Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 27-52. szám)

1904-10-23 / 43. szám

2 » Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1904. október 16. annak a vidéknek érdekében a vármegye tehetett. Az útalap nem bírja el nagyobb beruházások költségeit s az érdekeltség erőtlen ahoz, hogy önmagán segítsen. Nagy reménységgel néztünk a beruházásokra szánt milliók felosztása elé; de fájdalom, hogy oly kevés jutott Zalavártnegyébe, hogy abból védműveket építeni, vizeket szabályozni nem lehet. Nagyon messze van még az az idő, amikor folyóink szabályozva s termő földjeinek az árvizek veszedelmétől mentesítve lesznek. De ba a közel jövőben hathatós segítséget a veszélyeztetett vidékek nem remélhetnek is, ez nem jelentheti azt, hogy összetett kezekkel várjuk az ujabb veszélyt. Szokássá vált, hogy a közvetlenül érdekeltek minden kérdésben felülről várják a kezdeményezést és az első segítséget. Legelső feladat, hogy az érdekeltség szervezkedjék s keresse a védelem módját és eszközeit, tartsa mindig napi renden a védekezés kérdését s ne csak akkor gondoljon rá, amikor már a nyakán a veszedelem. A gyümölcs. Ez évben szokatlanul sok gyümölcs termett az egész országban. Zalavármegye egész területén kitűnően sikerült a gyümölcstermés. Rengeteg sok az alma, körte, dió, gesztenye. A közgazdák a bő gyümölcstermést nagy közgazdasági haszonnak s a nép élelmezése szempontjából fonotsnak tekintik, különösen az idén, amikor a gabona, burgonya és tengeri silány termést adott. Igaz, hogy a gyümölcs nagy gazdasági értéket képvisel; igaz, hogy sok termett; csak az a baj, hogy a mi népünk nem képes azt úgy felhasználni, hogy a bő termés előnyeit igazán érezze. A termelés nem okszerű s az értékesítés majdnem lehetetlen; a nép nem érti a módját annak, hogyan lehet a gyümölccsel a kenyeret pótolni. Ma már minden faluban szivesen ültet a nép gyümölcsfát, különösen ha ingyen jut hozzá. Nagyszabású akció indult meg a gyümölcstermelés érdekében s falvaink puszta udvarai, sok helyen az utak melléke is megteltek gyümölcsfával, ugy hogy manap ha nem is elég, de szép számú gyümölcsfánk vau, amelyekről bőven jutott az Istenáldás a kamrákba. De hogyan használja fel a gyümölcsöt a nép? Az asszony a szebbjét bekosarazza a piacra. Bő termés idején nem keresi meg a napszámát, mert a gyümölcsöt majdnem ingyen adja. A télire való eltartás módjáról fogalma sincs, a konzerváláshoz, sőt ennek legprimitívebb módjához: az aszaláshoz sem ért. Amit otthon elfogyaszt, azt megeszi nyersen. Nem kenyórpótlóknak használja biz azt, hanem elpazarolja. Még a disznóit is almával eteti. A földművelésügyi miniszter aszaló kemencéket ajánlott fel a községeknek, amelyeket a legminimálisabb szállítási s felállítási költség ellenében engedett volna át. Nincs tudomásunk arról, hogy vármegyénkben egyetlen egy község is igénybe vette volna a kormány támogatását. Minek az aszaló kemence? A szilvából pálinkát főz a gazda, ha ráfizet is; az almát elgarasozza az asszony, megeszik a gyerekek, a romlandót a disznók; a diót, gesztenyét megveszi a falu vegyeskereskedője potom pénzért. Elfogy a gyümölcs aszalás nélkül is. Igaz, elfogy. De éppen az a baj, hogy idő előtt és érezhető haszon nélkül fogy el. Előbb elfogy, mint a kenyér s amikor leghasznosabb volna, nincs belőle semmi. A garasos bevétel garasonként elcsepeg haszontalanságokra, az asszonynak módis keszkenyőre, az embernek egy kis pálinkára, szivarra, a Pistikának cukorra. Ahogyan