Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-06-12 / 24. szám

2 T>Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« 1904. junius 19. hez ősi erényekről, dicsőségről, felszabadulásról. Fel akarta rázni a kétségbeesett magyarságot. Meg akarta törni a nagy ellenséget, a törököt és Írásaiból az az intelem szólt a nemzethez, hogy tartsunk össze, mert csak az összetartás, az erkölcsi erő, a nemzeti erények és Isten segítsége menthet meg bennünket a végső pusztulástól. Amikor Szigetvár védelmét, nagy ősének dicső halálát irta meg mély költői érzéssel, arra mutatott rá, hogy a gyenge hogyan erősödhetik meg a hazaszeretet eszméjében s mekkora hatalom van az együttérzésben, az elszánt szívekben, a hősök karjaiban. Életének minden cselekedete, Írásainak minden sora arról beszél a századokra visszatekintő unokáknak, hogy magyar volt lelkének egész erejével, hős volt utolsó lehelletéig; költő volt hazáért és nemzetért dobogó szívének minden érzésével; nagy volt és nagy marad minden időkben. Irigység és ármány környezte életének utolsó napjaiban. Félelmesen nagy volt a törpék szemében, akik szerették volna letépni fejéről a babért. De nagysagából nem tudott elvenni a roszakaratu udvari nép cselszövénye. Híre, neve, dicsősége már nem csak a magyaré, hanem az egész világé volt. Mint hőst és költőt, az Adriai tengernek syrénáját ismerték mindenütt. És dicsőségének tetőpontján érte a halál a kursaneci erdőben. Egy megsebzett vadkan oltotta ki az életét, így mondják az egykorú irások; de a nép ajkán él századok óta egy mese, amely gyilkos kezek munkájának mondja a nagy hős halálát . . . A Subich családból származó Zrinyi nemzetség a magyar nemzetnek hősöket adott, dicsőséget szerzett. Dalmácziából ültették át a családfát a magyar haza földjére s itt nőtt az naggyá. És ebből a földből hazaszeretetet szítt fel s hozzánőtt teljesen a nemzet testéhez. A legnemesebb magyar családdá változott s fiai apostolai lettek a nemzetnek. Zrinyi, a hős, a költő összetartásról beszélt, ennek a földnek minden lakóját egy táborban szerette volna látni, hogy a nemzet nagy legyen, erős és hatalmas. Es akkor együtt harcoltak apáink a közös ellenség ellen. Zrinyi Miklós emlékoszlopa legyen hirdetője a testvériségnek s azok a nagy emlékek, amelyek a csáktornyai vár felett lebegnek, beszéljenek testvériségről, összetartásról, nemzeti dicsőségről. Legyen hatalmas oszlopa a magyarság végvárának, világító fáklyája Muraköz derék népének. Hirdessen az emlék hazfiságot s Zrinyi emlékezete emelje fel a sziveket, erősítse ahoz a földhöz s ahoz a nemzethez való ragaszkodást, amelyért élt, amelyért harcolt, amelyhez beszélt. Borítsa koszorú, babér és borostyán emléked jelét s a minden szív nyiljon meg nagyságod kultusza előtt. Egy régi baj. (V.) Azok között a számos átiratok között, melyeket a törvényhatóságok különféle politikai és közigazgatási kérdésekben egymáshoz intéznek, nem egy akad olyan, amely a közigazgatással hivatásszerűen foglalkozó hatóságok mindennapos tapasztalatai alapján feltárva egy-egy rég érzett baj forrását, kiinduló pontja a baj orvoslásának. Ilyennek találjuk mi Esztergomvármegye közönségének a törvényhatóságokhoz, ezek között természetesen megyénk közönségéhez is intézett amaz átiratát, amelyben a magyar kihágási büntető törvénynek a csavargás lehető meggátlására irányuló