Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-01-24 / 4. szám

1904. január 10. > Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 7 amelynek alapján ezután gyakran kétessé válik az eredeti jogügylet tartalma. A mérhetetlen verseny, a hajsza azután ügynökösködésre, pergyártásra és költségszaporításra terelte az ügyvédek egy részét s a visszaéléseket a közfelfogás nem az egyeseknek, hanem az egész karnak rótta fel bünül, az anyagi ós erkölcsi pusztulást kárörvendve nézi, segíteni azonban még senki sem tartja szükségesnek. Pedig az ügyvédség bajai ép oly sociális jelentőségű kérdések, mint akár a tisztviselők helyzetének javítása. Az ügyvédek természetesen nem kérhetnek az államtól fizetést, vagy nyugdíjat, hanem joggal követelhetik a megélhetés lehetőségének biztosítását, a jogtalan ós tisztességtelen verseny korlátozását. Ha az ügyvédségnek meg lesz a maga biztosított munkaköre, amelyen belül ügyvédi munkából, tissztességesen élhet, majd kiüldözi önmaga a kebeléből az ügynökösködő, zsaroló, pergyártó hívatlanokat és felemeli újra a prókátorságot arra a nivóra, amelyen az egész nemzet osztatlan elismerése és tisztelete veszi körül. Mondtam már, hogy az ügyvédek érdekeiért felszólalni bajos, mert animozitással van velük szemben telítve az egész társadalom, sőt — mi tagadás benne — maguk a hatóságok is. Az ügyvéd munkáját nem értékelik a kellő szempontok szerint. Az ügyvéd azután maga becsüli meg a munkája értékét s igyekszik jövödelmét gyarapítani. Félszeg helyzet ez az ügyvédi karra is, a társadalomra is. Az ügyvéd kénytelen tűrni, hogy minden mozdulatát a sanda gyanú kisérje s a társadalom hozzászokott ahhoz a gondolathoz, hogy az ügyvéde.* jövödelmének legalább fele jogtalan haszon, munka nélkül összeharácsolt tőke. A közönség nem tesz önmagának sem szolgálatot, mikor arra törekszik, hogy az ügyvédi munkát lehetőleg nélkülözhetővó tegye 8 az ügyvédben nem jogtanácsost és támogatót, hanem ellenséget lát, akitől óvakodni, őrizkedni kell. Ám üldözze a visszaélést, ítélje el az erre érdemeset, de ne törjön az egész kar létalapja ellen, mert a történelem tanúságára utalok, a prókátorokra nekünk nagy szükségünk van. Tisztviselők segítő egyesülete. Egy izben már megemlékeztünk arról, hogy Zalaegerszegen mozgalom indult meg egy tisztviselői segítő egyesület érdekében. Szomorú jele az időknek, hogy egy ilyen segítő egyesületre szükség van. A köztisztviselők nagy tömege érzi, hogy mikor az élet kritikus napjai következnek, mikor bajok, szerencsétlenségek rohanják meg, nem tud magán segíteni. A kisebb javadalmazásu tisztviselő, különösen ha családos, a legjózanabb életmód, a legtakarékosabb beosztás mellett is legfeljebb annyira viheti, hogy nagyon szerényen meg tud élni; arra azonban, hogy előre nem látható szerencsétlenségek idejére magát és családját biztosítsa, teljesen képtelen. A szeszélyes véletlen, a sors csapásai, betegség, a családban bekövetkező haláleset a tisztán kis fizetésére utalt köztisztviselőt nyomorúságba taszíthatják, teljesen tönkre tehetik. Ha önmaguk nem igyekeznek magukon segi teni, senki sem segít rajtuk. Az állam, a vármegye, a község nem nyújthat módot a tőkegyűjtésre s minden önhibáján kivül nyomorba jutott tisztviselőt nem segélyezhet. Csak a tömörülés, az önsegély lehet jaz az eszköz, amely egyrészről a megélhetést megkönnyíti, másrészről segélyt biztosíthat a szerencsétlenségek napjaiban. A gazdasági élet küzdelmeinek egyik legjellemzőbb vonása manap a kisemberek szervezkedése. A kisgazdák, a munkások, a kereskedelmi alkalmazottak szervezkednek, hogy érdekeiket jobban szolgálhassák, hathatósabban védelmezzék. A szervezkedéshez segédkezet nyújt maga az állam, amely legfelsőbb őre a gazdasági érdekeknek. A kis emberek szervezkedése azt eredményezi, hogy a tömeg s az által képviselt nagy anyagi és erkölcsi erő hatalmával a nemzetek jövödelméből nagyobb és nagyobb részt hódítanak el maguknak; fokozzák jövedelmeiket, biztosítják maguknak a megélhetést a munkaképtelenség idejére; kényszerítik a társadalmat s az államot arra, hogy gondoskodjék róluk olyan arányban, mint ahogy kihasználja erőiket. A tisztviselők ilyen célok elérésére nem szervezkedhetnek; jövödelmeik fokozásának határai szűkek s azok kiterjesztésére — józan és helyes felfogással — társadalmi akcióval nem is törekedhetnek. A tisztviselők gazdasági célú szövetkezeteinek egyedüli célja az önsegély, a sors osapásai által felidézett nyomorúság enyhítése az élet terheinek közös erővel való könnyítése a megélhetés nehézségeinek elhárítása lehet. Ennek az egyedüli eszköze a tömörülés, a takarékosság, az áldozatkészség. Teljes mértékben méltányoljuk azt a mozgalmat, amelyet a zalaegerszegi pénzügyi tiszviselők indítottak meg, hogy a Zalavármegyei köztisztviselők önsegítő egyesületét létesítsék. Hogy mit akar elérni az egyesület, megmondja a lapunk más helyén közölt alapszabálytervezet. A mozgalom megindítói első sorban csak azt tervezték, hogy a kisebb javadalmazásu — 2400 K-nál nem magasabb törzsfizetéssel biró — tisztviselőkből álló egyesületet alakítanak, amelynek célja lett volna a tagok gyógykezeltetése s eltemettetése. Később azonban felvették a programmba a segélynyújtást ős a tagok régiére gyógyszerek, fogyasztási és iparcikkek beszerzésénél kedvezmények kieszközlését is. Az utóbbi cél nézetünk szerint különösen fontos. Első sorban reményt nyújt arra, hogy az egyesület, anélkül hogy bármit kockáztatna, vagy kereskedéssel foglalkoznék, tagjai részére a nagyban való bevásárlás előnyeit pusztán erkölcsi súlyával ós tömegével biztosíthatja; másodsorban pedig belevonja azokat a jobb fizetéssel biró, magasabb állású tisztviselőket is, akiket segélyben egyébként részesíteni nem akar, s akik az egyesület által nyújtható egyéb segélyre nem szorultak. Ezúttal csak arra kérjük az érdeklődőket, hogy e számban közölt alapszabály tervezetet tanulmányozzák át s az alakuló közgyűlésre, illetve értekezletre, amely január 31-én délután 2

l/

s órakor lesz a vármegyeház nagytermében, minél számosabban jelenjenek meg. A megalakulás lehetősége természetesen attól függ, hogy elegendő számban fognak e tagok jelentkezni. A kisebb tisztviselőknek saját érdekük, hogy a célt elősegítsék; a felsőbbektől pedig azt reménylik a segélyre szorulók, hogy erkölcsi és anyagi támogatással segítségére lesznek az egyesületnek, amely avval fizeti vissza az áldozatot, hogy mindazon kedvezményeket, amelyeket ki tud eszközölni, összes tagjaira kiterjeszti. A közkórház. Mult számunkban megemlékeztünk arról a tervről, amelyet a polgármester a kórház áthelyezésére vonatkozólag felvetett. A kérdést letárgyalta a városi tanács, a kórházi bizottság, az iskolai bizottság, a pénzügyi bizottság s a mult héten már teljesen előkészítve került a képviselőtestület rendkívüli közgyűlése elé. Semmi sem illusztrálja jobban a terv helyes és életrevaló voltát, mint éppen az a körülmény, hogy azt ugy a bizottságok tagjai, valamint a képviselőtestület helyesléssel és elismeréssel íogadták s csak abban a tekintetben merültek fel aggodalmak, hogy a város finánciális helyzete megengedi-e az áthelyezéssel járó áldozatot. A terv keresztülvitele azonban végeredményében uj terhet egyáltaljában nem ró a városra. A leányiskola megfelelő elhelyezése immár elodázhatatlan s az épületről való gondoskodás a város szerződéses kötelezettsége. Az elemi