jött, ugy el is megy. A gyümölccsel nem sok kenyeret takarít meg a nép s az abból származó bevételt sem veszi észre. Az értékesítés az ősi primitív formában történik, aminek azonban jórészben az is az oka, hogy a termesztés nem okszerű. Abban az időben, amikor a faültetés nagyobb arányokat öltött, nem gondoltak arra, hogy olyan fajok tenyésztését mozdítsák elő, amelyek könnyen ós jól értékesíthetők. Köztudomású, hogy a kereskedelemben az egyforma, egyszerre érő, tartós és szállítható gyümölcsnek vau értéke. Nálunk azonban az a divat, hogy a kisgazda többféle fajjal próbálkozik. Ha három almafája van, mind a három másféle. Nem történtek kísérletek az iránt sem, hogy melyik vidéken minő faj terem legjobban. Ültettek átabotában mindent, amint jött. A kevert termésért azután nem töri magát a kereskedő. Ha megveszi is, silány árt ad érte. A gyümölcs pedig nagy világforgalmi árucikk, amelynek mindig tisztességes ára van, csak érteni kell a termelés, csomagolás, értékesítés, szállítás módját. A tulprodukciótól sem kell félni, mert a jó gyümölcs termelésének zónája szűk s a szállítási eszközök tökéletesedésével, a szállítás olcsóbbá tételével folyton uj piacok nyílnak meg. A technika szintén segítségére jön a gyümölcstermelésnek és értékesítésnek, mert százféle ujabb eszközét produkálja a konzerválásnak s a termés felhasználásának. Az ideihez husonló bő gyümölcs termés bebizonyítja, hogy mennyire szervezetlen a rni gazdasági életünk, amely feleslegét nem tudja gazdaságosan elhelyezni. Erről az állapotról mondták az osztrák politikusok, hogy Magyarország belefullad a saját zsírjába, mert ami másutt nagy értéket képvisel, az itt teljesen órtóktelen. Pusztításnak, pazarlásnak. szánt holmi. A gyümölcstermelés, habár a gyümölcs csak melléktermóny számba mehet is, nagy közgazdasági fontossággal bir s okszerű fatenyésztós, a szervezett értékesítés egész vidékek fellendülését vonhatja maga után. Helyes termelési irány mellett a gyümölcs a legversenyképesebb áru, mert a termés mennyiségileg és minőségileg nagy mértékben fokozható. A felsőbb támogatás nem hiányzik s kellő" jóakarattal gyümölcsfáinkban nagy tőkét hagyhatunk utódainkra. A magyar kivándorlás. Mint az utlevélügyek előadója nagyon gyakran van alkalmam érintkezni azokkal, akik — mint tőlük hallom — »munkakeresés és pénzszerzés* céljából fogják kezükbe a vándorbotot. Minél többet érintkezem az utrakész vándorokkal, mindig ji>bban ós jobban lelkembe vág az a gondolat, hogy ma, midőn kulturánk ezer áldása között a munkás megkeresni képes azokat az eszközöket is, melyeket egy századal ezelőtt még a kiváltságosak is nélkülöztek; ma, midőn a népnevelés és a tudomány csarnokai nyilt kapuval várják a jelentkezőt és « közpálya minden ember fiának nyitva áll, hogy ez a nép, mely egy évezreden át megállta helyét a nemzeteket elpusztító viharok kö zött: ma fogjon kezébe vándorbotot, hogy behunyt szemmel elhagyja hazáját és ismeretlen, kétes reményekkel áltatva magát, gyakran egész családját, túl a tengeren keressen magának jobb életet. Nem volna oly elszomorító e gondolat, ha az élő patakként kifolyó emberáradatot az az eszme vezetné s mozgatná, mint a külföldi kivándorlókat, akiknek vérosöppjeit nem szívja fel az idegen jfold, hanem a maguk erőteljes kulturájuk által saját nemzetük expenziv propagáló erejét fejlesztik. De midőn majdnem mindegyiknek a szájából azt hallom, hogy oda künu többet lehet keresni, jobban lehet élni s itt is csak oly szép az élet, mint ide haza, ha jól menne soruk, akkor látom, hogy a magyar kivándorlásnak ethikai céljai nincsenek; hogy a magyar kivándorlásnak kis nemzetünkre nézve olyan lesújtó öharakterisztikonja van, amely kóros tünetként mutatja be az egész mozgalmat. Hisz messze állunk még attól, hogy hazánk területe aránytalan kicsi lenne népességéhez képest. Háromszor annyi magyarnak is birna kenyeret macskám sincs. Néha azt se tudom, hol hálok, hol kelek. — Az nem jó sor, — mondta Tót Kiss Mihály — kivált ha az ember kissé elöregszik. Fiatalon oda se néz az ember a világnak. Ha van, jó; ha nincs, ugy is jó. De már vénségére . . . Elgondolkozott, aztán ismét megszólalt: — Nini, egyet mondok, kettő lesz belőle. Ide hallgasson Hadar Imre komám. • — Fülelek. — Gyüjjön kigyelmed haza. Már úgy, mint velem. A mult héten temettük a sógoromat, a Kurta Bálintot. Az volt a község csősze. Most hát megmondom az igazat, én vagyok a község birája már három esztendeje. — ügy? — Ugy ám. Nem dicsekedésből mondom, csak éppen azért, hogy felbiztassam. — Engem? — kérdezte Hadar Imre, ki nem minden irigység nélkül nézte az egykori kocsitársát. — Igen kigyelmedet. Már arra akarom biztatni, hogy gyüjjön hozzánk csősznek. Nem lesz semmi baja. Kap krumpliföldet, kukoricaföldet, koiumenciót, ami dukál. No, egy-kettőre. — Megyek, mondotta Hadar Imre és nagyot csapott Tót Kiss Mihály markába. — Megvan az alku. Meg is ihatjuk az áldomást. Mert ón most már viszem. Betértek egy korcsmába. Sört rendeltek. A biró nagyon beszédes lett. •— De régen nem kocintottunk. Hátha még tudná, milyen sorban járok én itten? — Ugyan milyen sorban? — kérdezte HadaiImre. — Háztiiznézőbe. — A' már valami. A volt kocsis, a községi biró hunyorított a szemével. — Nagy sora van annak. A fiamnak nézek asszonyt. Itt szolgált Pesten, aztán beleszeretett egy leányba. Most, hogy haza került, már mint a fiam, nem volt nyugta, addig rimánkodott, mig el nem jöttem. Aztán, ha a leány is úgy akarja, hát haza viszem. Hadd éljék világukat. Arra valók. — Igen, — hagyta helyben Hadar Imre. — Csakhogy, — folytatta Tót Kiss Mihály, — egész nap nem tudok ráakadni a leányra. — Talán nincs Budapesten. — De itt van az. Csakhogy nincs helyben. Hatszor is ott jártam a kvártély-asszonyánál a Soroksári-utcában, de nem találtam otthon. — Hát bizony az olyan facér cseléd elkószál. — Igen, elkószál. Tót Kiss Mihály ennél az utolsó szónál megvakarta a fejét. Aztán bizalmasan odaszólt HadaiImrének : — Csakhogy, tudja kigyelmed, sokféleképp lehet kószálni. Mégis csak szeretném tudni, hogy milyen fajta, ha már a menyem lesz. Azért mondok, utána járok egy kicsit. A kvártélyos asszonya azt mondta, hogy este a Borostyánkorcsmában szokott rostokolni. Hát majd odanézek. Hadar Imre felállott. — Bizza azt csak ón rám, Tót Kiss Mihály uram. Látom, hogy fáradt, törődött. — Szó, ami szó, sokat mászkáltam. — Aztán meg — magyarázta Hadar Imre — igy szűrösen nem is dukál odamenni. Csupa cifra népség jár oda. Maradjon csak itt békességben. Mire egy-két korsó sört felhajt, itt vagyok a leánnyal. Majd megnézem ón, milyen a fajtája, konyítok hozzá. Sokat láttam azóta, hogy nem láttuk egymást. Csak mondja meg szaporán, hegy hivják azt a leányt. — Karos Borosának. Fekete szemű leány, ugy mondta a fiam. Háromnegyed óra múlva Hadar Imre visszajött másodmagával. Hozta a leányt. — Ehunn van. Ez az. Tót Kiss Mihály jól megnézte a csinos, barna leányt, ki igyekezett a szemét lesütni.