Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-02-21 / 8. szám

80 »Za)amegye, Zalavárni egyei Hirlap« iyu4. február 14. i sangi hangulatot; a hiúság adja hozzá az alaptónust. Az ifjúság már úgy van nevelve hogy ez legyen úgyszólván az életcélja. Anyák arra oktatják leányaikat, hogy jól igyekezzenek férjhez menni; az apák gazdag menyasszonyról beszelnek fiaiknak. Nem avval az intelemmel mutatnak a/, élet útjaira, hogv igyekezzenek azokat becsületesen, önérzetesen, emelt fővel végigjárni, hanem felvilágosítják már a gyermeket, arról, hogy mindent el lehet adni : szivet, lelket, önérzetet. És mit lehet várni attól az ifjú hölgytől, aki hódító útra indul farsang idején és ha érdekei úgy kívánják, megenged magának egy kis jámbor csalást? Lehet-e abból önfeláldozó hitves, aki az életnek nemcsak az élveit, hanem nehéz küzdelmeit is meg tudja osztani élettársával? Lehet-e belőle olyan anya, akit szentnek nevezhet a gyermek ? Bizony ritkán. Ellenben lesz belőle hiu asszony, aki áldozatokat követel, de fel nem áldoz semmit; akinek hamar üres lesz az élete, ha leszorul a hiúság piacáról. És mit lehet várni attól az ifjútól, akinek minden vágya az, hogy mással fizettesse ki az adósságait; aki legdrágább éveit dorbézolásban pazarolja cl s fél a munkától ? A boldogság alapja a szivekben van. Aki önmagán kivül keresi annak a forrását, az csalódni fog s az első csalódás után összerogy. A kötelesség teljesítésének öntudata adhat csak megnyugvást. Ebben kell keresni a boldogságot, nem a hiúság kielégítésében. Üres szivvel, üres fejjel, tele gyarlósággal, gyarló hiúsággal jár-kel sok ember az életen keresztül. Es soha sem gondol arra, hogy magasabb eszmék után törjön. Ha azután egyszer megtelik az agya gondolattal, az csak önvád lehet s ha megtelik a szive, keserűséggel telik meg; ha levetkőzi a hiúságot, sivár, kiégett lélek marad a helyén. Hamut a fejekre, hogy ne következzék be a késő bánat. Muraköz kulturája. Mint magyar anyanyelvű, Muraköz népnevelés ügyének egyik szerény tagja, rövid pár év alatt a néppel érintkezve volt alkalmam megismerni ennek gondolkozását, felvilágosultságát, s íokép azt, vájjon termékeny talaja-e a délről átáramló pánszlávizmusnak. Hajói tudom, három évvel ezelőtt a „Zalavármegyében" ugyan ily motívumból indult meg egy polémia, melyben a nép magyar, vagy nem magyar érzésű volta került szőnyegre; mig nekem célom csupán a parányi foltként megjelenő és átáramló pánszlávizmusnak a nép neveléssel való párhuzamba állítása. Elfogadható tétel, hogy a jó alapra könnyen, fáradság megkiméléssel építünk, s ugyanazt valljuk mi paedagógusok az iskolában, hajó alapot veszünk át, játszva haladunk ós érünk a kitűzött sikerhez. — Hogy pedig az alap jó ós az „Obzor" a „Dom" stb. bujtogató és izgató lapok által elhintett magvak bő termést Ígérnek Starcsevics, Strossmaier uraknak és társaiknak, arról volt alkalmam párszor meggyőződni. Egyegy iskolaszéki gyűlésünk felért egy obstruáló képviselőházzal, melybeu tündököltek a pánszlávizmus harcosai, kik kárhoztattak mindent, ami magyar, s hazafiúi elkeseredésüknek abban adtak kifejezést, hogy miért nem választhatnak oly jegyzőt, oly tanítót, miért nem küldenek nekik oly bíróságot, meiy érti nyelvüket. Többek közt egy felemlíti, hogy egy alkalomkor Horvátországba utazott le, s Karlovecznél a kalauz elkiáltja magát, hogy Károly -váron, magyarul. A szive