iskolák épületei szintén elégteleneknek bizon'yultak s a helyiségekről való gondoskodást a város ugyancsak szerződésszerüleg magára vállalta. A városházán tárgyalták is az iskolák ügyét; bővebb és szűkebb bizottságokban meghányták vetették a dolgot s arra az eredményre jutottak ^ Az asszony végtelen hálával nézett rám. Ilyen tekintetre csak egy aggódó anya képes. Én pedig elkezdtem a bőrládámat kibontogatni. — Csak nem akarja megoperálni? — kérdezte aggódva egy tiszteletreméltó matróna, aki nyilván azt hitte, hogy kést szedek elő. — Dehogy! Csak egy kis orvosságot adok a picinek. Eszembe jutott, hogy a táskámban van egy nagy üveg, tele Hoffmann-féle csöppekkel. A nagynéném, akihez látogatni készültem, kórt meg rá, hogy vegyek neki, mert Budapesten olcsóbbat ós jobbat kapni. —- Ártani, ez nem árthat! — gondoltam magamban — sőt talán még használ is! Elvégre az orvosok is gyakran tesznek így! A kis páciensbe belediktáltam egy fél kanálnyit ós aztán nagyon kíváncsian kezdtem lesni a hatást. NOB, a hatás egyszerűen bámulatos volt. Fél óra múlva a kis leány megint vidáman mosolygott ós az utasok, ennek az eredménynek a láttára valóságos csodálattal néztek reám. — Nagyszerű egy orvos! — mondta a tiszteletre méltó matróna az egyik szomszédjának és nem tagadom, ez az elismerés nem csekély büszkeséggel töltött el. Abban a pillanatban szentül meg voltam győződve magam is, hogy bennem nagy, igen nagy orvos veszett el. Az anya pedig hálásan megszorította a kezemet és tiz forintot akart a markomba nyomni. — Nem asszonyom — szóltam tiltakozó kézmozdulattal — nem fogadok el honoráriumot. Csak tegye el megint azt a pénzt! Örülök, hogy szolgálatára lehettem! — Milyen finom ember! — súgta megint a tiszteletreméltó matróna. Én pedig ismét leheveredtem a pamlagra és elnéztem, hagy egy igen kövér ur, meg egy kövér asszonyság mint esznek meg uzsonnára előbb egy sült kappant, utána egy kacsát, végezetül pedig egy nagy mákos patkót. — Teringette, ezek aztán meg vannak áldva étvággyal. Késő este érkeztem meg Mohácsra. A jó étvágyú házaspár is velem együtt szállt ki, sőt ugyanabba a hotelbe ment is el, amelybe ón. Lefeküdtem. Elaludtam. Hajnal felé aztán egyszerre csak eszeveszetten kezdett valaki a szobám ajtaján dörömbölni. Azt hittem, hogy kigyuladt a ház, vagy földindulás van. — Ki az? Mi az? — kiáltottam és rémülten ugrottam ki az ágyból. Kívülről pedig egy férfihang hallatszott: * — Doktor ur! Kérem, doktor ur! Kinyitottam az ajtót és ott láttam a jó étvágyú asszonyságnak a jó étvágyú férjét. Némileg pongyolában állott ott és gyertyát tartott a kezében. — Mit akar? Mit háborgat? — kiáltottam rá harsányan. — Hát már aludni se hagyják az embert ? De ez nem riasztotta vissza őt attól, hogy a szobámba lépjen. — Kérem doktor ur — szólt siránkozó hangon — a feleségem meg akar halni. — Hát bánom is ón ! — De doktor ur! — Kérem, hagyjon nekem békét! Ha őnagysága jobb létre akar szenderülni, én mint udvarias ember, nem gátolhatom. — Nevem Pollacsek — mondta a kövér ur és a kezét tördelte. — Kérem, doktor ur, segítsen! — Menjen az ur a pokolba és hagyjon engem aludni! Nem tudok segíteni! Nem vagyok orvos ! — De doktor ur, a feleségem, egyetlen drága nőm! . . . Hiszen láttam a hajón ma délután, hogy azt a kis gyereket megtetszett gyógyítani! Doktor ur, a fél vagyonom legyen az öné, csak mentse meg a nőmet! Doktor ur! Doktor ur! Azzal tisztában voltam, hogy ez az ember nem megy le a nyakamról, amíg a feleségét meg nem vizsgálom. — Mégis csak bolond dolog, hogy ma már másodszor tesznek meg akaratom ellenére orvos* nak — gondoltam. — De ha már benne vagyok, Isten neki! • A kövér Pollacsekné különben elég osinoa asszony volt.