátogatta az ember. Egészen máskép hangzik, ha a Gmundeni tóról, a Glockenspieléről beszélhet; Meránból, Nizzából vagy csak a Semmeringről is küldözheti haza az anzikszokat a magyar turista. Benszülött dunántuli ember lévén, jó magam sem láttam még a Tiszát, az alvidéket ós Erdélyt. Az idén tehát a Baedeckernek azt a kötetét vettem elő, amely Magyarországon vezeti keresztül az utast. Igenis, tisztelt olvasóm, a németnyelvű Baedeckert vettem a kezembe, mert — magyart nem találtam. Német könyvből kellett megtudnom, hogy Neusatz (Újvidék) Peterwardein (Pétervárad) mellett fekszik; hogy Klausenburgnak mik a megszemlélendő látványosságai stb. stb. Egyetlen magyar nyelven irt utmagyarázó füzetet találtam, amelynek a címe >A magyar Alduna«. Temesvárott hat könyvkereskedésben kerestem, ott azonban nem is hallottak róla. Egy elavult német kiadást kínáltak. A magyar könyvet csak a hajón árulta az ellenőr. A legfájdalmasabb emlékeim közé tartozik, hogy Magyarországon való utazásom alatt sokszor alig emlékeztetett valami arra, hogy itthon utazom. Amint Dáljára ér az ember s az utasok összekeverednek a primitív vasúti étteremben, már ritkább a magyar szó, mint az idegen. A horvát és a szerb dominálnak; de nagyon sok a német is. Egy asztalnál szerb papok ültek. Hatalmas szál emberek. Élénk társalgást folytattak s szerb ós magyar újságokat mutogattak egymásnak. Az egyik azután felolvasott egy politikai vonatkozású részletet a »Magyarországból*, olyan kifogástalan magyarsággal, hogy az alföldi szittya sem beszél különben. Valamennyi tud magyarul, de ha lehet, tagadja és sem vasúti alkalmazottal, sem pincérrel nem áll szóba máskép, mint a saját nyelvén. Azoktól megköveteli, hogy szerbül tudjanak. Ámbár minden vasúti állomáson akad ember, aki a magyarországi nemzetiségek nyelvét beszéli s a magyar feliratok alatt ott van a magyarázó felírás is, mégis bátran állíthatjuk, hogy magyarabb intézményünk alig van, mint az államvasutak. A legmagasabb rangú vezetőktől a hordárokig magyar, vagy legalább is magyarul beszél az egész személyzet. Horvátországban azért haragusznak annyira a vasutasokra, mert a vasúti tisztviselő képviseli a legkisebb állomáson s a legvadabb nemzetiségi vidékeken is a magyarságot. Dáljánál átszállítja a gőzkomp az egész vonatot Gombosra, ahol a Bácska Istentől megáldott földjáre lép az utas. A dunai gőzkomp a technikusok szemében nem nagy alkotás. Van annál sok nagyobbszerü ós bámulatraméltóbb átkelő vizi jármű is a világon. De azért a világlátott ember is megbámulja. Már maga a környezet meglepő. Dáljától meglehetős lejtőn rohan le a Duna partja felé a hat vasúti kocsi, amely a kompra ráfér. Magas töltésen, egy darabig erdő között fut a vágány, amelynek vége a komppal illeszkedik össze, de már a viz alatt. Nagyot bukik a kocsi, mikor felgördül a kompra, amely meg sem mozdul a hatalmas teher alatt. Azután méltóságteljes lassúsággal úszik át a Duna másik partjára. A gőzgép, amely a hatalmas drótkötelet csavarja fel, erősen zakatol s az üde levegőbe löki a kormos füstöt. A komp ugyanazon rendszer szerint készült és működik, mint akár a légrádi, amely a Dráva hátán mozog. Csakhogy a dunai komp kötelei a viz alatt vannak s hatalmas gőzgép vontatja az óriási alkotmányt. Gombosnál már teljesen lapos a Duna partja s a túlsó part erdős dombjai, a Dunába beszögellő fokon álló váromladók messze ellátszanak a sikon. Termékeny a föld, amerre czak a szem ellát. Jól művelt mezők, szép falvak mellett robog a vonat Zombor felé. Kevés volt az időm ahoz, hogy tanulmányokat gyűjtsek. Csak impressiókról adhatok számot. De sokszor a benyomás s az ezt majdnem meggondolatlanul követő Ítélet egy megmagyarázhatatlan ösztönből fakad, amely néha igazság, néha vastag tévedés. Amint Zombor utcáin végighajtott velem a bunyeváo kocsis, aki természetesen már jól beszél magyarul, irigykedve néztem a széles utcákat, amelyeket hosszú platanusfák tesznek árnyékossá. Zombornak harmincezer lakosa van, tehát már nagy város. De bérpalotái azért nincsenek. Földszintes házai olyan barátságosak, udvaraik tágasak s alig van ház kert nélkül. Mennyire összezsúfoltak, agyonépítettek ehez képest a dunántuli városok, amelyek a magyar városok régi képét elvesztették s utánozták a német s olasz városi rendszert, amely egymás mellé s egymás tetejébe építi a házakat, agyonzsúfol mindent. A magyar városok ősi typusa, a nagy belsőségek, a nagy kiterjedés, az óriás terek, széles utcák eltűntek még az apróbb dunántuli helyekről is. Ugy veszik hasznát az utódok! A régi Bácska patriarchális szokásainak a nyomait is megtaláltam a zombori szállodában. Két szálló van mindössze; azok is kicsinyek. A bácskai ur csak mulatni jár a korcsmába, hálni nem. Kinek magának volt a székvárosban háza, kinek sógora, komája: oda szálltak. Az első hotel földszintes épület s nyitott folyosókról jut az ember a vendégszobákba. Az étterem kávéház is egyúttal. Szóval egy cseppet sem modern. Nyáron az udvar az étterem — kávéház, amelynek területét oleánder, meg a rácsos zöld kerítés szabja ki. Ott húzza esténkónt a cigány és a legjobb társaságból való urak isszák a bácskai sillert. A cigányuk jó, a boruk rosz. A jó cigány a társasélet fokmérője. Ahol kitűnő cigány van, ott sok a mulatós ember, sok a tánc, sok a vigasság. Zombor harminc és néhány ezer lakosának két harmad része katholikus szerb, akik magukat bunyevácoknak nevezik. Jóravaló, hazafias elem, amely magyarul szorgalmasan tanul. Az utcán, piacon szerb szót hall az ember, de az intelligensebb elem kizárólag magyar. Ugy tünt fel nekem, hogy az ősi hátramaradottság most kezd lefoszlani a városról, de a régi szép szokásokat, hagyományokat fenntartják a külsőségekben is. Magyarországi városokban műkincseket hiába keres az ember. Ami volt is, elpusztította a török, elvitte a német s megsemmisítette az indolencia.