Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-02-14 / 7. szám

politikai, társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. XXIII. évfolyam Zalaegerszeg, 1904. február 14. Előfizetési dl] : Egész évre . 10 K — f. Fél évre . . 5 K — f. Negyed évre. 2 K 50 f. Egyes szára ára 20 fillér Hirdetmények i 3 hasábos petitsor egyszei 18 fillér, többszőri hirdetésnél 14 fillér. 7. szám. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztődéghez (Wlassics-utca 25. gz.i, az anyagi részét illető közlemények pedig a kiadóhivatalhoz (Uj város-utca 25. Bt.) küldendők. Kéziratokét nem küldünk vissza. ZALAVARMEGYEI HÍRLAP Osztályrendszer. Farsang végén időszerű téma ez nagyon. Van rá elég jogcím, hogy az ember az osztályrendszert emlegesse, amely copfját nemcsak hogy elviszi minden mulatságba, hanem ott fitogtatja legjobban. Társadalmi életünkben, amely a felvilágosodás tisztító tüzén még nem ment teljesen keresztül, még mindig az osztályrendszer játsza a főszerepet. Az egész világ telve van hagyományos előítéletekkel. Az emberek vágyainak netovábbja, hogy megkülömböztetett társadalmi állásba kerüljenek s előkelőkuek látszassanak. Mindenki a magasabb osztályok régiói felé tör, hogy felülről nézhesse a tömeget. Az a magaslat, amelyre a gyarlóság felkapaszkodik, rendesen csak képzeletben létezik s aki felülről akar lenézni, nem veszi észre a saját törpeségét. Az egyéni értéket az osztályrendszer vak hivei nem ideális mértékkel mérik. Előitélet és földhöz tapadt haszonlesés a mértékek. Az egyén csak mint az osztály tagja s nem mint igazi ember bir értékkel. Aki felkapaszkodott a magaslatra, az lenézi az alacsonyabbnak vélt osztályokat TÁRCA. Visszaesés. Irta: Pásztó Márton. Ugy jött, mint egy gyors szélroham, amely pillanat alatt keletkezve, felkavarja az ut porát s vak dühében, pusztitó kedvében neki ront mindennek, ha gyenge falevél, hajlongó nád, vagy keményen ellentálló háztető. Börcsök Andrást is egy pillanat alatt ellepte haragjának vad rohama. Még hallotta ellenfelének bántó kacaját, még látta a gunymosolyt társai ajkán, de a másik pillanatban már saját hangját sem hallotta, a hogyan ellenére vetve magát felordított: Az én feleségem? 1 Te cudar! Csak a vér térítette magához. Megölt ellenfelének kiömlő vére. A többi fölött végzett a törvény, amely rátette Börcsök Andrásra kezét. A súlyos paragrafusok levetkőztették tisztes gúnyájából és rabdarócot adtak rá. Már szegény Bőrösöknek hasztalan szólott a hazahivogató estharang, napkeltót sem adta tudtára a szürkülő világosság, egy éjszaka lett éj s nappala: a börtön éjszakája. — A feleségemről moudott roszat, tekintetes urak — ezzel védte magát a törvény előtt. s jaj annak, aki vakmerően le akarná dönteni azt a választó falat, amely elkülöníti egyiket a másiktól. Jaj annak, aki megfeledkezik arról, hogy őt a születés joga arra kárhoztatta, hogy szolgája maradjon az ő urának s arra mer gondolni, hogy egyenlő társadalmi jogokat követeljen a kiváltságosakkal. Az emberek a társadalmi élet mezején külön zászló alatt, egymástól elkülönített osztályokba sorakoznak. Érdekcsoportok képződnek még ott is, ahol mindenkinek az érdeke, joga és kötelessége egyenlő. Elidegenedik egyik ember a másiktól, mihelyt jobb az úgynevezett társadalmi pozíciója. így keletkezik az az áthidalhatatlan űr, mely 'osztályokra tagolja az egyenlő jogú embereket. Hol az egyenlőség, hol a testvériség, hol a demokrácia? Lázas álmok ezek csupán, beteges agyak képzelődései, amelyeket hajszolunk, amelyek után futunk, amelyekért rajongunk — elméletben. A gyakorlati életben senkinek sem kellenek, vagy elérhetetlen vágyak maradnak. Nézzünk szét a nép