Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-01-24 / 4. szám

2 >Zalaraegye, Zalavárni egyei Hirlap* 1904. január 24. szavazatot kapott; Makfalvay többsége tehát 813 volt. A tapolezai választás egyike volt az ország legérdekesebb választási küzdelmeinek. Az államtitkárral szemben 602 szavazatot tudott szerezni egy földmives, akinek összes érdeme az, hogy gazdag s jó kamatra pénzt szokott kihelyezni. A választási küzdelemnek érdekes epizódjai voltak. Majdnem példátlan az a lelkesedés, amellyel Makfalvayt az egyes községekben fogadták. Küldöttségek, bandériumok várták a kerületét bejáró jelöltet, akinek rokonszenves egyénisége a választók java részét azonnal meghódította. Azt az értesítést kaptuk, hogy Pék János szavazatainak legnagyobb részét kortesei mérhetetlen izgatásának köszönheti. Érdekes alakja volt a harcnak az a bizonyos Békefi nevii 21 -22 éves fiatalember, aki a legvadabb szocializmustól áradozó beszédekkel igyekezett fanatizálni a népet. A mellén kereszttel szidta a papokat, a nép zsirján élősködő urakat. A döntő ütközetben azonban már nem vehetett részt, mert a dombóvári járás főszolgabirájának megkeresésére letartóztatták, miután izgatás miatt tiz napi elzárásra lett itélve, de az elől megugrott. Kihall gatása alkalmával hírlapírónak vallotta magát s kisült, hogy a keresztes vitéz semmiféle vallásnak sem híve (felekezeten kivüli) és zsidó szülőktől származik. A zsebében volt a magyar államvasutak szabadjegye! A fővárosi lapok azt írták, hogy a választás teljesen csendben és rendben folyt le. Pedig nem egészen így áll a dolog. A vidéken itt-ott volt csak némi izgatottság, a tapolezai szavazati joggal nem bíró ellenzékiek garázdálkodtak. A balatonfüredi és a vidékbeli választók külön vonaton mentek — Jutás felől — Tapolcára. A vonatot éretlen suhancok megdobálták s a bevonuló választókra még a házak tetejéről is repült a kő. Kilenc választó megsebesült, szerencsére csak egy volt súlyosabb sérülés. Azok a választók, akik Alsóőrstől Balatonfüredig elterülő vidéken laknak — beleértve ezt a két községet is — abban egyeztek meg, hogy amíg Tapolcza lesz a választási székhely, választási jogukat többé nem gyakorolják. A legszebb polgári jog gyakorlása úgyis nagy áldozatokba kerül nekik a nagy távolság miatt s még ekez a barátságtalan fogadtatásból is kijut. Az ügyvédek. (K.) A szabadságharcot követő szomorú napokból maradt ránk egy anekdota, amely a nemzet egyik ellenségének a nevéhez fűződik. A boszu politikájának programmja volt ez, amely halálra kereste a prókátorokat, akik — a kamarilla nézete szerint — forradalmat csináltak Magyarországon. Állítólag a nagy úr a hadbíróság tagjainak azt az utasítást adta, hogy ha a vádlott zsidó, meg kell sarcolni, ha földbirtokos, botot neki és haza kell küldeni gazdálkodni; ha pap, be kell csukatni; a prókátorokat azonban egytől egyig fel kell akasztani. A szii etett alperesek ma is szívesen állnának a kegyelmes ur pártjára, és a végrehajtó mellé felaggattatnának minden prókátort. A született alperesek azonban eltogultak; miután pedig sokkal többen vannak, akiknek az ügyvédek kellemetlenségeket okoztak, mint akik hálával emlegetik őket, mert a kellemetlenkedés már hozzá tartozik a mesterségükhöz, a közfelfogás szintén az alperesek felé hajlik s általában véve nem valami nagy nimbusz veszi körül ma az ügyvédséget, amelynek tekintélyét is nagyon alá mosta az idő. Pedig az a vérszopó kegyelmes ur, aki a prókátorok életére vágyott, nem olyan szemüvegen nézte a prókátorokat, mint az alperesek ós végrehajtottak serege s talán jobban ismerte a halálra keresett osztály történelmi szereplését, szereplésének nemzeti fontosságát, mint azok, akik a fiskálisokat szeretnék