intézkedése fogyatékosságát feltárva, a közbiztonság egyik legnagyobb és folytonos veszedelmének, a csavargásnak megszüntetése tárgyában a törvényhozáshoz és a kormányhoz intézett felirati támogatását kéri Hogy a munkanélküli és munkát kerülő osavargók veszedelmes tábora folyton nő, ezt ugy a városi, mint a falun élő közönség mindennap tapasztalhatja. De ez természetes is. Ennek közismeretes okaira rámutatni nem fér e cikkünk keretébe, de fölösleges is. Valamiképpen azt se kell hosszasabban fejtegetnünk, mennyire nagy baja a közönségnek a munkanélküli, főleg pedig a munkát szándékosan kerülő kétes egzisztenoiák folytonos csatangolása. Bent a városokban még csak istenes az állapot. A kevesebb rendőri felügyelet alatt álló utcákat itt is ellepik naphosszat a félelmet gerjesztő kinézésű, rongyos alakok, a kik betolakodnak a házakba s nem éppen alázatos hangon kéregetnek. Ha kapnak valamit, köszönés nélkül távoznak; ha nem kapnak, gorombáskodnak. Különösen, ha a házban férfit nem éreznek. Az sem szokatlan azonban, hogy velők együtt eltűnik egy-egy nekik értékesíthető vagy használható ingóság. Faluban azonban még rosszabbak az állapotok, mert a faluban ninos rendőrség. Főleg pedig azért, mert a falut éjszakára keresik fel szivesen a csavargók, az éj pedig a bűnök ideje. — Este felé beállít a majorba, a pusztára vagy akár a község valamelyik házához egy toprongyos alak s éjjeli szállást kér. Bajos a kérést megtagadni, mert teljesítése mellett szól az emberi érzés, de még a félelem is. Mert bizony nem ritka az az eset sem, hogy az elkergetett csavargó után felcsap a láng a szalmatetőn, vagy a boglyán, kazalon. Viszont azonban a legszegényebb béres se alszik szivesen egy tető alatt egy soha nem látott, ma itt, holnap ott züllő, rongyokba öltözött, férgekkel tele kétes alakkal, akiről semmikép sem tudhatja, nem e éppen egy betörés, lopás vagy gyilkosság forog az eszében. Az is mindennapos, hogy az este beeresztett tolvaj az éj beálltával odébb áll, magával víve azt, ami éppen keze ügyébe esik. Nem nagy értékű tárgyat ugyan, mert ilyen ritkán akad az istállókban, pajtákban, de azért értékeset annak, akitől ellopták. Szokásban van ugyan, hogy az esti vendégtől elkérik a munkakönyvét, de ez se nagy biztosíték, mert hiszen amint értékesebb tárgy akad a tolvaj kezébe, szivesen ott hagyja munkakönyvét, amit elvesztettnek jelentve a legközelebbi főbirói hivatalnál, ujat válthat. Külön szólhatnánk arról, hogy az egyik istállóból a másikba költöző népség mint terjeszti az állatbetegségeket is. Mind e bajok okát a kihágási büntető törvénykönyv hiányában látja Esztergom vármegye

j hoz menekült. Attól a naptól Róbert ki nem bocsátotta szobájából Nérót. Nála volt egész nap, egész éjjel; ott evett, ivott és aludt. Másnap a beteg szobájába a rendes ételeken kivül egy jó osomó nyershust is bevittek. A fiatal ur kivánta ugy és a következő napokon is mindig. A Neró tápláléka volt ez. Nagyon bántotta ez Ribeaud Pétert. Egy ideig tűrte hallgatagon, de végre is kitört belőle a panasz. Átkozta a kutyát, ki mindenét eleszi. Sőt beteg fiát is elkívánta — minek is hozott ilyen ingyenélőt a nyakára. Leste is órákig a sötét folyosón, kezében baltával, hogy agyoncsapja a bestiát. De Neró nem mozdult a gazdája mellől. Ott feküdt órák hosssat, szép fejét Róbert felé emelte, okos szemei reáragyogtak. A beteg, lázban égve, egyik kezével simogatta, dédelgette hűséges barátját. Selymes szőre érintése kéjjel töltötte el. Neró meg szelíden nyalta gazdája kiaszott kezét. Valahányszor a beteg bágyadt tekintete a kutyára esett, régi tulajdonosnőjére gondolt. Arra a szép, csábos asszonyra, ki idáig juttatta. Az ősz is bekövetkezett, nyirkosán, nedvesen, lesújtó homályos ködeivel. A beteg végét járta már. Az ápolónőt kikergette szobájából, az orvossal sem állott szóba, édes atyját meg tán el is felejtette, oly rég látta. Csak Neró volt folyton mellette. Ő is lesoványodott. A nyershus adagai napról-napra kisebbedtek; megdézsmálta őket a gazda fukarsága. Egy nap azután nem mert Neró belekóstolni a húsba. Meg volt az mérgezve patkányirtóval. De a kutya ösztöne nem engedte, hogy megegye. Másnap nem kapott semmit Neró. A beteg észrevette kutyája hiányát. Odaadta saját eledélét. Egy kis tejet és kalácsot. Neró nem nyúlt hozzá. Nem akarta elenni azt gazdája elől. Csak vagy 20 órai éhezés után nyelte el egy óvatlan pillanatban gazdája kiköhögött, bűzhödt sürü vérét. Ugyanazon nap estéjén halt meg Ribeaud Róbert, a hajdan deli hadnagy. Nem is csináltak nagy hűhót a temetésén. A menet hallgatagon kisérte ki a halottat a falusi sírkertbe, mely a Szajna partján terült el. Az apa száraz szemekkel, meredt arccal ment a koporsó után. Néhány cselédnép könnyezett. Hátul meg Neró kullogott. A hogy meghalt gazdája, ott virasztott teteme mellett a temetésig. Pedig már három napja, hogy nem evett egy falatot se. Az öreg paraszt nem merte elűzni, jóllehet már rég boszut esküdött a sok nyers húsért. Neró szegény fájdalmasan vonított, farkát lábai közé húzta, ős bósan, fényes szemeit a földnek meresztve, követte gazdáját. El is földelték Róbertet. Az uj sír fölött még mindig ott nyöszörög Neró. A temető kis kapujáuál meg az öreg Ribeaud les. Lesi a kutyát, mikor hagyja már el a sírt. De a kutya nem mozdul. Égy darab nyers hússal tér vissza Ribeaud gazda. Oda dugja szagát a kutya orra alá, ez végre is enged ösztönének, farklóbázva követi a hus illatát. Mindig messzibb csalja egészen a Szajnáig. Ott egy csónakra, melynek eloldja a kötelét ós beevez a Szajna közepére. Midőn Neró utána akar már kapni a húsnak, bedobja a véres nyers ételt a vizbe. Neró utána. Megkapja. Szájában a hússal a csónak felé igyekszik. Péter gazda kegyetlenül mosolyog. Magasra emeli az evezőt és midőn a kutya már közel van hatalmasat üt vele Neró koponyájára. Az egyik szemét kiverte a kegyetlen ütés, a másik szemrehányólag néz Péter gazdára; a hust elvitte a sodró viz árja. Neró keservesen vonit. Szem üregéből piros vér folyik, mely sávokat képez a Szajna zöld vizén. A hust sehol nem látja, újra a csónak felé igyekszik. Az öreg Ribeaud megáll csónakjával. Bevárj a a kutyát. Evezőjét ismét magasra emeli. Ez majd befejezi a boszut. Hogy a csapás minél erősebb legyen, nagy lendületet igyekszik adni. Feláll csónakjában, az evezőt meglóbálja a levegőben. A csónak elvesztette egyensúlyát — felfordul. A sodró ár elkapja a parasztot és viszi a biztos halálba. Neró nyomában van. Erős fogai közé fogta a darócot és a part felé úszik terhével. Szemürege még mindig folyik — már alig birja a szegény, de végre is partot ér. Kimentette Ribeaud Pétert. (3 maga azonban alig hogy letette a terhét — kilehelte páráját. Elvérzett a bestia. Bányay Sándor.