fájt, mondja, hogy még ott is magyarosítani akarnak, s még a postakocsikon és a többi kocsikban is magyar felírás látható. A többiek fájdalmuk közösségének néma fejbólintással adtak kifejezést. Esténkint egy Horvátországbői beköltözött lakásán gyűltek össze, hol a „Dom'" c. szentírás igéit olvasva, áldozatot mutattak be Strassmayer urnák. — Akkor még kezdő, az élet iskoláját még nem ismerj tanító voltam, s látva előttem egy idegen ajkú nemzetiséget, a dolgok érintetlenül hagytak. De most, midőn a helyzet megvilágítva áll előttem, midőn látom, hogy ily dolgok történhetnek Muraköz oly népénél, moly magyar szomszédok közelében kényszerülve van, hogy azokkal érintkezzék, aes'milálódjék, s mégis Utópiáról egy mesebeli szlávbirodalomról álmodozik; akkor milyen le het a helyzet Muraköz azou vidékén, hol Steyer és Horvát áramlatok elsodrással fenyegetik. S mi történik mindekkor? A kegyes zálirábi egyház Muraköz népnevelésügyét annyira szivén viseli, hogy apácákat küld hozzánk, mert hisz itt kevés a tanító. Midőn a magas Minisztérium tudomására jutott, hogy Miksaváron oly apostolok szolgálják a magyar kulturát, kik a magyar nyelvből c-sak rendkívüli órákat vettek Zágrábban, rendeletileg utasította őket, hogy egv év leforgása alatt a magyarnyelvű iskolák tanítására a képesítést a magyarnyelvből szerezzék meg. H «gy végre lett-e hajtva ez a rendelet, vagy nem, azt nem tudom. Igy került a trójai ló Kotor községbe is. Most legutóbb pedig oly hangokat hallok, hogy Murakirály község néhány elöljárója felkereste Kotor község apácáit, hogy hajlandók volnának ők is iskoláikat apácák gondozására bízni, s hogy nyújtsanak nekik ez ügyben információt. A mint hallom, ez ügyben az egyházkerületi tanfelügyelő einöklete alatt értekezlet is volt. Nem akarom az apácák pedagógiai szakértelmét, munkásságát kétségbevonni, nem mondom, mert nem tudom, hogy rossz tanítók volnának, de ha működésüket mérlegeljük, akkor két fontos tényező van, melyek bármely módon hatványozott munkálkodásukat lerontják, akkor, midőn ők csak a kulturának tesznek szolgálatot, de nem első sorban és nem mindenkor a magyar hazának. Ezt pedig tőlük kívánni lehetetlen. Bizonyítsa be nekem valaki, érveljen a mellett, hogy ők mint a magyar kultura úttörői, magyar érzéssel vértezve azért lettek ide küldve Zágrábból, hogy magyarosítsanak. Megtudja-e tagadni az ember saját énjét, anyanyelvét, melyet attól hallott először, kinek a képe, ha távol van hazájától, mindig előtte van. Lehet-e oly hirtelen kivetkőzni nemzeti érzésünkből és érzésünkkel ellenkezőjét hirdetni annak, mit szülőnk és tanítónktól hallottunk. Pedig a légkör, melyben ők nevelkedtek, s az igék, melyekkel ki lettek bocsájtva nagy utjokra, bizonyára nem azok voltak: „Menjetek és magyarosítsatok" 1 A hazának pedig nemcsak tanult emberekre, hanem elsősorban hazafiakra van szüksége. Bebizonyítottam, hogy a talaj, a mag jó, s a népnevelés ezen kertészei paradicsommá varázsolhatják a szegény Muraközt, de nem a magyar haza, hanem Strossmayev és társai örömére. A második szinte fontos tényező, hogy hány szegény apa és anya van, kiknek az isten azt az egy kedvezményt adta, hogy gyermeküket kitaníttatták, hogy öreg napjaikra legyen ki róluk gondoskodjék, s tudományuknak nem vehetik hasznát, évet kosszu során pályáznak és állást nem kapnak. Nálunk idegenek mindig horkolt. Egyszerre azonban szünet áll be