között. Talán ott rátalálunk az egyenlőségre, a testvériségre. Hiszen a milliókból álló nép boldogítására születtek meg ezek az eszmék! A nép, a szegény szenvedő nép — arisztikratikus irányokat táplál, az osztályrendszernek hódol. A munkafelügyelő munkásai felett olyan ur akar lenni, mint a keleti despoták s a birtokos földművelő más osztályba tartozik, mint a zsellér vagy a béres. Ne is hivatkozzunk az örök emberi jogokra, az alkotó örök törvényeire. Elmélet az csupán. Az élet másra tanít bennünket. Az egyenlőség még társadalmi téren is utópia, mert gyarlók az emberek s a lelki szegények szeretik a hatalmat és a tekintélyt. Maradjon nekik is valami. Azt mondják, a legönzőbb, legridegebb hatalom a tőke. De ez sem éri el a társadalmi tekintélyek s a hatalomra féltékeny osztályok önzését, mert ez nem tűr meg más hatalmat maga mellett. A társadalmi kiváltság türelmetlenebb és kizárólagosabb, mint a sötét középkor minden kiváltsága. A középkor minden maradványa eltűnt az államok életéből; a felvilágosodás kitörölte a törvénykönyvekből az előjogokat, a születés, a cím, a rang kiváltságait. Voltak, elmultak. Egyenlő polgára lett mindenki a hazának. De a kiváltságok — A feleségemről beszélt oly alávalóságot — furdaló lelkiismeretét ezzel csitította. A törvény elitélte. De lelkiismeretével megbékült a börtön sötétjében, mikor lelkét rémítgetni megjelent előtte ez a rémes alak iszonyatos sebének patakzó vérével. — Az én feleségem, te cudar ? Az én hitvesemet, becsületes hitestársamat merted te bemocskolni aljas rágalommal, piszkos hazugsággal ? Ha száz lelked volna, mind beléd fojtanám, ha százszor életre kelnél, százszor megölnélek I És kezén könnyű volt a bilincs, nem volt fojtó a börtön levegője. Virágos mezők, szabad rétek helyett keskeny ketrece, megszokott jóllét kényelmes családi tűzhely helyett földre vetett fekhely, asszonyának nevetése helyett rabok röhögése, parancsokat osztó gazdából parancsokat váró rab — mindez nem osigázta el, nem törte össze testét lelkét, mert benső szózata azt mondta szüütelen: ugy kellett tenned, nem tehetted máskép, megérdemelte a gazember! És görnyedező rabtársai közt egyedül járl egyenesen, lesütött tekintetek közt felemelt fővel. A sok sóhaj, nyögés ós panasz közé, mik betöltik ójente a magányos cellákat, nem vegyült az ő jaja is, ő nem sirt, nem átkozódott, nem volt panasz-szava, őt mindettől megkímélte az, hogy: ugy kellett tenned, megérdemelte! De egyszer hetek teltével felugrott fektéből, i mintha szivén szúrták volna: Hátha ártatlanul öltem meg? Hátha? Nem, az nem lehet. Az ón feleségem tiszta, becsületes asszony. Ki meri mondaoi, hogy nem az ? Ártatlan nőt vádolt, meg is lakolt érte! De másnap ismét felvillant lelkében és ajkán volt a szó: Hátha ? — Nem, nem lehet igaz! Hisz oly szelid, jámbor. Féltő gonddal gondoz, lesi minden szavam. Szegénységből jólétbe emeltem, cseléd árvaságból maga asszonyává tettem, hogyan csalhatna meg. Nem, nem! Szegény feleségem, még én is vádollak ? ! De csak nem maradt el a gonosz kisórtő: Hátha? És hasztalan mondotta: Nem, nem lehet igaz, börtöne zugából — innen is, onnan is — hallatszott suttogás: hátha? Éjjel e szó verte el álmát, nappal, kényszer munkája közben a gyalu hangja csak e szót ismételte: hátha, hátha ? S innen kezdve meggörnyedt, megtört Börcsök András is. Lesütött tekintettel, sápadt, beesett arccal, görnyedten járt ő is. Az ő celláját is betöltötte a sóhaj, nehéz szivének fájó keserve. ... A börtönből is van szabadulás. Megnyílik egy-egy cella ajtaja, hogy elhagyja lakója örökre. Egyiket mély földből még mélyebb földbe viszik, hosszú éjszakából örök éjszakába, de a Mai számunk 12 oldal.