Magyarországból kiirtani. Tudta azt, hogy azok a prókátorok voltak a nép vezérei, hazafias szellem istápolói; azok voltak ama rettenthetetlen, szabad szájú, független gondolkodású rebellisek, akik nem ad ták be a derakukat a kamarillának s míg főuraink hajporos parókával ott ugrándoztak a bécsi parketten, a mentés prókátor népség a vármegyék sáncai közül hangosan kiabált a nemzet jogaiért, szabadságért; becsukatta magát, kardjához is kapott, de a magyarságából nem engedett s elhallgattatni nem lehetett, mert a corpus jurist nagyobb hatalomnak hitte, mint az egész árinádiát. Bizony azoknak a régi módú pörösködő prókátoroknak nagy részük volt abban, hogy nem vedlettünk át németté ós osztrák tartománnyá hanem megmaradtunk magyaroknak s szabad Magyarországnak. Az idő változott, a prókátorokból fiskális, azután pedig ügyvéd lett. Szerepe, társadalmi állása, munkaköre megváltozott. Sok nem hívatott ember, minden ideális cél nélkül, csak anyagi haszonért dolgozó modern jogász furakodott a régiek helyére. A kenyér, a meggazdagodás utáni hajsza, üzletté tették az ügyvédi irodákat, mesterséggé az ügyvédséget. Ez a pálya lett a stréberség melegágya, a visszaélések tenyésztője. A szabadverseny árucikket csinált az igazságból, amelynek nem az erkölcsi, hanem pénzbeli értéke fontosabb. A magyar ügyvédi kar, amelynek oly fontos szerepe volt a múltban s amely ma a középosztály egyik legfüggetleuebb és műveltségre nézve legszámottevőbb része, maga is érzi, hogy napról-napra veszt befolyásából, súlyából és tekintélyéből; érzi, hogy tenni kell valamit a saját érdekében. De nemcsak a karnak, hanem a társadalomnak is át kell éreznie hogy fontos nemzeti és társadalmi érdek kivánja, hogy az ügyvédség tekintélye emelkedjék, helyzete biztosíttassák, mert nekünk az ügyvédi karra, a művelt osztály felfelé és lefelé független elemeire nagy szükségünk lehet a jövőben. Nekünk kell az a prókátor szellem, amely konservatív a nemzeti jogok tekintetében; liberális társadalmi és gazdasági téren s radikális a felvilágosodás ter jesztése, a szellemi maradiság üldözése körül, ítéletet mondani könnyű; a bajra rámutatni, annak okát felkutatni szintén nem a legnehezebb feladat; segíteni azonban nehéz. Különösen akkor, amikor a panaszok, amelyek az ügyvédség ellen hangzanak, jó részben alaposak és amikor a társadalom az ügyvédség jogos igényeivel szemben éppen ezek miatt annyira elfogult, hogy igazságos Ítéletre majdnem képtelen. Ha az orvosok, az állami és magántisztviselők, ipari alkalmazottak sanyarú helyzetéről, helyzetük javításáról van szó, a társadalom azonnal akcióba lép s legalább az erkölcsi támogatással nem fukarkodik. Kisértse meg valaki az ügyvédek érdekében felszólalni, társadalmi mozgalmat, hírlapi akciót indítani, uagyon hamar torkára forr a fiskális érdek. A felett lehet méltatlankodni, hogy a körorvosnak egy korona jár egy recipéért, azon azonban senki sem ütközik meg, hogy egy fellebbviteli tárgyalásért az ügyvédnek hat koronát állapít meg a bíróság. Az ügyvéd gondoskodjék magáról, a társadalom s az állam nem érez semmiféle kötelezettséget arra, hogy existenciáját legalább lehetővé tegye. Az ügyvédség legnagyobb bajai: a pályának rátermettség nélküli, kapzsi elemekkel való tultömöttsége s a megélhetési mód valóságos elvonása, a korlát nélküli szabad verseny Az mindig jobban és jobban nélkülözhetővé teszik az ügyvédet s nemesik a falusi jegyző, nemcsak a városi zugirász, hanem maguk a perlekedő felek, a kereskedők, iparosok stb. versenytársai az ügyvédnek. A kereskedők megszerzik az ügyvéd cimű fércmunkákat, kitanulnak belőle néhány paragrafust s az ügyvéd elkerülésével maguk perlekednek; a kölcRŐnügyeket ügynökök bonyolítják le s nem elég, hogy azoknak e mesterségükhöz tartozó üzleti részét ellátják, a jogi lépéseket is magukra vállalják. A közönség legnagyobb része szivesebben megy a zugirásshoz, az ügynökhöz, mint az ügyvédhez, abban a reményben, hogy a dolgát ezek olcsóbban végzik. Okiratok kiállítása végett az ügyvédeket ritkán keresik fel; megteszi egy krajcáros űrlap is, amelybe minden jogviszony rendezése belefér g TARCA. A doktor ur. A borbélyom következetesen ugy szólit, hogy : — Doktor ur ! Százszor is megmondtam ugyan már neki, hogy nem vagyok doktor, nincs diplomám, sőt hozzátettem, hogy nagyim lekötelezettnek érezném magamat, ha nem szóllítana doktornak, de a tiltakozásomnak még sohase volt haszna. — Tudom én, hogy mi az illem! — mondta ő egyszer. — Az okos és művelt embert doktor urnák illik címezni. Minthogy pedig a tekintetes ur okos és művelt ember . . . No hát az ellen nem tiltakozom. És azóta szó nélkül tűröm, hogy a derék férfiú doktor urnák nevezzen. A múltkoriban hajón utaztam Mohácsra. Midőn a fedélzetre léptem, mosolyogva üdvözölt a borbélyom : — Alászolgája doktor ur! Szintén utazni tetszik doktor ur? — Nini, hát maga is itt van? Hová megy? — Megyek Paksra, doktor ur! És doktorulhová utazik, ha szabad kérdeznem ? — Mohácsra. —• Jó mulatást doktor ur! Ebéd után való időben történt az elutazás, hát leheveredtem a pamlagra szundikálni. Zakatolt a gép

( csobogtak a hullámok, a hajó szeliden ringatódzott és szemeimre ránehezedett az álom. De a szendergésem nem sokáig tartott. Egy asszonynak a jajveszékelése riasztott föl. — Mi az, mi történt? kérdezték az utasok ijedten. — Oh Istenem, Istenem — sopánkodott az asszony és arcán a rémület látszott — a kis leányom nagyon rosszul van! Mit csináljak, mihez fogjak ? Orvost, orvost! Nincs itt orvos ? — Orvost! Hol egy orvos! --- hangzott összevissza. — AZ ám, hol egy orvos? — gondoltam magamban. — Ha csak véletlenül nem utazik a hajón egy . . . Ekkor megszólalt az egyik utas: — Kérem, kérem, az előbb hallottam, mikor itt a hajón doktor urnák szóllította az egyik ntas a másikat. — Hol van az az ur! Ő nyilván orvos! Azzal körülnézett és ahogy megpillantott engemet, odasúgta a kétségbeesett anyának, rám mutatva: — Ott van, nézze! Azt az urat szólították doktornak. A következő pillanatban az asszony már ott volt mellettem és rimánkodni kezdett: — Doktor ur, az Isten szerelmére kérem, jöjjön gyorsan! A kis leányom hirtel rosszul lett! — De asszonyom — mondom neki — én, I én . . , tessék elhinni, hogy én . . . — Igen, igen — szólt az anya — hiszen tudom, hogy amikor önök uton vauuak, mikor pihenni akarnak, hát nem szivesen foglalkoznak betegekkel! De gondolja meg doktor ur, egy anya kéri, a gyermeke érdekében! — No de ha mondom asszonyom . . . — Volna szive doktor ur megtagadni a segítséget, mikor egy gyermek szenvedéséről van szó? — De doktor ur! — kért a többi utas is. — Hiszen hiába mondja, hogy nem orvos, hallottuk, mikor egy ismerőse doktor urnák szólította ! Hát itt hiábavaló volt minden szóbeszéd. Hasztalan mondtam, hogy nem vagyok orvos. Az anya karomnál fogva húzott oda a kis leányhoz. A picike, aki vagy öt éves lehetett, csakugyan rosszul volt. A kezében egy mézeskalács szívnek az utolsó maradványait szorongatta. Szegény picike, ugy látszik, a gyomrát rontotta el a mézeskaláccsal. — Mutasd szivem a nyelvedet! — szóltam neki szép szelíden, miközben az utasok nagy komolyan álltak körül, érdeklődéssel lesvén, hogy mi a véleményem. A kicsike kidugta a nyelvet. Hát persze, gyomorrontás. Meegcsóváltam a fejemet — annyit tudok, hogy minden orvos a fejét csóválgatja, mikor beteget vizsgál — és azt mondtam az anyjának : — Ne ijedjen meg asszonyom! A baj, remélem, nem komoly. Majd valahogy segítünk is rajta.