a horkolásban, a kefekötő üdítő álmából felébredt s kezével ismét a szomszédos női derék felé nyul . . . Semmi ellentállás ... A kéz egyre vállalkozóbb lesz . . . magához szorítja az asszonyt . . . szemei kéjesen lobognak . . . egy hirtelen mozdulat és , . . cupp, cupp . . . két hatalmas csók csattan . . . De a jövő pillanatban észreveszi, hogy a saját feleségét csókolta meg, csüggedten leereszti karjait s olyan arcot vág, mintha egy sündisznót nyelt volna el. No, ha ezt a házasságot is az égben kötötték . . . A hibásan adreszált csókoknál sokkal izgatóbb látvány volt az a drámai jelenet, melyet néhány perc múlva a fedélzeten láttam. Előadták a Parasztbecsületet. De nem ám u^y, mint az operában, zenei kísérettel é

B színpadi mesterfogásokkal súlyosbítva, hanem elevenséggel, drámai közvetlenséggel. Alattomos olasz tőr helyett férfias ököl szerepelt, nem énekeltek, hanem káromkodtak. Két ifjú versengett egy nő szerelme fölött. A nő a legfussebb szobaleányok egyike volt, kiket valaha szőnyeget porolni láttam, merészen fitos orral s szikrákat szóró szemekkel. Az ifjak egyike kovácslegény volt, hatalmasan duzzadó izmokkal s valóságos bikanyakkal. Ilyennek képzelem szoborban a nyers fizikai erőt . . . A másik ifjú sápadt, vékony dougáju fodrászsegéd volt, pacsuli-illatos frizurával és h 'gyesen kiálló Ádám-csutkával. A féltés dühe állította őket egymással szembe. Jó ideig szaggatott drámai felkiáltásokkal traktálták egymást. — Te hitvány barázdabillegető! — ordítá rekedten a kovács s akkorát fujt, mint egv cethal. — Csirkefogó! — viszonzá a fodrász kravátlitenor hangon. — Ha megfoglak, vacsorán éred Pilátust! — Vigyázz, mert nem vacsorázol ma, — Plóhdarabbá lapítlak! Lepedőben visznek haza ! — Dej^zen, ha ón megborotvállak . . . A sértések egyre hevesebben röpködtek, a katasztrófa szele éíesen süvített. — Ha még egyszer beszélni mersz Katicával! — Ebnek parancsolsz ! Szabályos kör képződött körülöttük kiv kosiakból. Világosan láttam, bogy a tettlegesség kikerülhetetlen. Egész hidegen kombináltam. Ha a kovácslegény a fodrászra ráteszi a kezét, egy szerűen péppé morzsolja. Ha totalizatőr volnék, százat tennék a kovácsra egy ellen. Csak rá kell nézni. Nem volt időm a kombinációt tovább fűzni) mert a. jövő pillanatban a kovács torkon ragadta ellenfelét. No itt emberhalál lesz. Terringettét, el kell választani őket. Nem volt rá idő, mert a másik pillanatban a cingár fodrászlegény ugy vágta az árbocrudhoz hatalmas alkatú ellenét, hogy a hajó megrengett belé. Azontelül podig a kovácsnak egyik zápfoga kitörött. Ilyen meglepetésre a legidősebb bookmakerek sem emlékeznek. És mit tett Katica, a halálos versengés hősnője? Jóságos Istenem ! Mit is tehetett egyebet? Rémült sikoltással a legyőzött lovag tehetetlen testtömegére omlott, könyekben úszva, mint Nió'oe. Gyöngéd, becéző szavától a sebesült enyhülést érzett, mosolyogni kezdett s hálakönyes szemekkel tekintett mentőjére, ki szelíden megcsókolta sebhelyét (a kitörött zápfogat), kezkenőjével egyre törölgetve az ajkakból szivárgó vért . . . Ab, beszélhetnek akármit, a női szív magasztossággal van bélelve. Pardon

; rászedett olvasóm, nem így történt. Csak a költői igazság okáért irtam így meg. Fájdalom, az élet nem respektálja a költői igazságokat. Amint az ökölharcnak vége lett, Katica hety: kén a fodrász karjába csimpaszkodott s ajkí bigyesztve így szólt: