Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-10-23 / 43. szám

1904. október 23. » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 3 nyújtani, mint amennyi ma nehéz gondok között küzd itten és látja a kivándorlásban vérének hullását. Hol van itt nálunk a fölösleg? Az a nép fölösleg, mely az anyaországból kiválva faji öntudatának, nemzeti büszkeségének szent palládiumát viszi magával ? Nincs sehol! A mi kivándorlóink ha egyszer az uj világ földjére lépnek, úgyszólván örökre elszakadnak tőlünk. Sajnos, nagyon ritkában van meg az a gondolat, hogy tapasztalatait, melyeket tul a mindent mozgató világban szerez, majdan itthon értékesítse nemzetünk javára. A cél ós ok, mely a mieinket a vándorútra készteti, egy csöppet sem tesz tanúságot a faji öntudat, a nemzeti érzés megdönthetetlen erejéről. Nem bizony! A nyilatkozatok, melyeket vármegyénkből kivándorló atyánkfiaitól kapok kutató kérdéseimre, mind azt bizonyítják, hogy ezek, akik tőlünk elszakadnak, nem a mi számunkra szakadnak ol; megszűntek ők a magyar nemzeti erőnek szerves atomjai lenni. íme itt ebben nyilvánul a magyar kivándorlás sajátságos 6 más nemzetek kivándoroltjaitól elütő, elszomorító jellege. A közel múltban beállít hozzám egy csomó életerős gazdaember, hogy sürgessék útleveleik kiállítását. Ugyanekkor egy öreg anyóka is kérte, hogy falujából öt leány részére állítsam ki az útlevelet. A gazdák egytől-egyig duzzadó, fiatal, értelmes arccal. Lelkem elszomorodott a feleleten, melyet ama kérdésemre adtak, hogy miért sietnek itt hagyni kis falujokat ? Munkát keresünk ós pénzt akarunk szerezni. És azután — kérdém őket — mit akarnak csinálni? Hát tekintetes uram, ha jól megy sorsunk, vissza jövünk s elvisszük családunkat is. És itthon ki marad? kérdeztem az atyafiakat. Hát kérem, itthon megélni nem lehet. Felhagytam a további kérdezősködéssel, mert attól féltem, hogy a könyeim kicsordulnak szemeimből. Remegve nyúltam a tollamhoz, melyet — mióta mint köztisztviselő szolgálom vármegyémet — tán sohse fogtam meg oly nehéz, keserves gondolatok közepette. Az ón anyókám pedig látva, hogy mennyire elhallgattam, nem állhatta meg, hogy ne szóljon a fiatal gazdák után és elmondotta, hogy ezek a lányok is szívesen útnak indulnak, mert oda künn Amerikában kis pénzhez jutnak és mindjárt férjhez is mennek. Ide haza, ha már 16 évesek elmúlnak, mindenki lenézi őket falujokban, mert vén lányok maradták. Ez a rövid párbeszéd, mint valami tőr nyilallott lelkemen keresztül. Szólni nem tudtam, a kiállított útlevelet a gazdák eltették, az anyókát pedig elnocsájtottam azzal, hogy a falujabéli lányok majd otthon megkapják az útlevelet. Búcsúzó köszöntésük — »Dicsértessék a Jézus Krisztus* — ugy hangzott felém, mint a magyar nép lelkének utolsó őszinte »Isten hozzád*-ja. Csak ugy kavargott előttem miuden s népünkért rajongó lelkem megrémült e szegény kivándorlók által a magyar kivándorlásnak öntudatlanul lefestett sajátosságán. — No fiam, — kérdezte Tót Kiss Mihály —hát akarsz-e velem jönni? — Ha elvisz . . . — Akarsz-e a fiam felesége lenni ? — Ha elvesz . . . — Nohát készülj. Holnap hajnalban indulunk. Várlak a vasútnál. De előbb igyál egy kis sört. — Köszönöm, nem élek vele. A leány távozott. A leendő rokonok mellőztek minden érzékenységet. Mikor a két cimbora együtt maradt, Tót Kiss Mihály felvetette a kérdést: — Hát milyen fajta? Hadar Imre jól megfontolta a választ, azután igy felelt: — Hiszen nem mondom, hogy olyan szemérmes, mint Zsuzsánna, vagy olyan ártatlan, mint Genovéva, de ha megbecsüli magát, olyan hűséges felesége lehet a kigyelmed fiának, mint a milyen Sára volt Ábrahámnak. Én mondom. A bibliai hasonlatok imponáltak a leendő apósnak. — Akkor hát nincs baj, — mondotta — kocintsunk. Lucián. Hiába mondják, hogy majd visszatérnek és az Amerikából hazaérkező magyar nemcsak vagyont hoz haza, hanem ennél értékesebb szellemi tőkét, a munka értékének tudatát, uj szellemet, mely a magyar társadalom gazdasági életét erjedésbe hozza. Nem, sohase lesz ez. Az ón gazdáim fenti szavai másról győztek meg engem. Ők visszatérnek, mert egyedül mentek. Családjuk itthon maradt, visszahozza hát övéik szeretete, de csak azért, hogy azokat is magukkal vigyék. De azok, kiknek itthon családjuk nincs, vagy ha már egyszer családjukat is magukkal vitték, azok többé vissza nem térnek ide, ahonnan a nyomor kényszerítő hatása tolytán elbujdostak. Azok a lányok pedig, kik kimennek, hogy pénzt szerezzenek s férjhez menjenek, pláne sohse fognak gondolni haza, ahonnét a pártában maradás szégyene elől menekültek el. Lesznek azonban olyanok is, kik visszetórnek. És kik ezek? jobb ezekről nem szólni . . . Jobb volna, ha ők maradnak künn és amazok térnének vissza. A statisztika által csoportosított számok, mint pozitív tények azt mondják, hogy visszatérnek azok, akik a munkát meg nem tudják szokni 8 velük hozzák haza a hazai felfogással ellentétes erkölcsöket, az államrendet felforgató, világbolondító eszméket. Hogy mit veszítettünk és mit nyertünk az ily cserével, hogy állami igazgatásunk a kivándorlásról szóló 1903: IV. t.-c. keretében minő eszközzel igyekszik a kivándorlás kérdését helyesen megoldani s mi a társadalom feladata az állami munkálkodás támogatásában — erről még néhány szót a jövő számban. Most csak annyit, hogy keressük a módot — különösen mi közigazgatási tisztviselők, akiknek legnemesebb feladat jut osztályrészül, ha élethivatásunk magaslatán akarunk állni, miképen merítsünk hasznot a kivándorlás okozta vérveszteségből és miképen szerezhetjük vissza azt, amit ezen a réven elvesztettünk ? Önzetlenül, fáradhatlanul munkálkodni magyar népünk érdekében, a lelkéhez fórkőzni, azt megszeretni ós vezetni, támogatni verejtékes munkájában, ez legyen a mi sorsunk és legszentebb kötelességünk. Kauffmann Mátyás. Az iparostanoncok védelme.* Szennyes, töredezett, rozoga ágy, korhadó szalmával megtöltött szalmazsák, gyűrött ágynemű, meghatározhatlan szinű takaró, a szobában szerteszét a feldolgozatlan anyagok meggyülemlett hulladékai, füsttől, portól fekete fal, egy-egy törött ablak, — ez a hű képe annak a helyiségnek, melyben a dolgos osapat napjának legtöbb óráját fárasztó munkában tölti. A téli hónapok féltve őrzik a bennrekedt levegőt, nehogy a költséges meleg vele együtt kivonuljon s bár frisebb, de hidegebb levegőnek adjon helyet; igy eshetik meg aztán, hogy manapság egy-egy ipari tórmékhez egy-egy darab élet tapad. S az iparossegéd még nagy urnák tűnik fel, ha állapotát a szegény inasok állapotához mérjük. Ha a szegény inas az egész napi lótásfutásban elfárad és az éppen nem mesterségéhez tartozó cselódmunkában, házi teendők végzésében kimerül, még nincs jussa a nyugalomhoz; előbb egy sor kannát tele kell hordani vizzel, fát kell vágnia, azt be is kell hordania, tüzet raknia, a majsztram rakoncátlan gyermekei körül való teendőit elvégeznie s legifjabb csemetéjét dajkaként hurcolnia, álomba ringatnia s csak mindezek után térhet pihenőre. Másnap álmosságtól szükreszorult szemekkel, testét sanyargatva dolgozik tovább s ha ereje és önuralma cserben hagyja, mint a fáradt barmot, munkára ösztökéli a lábszíj s a mester, vagy a segéd ökle. Igy eshetik meg az is, hogy az „iparos tanonciskola"'• tanórái alatt testben-lélekben kifáradt inasok egyrésze elalszik s padra hanyatlott fejjel álmodik a várva-várt felszabadulásról. Hogy ruhája, teste, lakása szennyjóben mindenféle betegségnek csirája gyarapszik, érthető. Eeórt van, hogy az éktelenítő és undorító bőrbajok a műhelyek lakóinál mindennaposak, hogy csak egy példát említsünk: a rűh, ha egy műhelyben előfordult, minden munkáson és inason elhatalmasodik és a tisztaság ós ápolás hiányában a legtöbbnek bőrét előbb-utóbb sebek borítják. *) A Szombathelyen megjelenő, kitűnően szerkesztett és nagyérdekü szaklap: a „Gyermekvédelem" októberi számából. Ezekhez járul még az is, hogy alapos mosakodáshoz nem igen van idejük, s a fürdés jótéteményeiben csak akkor részesülnek, ha oly városban élnek, melynek határain belül vagy környékén folyóvíz van, tehát olcsón jutnak hozzá. Akárhány gazda még a szükséges táplálókot sem adja meg az inasnak, gyakran csak a hulladók jut nekik, amit a többiek félredobtak s az ily módon megsanyargatott testtel hóban-fagyban csaknem leroskasztó terhet kell a vásárra cipelni, áruval vagy egyébbel tetézve megrakott kocsit kell minden izmának megfeszítésével húznia ós senki sem törődik azzal, hogy a gerince elgörbül, hogy rosz lábbelibe szorított lábai télen elfagynak és kezének valamennyi ujja meggémberedik, kisebesedik. Ha a betegsegélyző pénztári orvos felüti jegyzőkönyveit, minden lapon a következő betegségeket olvashatja: fagyás, seb a lábon vagy kézen, zúzódás, körömméreg, idegen test a láb vagy kéz húsában. Nem a legjelentéktelenebb azonban a sok között, ami az inas testét elsanyargatja: a sok ütleg, a gyakori durva bántalmazás, amelyben sokszor csak szeszélyből részesül. Valóban sürgős volna, hogy valamely módot eszeljenek ki az illetékes körök ez állapotok megváltoztatására. Az élet, melyet az iparos inas ól, a későbbi iparos lelkében és életében is nyomot hagy. Még veleszületett képességei is elsatnyulnak. A tanulók évek eltelte után kontármunkásokként kerülnek ki a mester keze alól s ennek már nagy nemzetgazdasági és társadalmi jelentősége van. Ezeket tudva, nem tartanók szigorú megtorlásnak, ha egyes kötelességükről megfeledkezett mestereket megfosztanának attól a jogtól, hogy tanulót szerződtethessenek. Csak egy mód képzelhető, a mellyel e tarthatatlan állapoton változtatni lehet s ez a kellő, szigorú ellenőrzés. Vannak ugyan törvények és rendeletek, amelyeknek éppen az volna a céljuk, hogy javítsanak a viszonyokon, de ez az ellenőrzés és gondoskodás nem mindenben kielégítő. Arra, hogy a kisiparos műhelyét vizsgálják, senki sem gondol, az is kivételes dolog, hogy az élelmi és élvezeti szerek gyártásával foglalkozó telepeket, gyárakat és műhelyeket, minők a azikvizgyárak, cukrászatok és pékműhelyek, olykor-olykor megvizsgálják, de akkor sem az ott alkalmazott munkás ós inas egészsége szempontjából, hanem hogy a fogyasztó közönség érdekeit védjék. Minthogy azonban csupán ily teendők ellátására rendszeresített hatósági, • orvosi, vagy felügyelői állások nincsenek, nem várható, hogy minden egyes műhelyt a kellő időközben megvizsgáljanak. De egyet-mást mégis lehetne tenni, hogy legalább a nagyobb visszaéléseknek elejét lehessen venni. Kérlelhetetlen szigorúsággal kellene mendenekelőtt a fölött őrködni, hogy minden mester valamennyi munkását és tanulóját haladéktalanul bejelentse s arról is erélyesen kellene gondoskodni, hogy ezek megbetegedése esetében az orvosi segélyt nyomban igénybe vegyék. Nem egy bajnak a forrása, hogy a szegény inas betegségét csak akkor veszik komolyan, ha már betegsége felette elhatalmasodott, mert nem szívesen nélkülözik munkaerejét. Ha az inas megbetegedéséről a betegsegélyző pénztár orvosa tudomást szerez s alkalma nyílik őt megvizsgálni, annak is utána kellene járnia, hogy kit terhel a mulasztás azért, hogy a betegség elhatalmasodott, vagy azért, hogy valamely nála nem sejtett betegségnek lett áldozatává. Érdeklődnie kellene az inas lakásviszonyai ós életmódja iránt is és ha visszaélésnek jön a nyomára, hasznos cselekedetet végez, ha tapasztalatait az ipartestületnek vagy iparhatóságnak, szükség esetén a tiszti orvosi hivatalnak bejelenti. Igen célszerű volna annak a rendszeresítése is — bár ez első sorban a szülők ós gyámok feladata és kötelessége volna — hogy az a testület, mely az inas felvételét jegyzékbe veszi, a tanonc szerződóst csak az esetben véglegesítse, ha előbb meggyőződést szerzett arról, vájjon a szerződtető mesternél a viszonyok mindenben megfelelők-e ós hogy kilátás van-e arra, hogy az inas ott emberséges bánásmódban részesül s hogy a mester valóban mestere, tanítója lesz az inasnak. Az emberi jogok és szabadságok minden tisztelete mellett attól sem kellene visszarettenni, hogy oly mestert, ki abbeli kötelességeinek nem tesz eleget, a ki inasaival nem bánik emberségesen, megfosszák az inastartás jogától, mert az tűrhetetlen, hogy az a mester, aki egy