Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-06-12 / 24. szám

1904. junius 19. *» Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap « 3 közönsége. A tiltott csavargást ugyanis az 1879 évi. XL. t.-o. 62. §-a akként definiálja, hogy csavargó az, „akinek bizonyos lakhelye nincs, vagy azt elhagyja ós foglalkozás vagy munka nélkül csavarog, ha a hatóság által kitűzött határidő alatt sem a fentartására szolgáló eszközöket, sem azt, hogy azok tisztességes megszerzésére törekszik, kimutatni nem képes" . . . Nos hát, egy kis ügyesség mellett e §. szerint senki sem csavargó. Mert, hogy a fentartására szolgáló eszközök megszerzésére törekszik, ezt akármelyik betörő csakhamar kimutathatja. Ugyanezért e törvény szigorítását kivánja Esztergom vármegye. Azt kéri, hogy a munkáját s tartózkodási helyét elhagyni készülő munkás a közigazgatási hatóságnál való jelentkezésre köteleztessék, amely jelentkezésnél bemondani köteles, hova megy, mely uton, s mily munkát keres. Munkát kereső útjára azután igazolványt, menetlevelet kapna, amely kötné az útirányhoz s bizonyos időhöz is, a mivel pedig a cél nélküli csavargásnak, egyik községből a másikba való bolyongásnak a mai szabadsága megszűnnék s igy a csavargás is elvesztené mai kényelmességét. Ezek ellen a kórt intézkedések ellen egyedül a személyes szabadság ujabb korlátozása cimén lehetne elvi kifogást tenni. Csakhogy manapság mind sűrűbben merülnek fel okok az ilyen elvi kifogások ellen s az eddig sérthetetlennek vélt elveken mind sűrűbben kell tul tennünk magunkat a szintén szent társadalmi rend érdekében, amely társadalmi rend szaporodó ellenei szintén igen kevéssé respektálják az eddigi dogmákat. Részünkről tehát melegen ajánljuk ez átiratot vármegyénk közönségének s a legközelebbi törvényhatósági közgyűlésnek figyelmébe. Drágaság. Többször megemlékeztünk már arról a szertelen drágaságról, amely az utóbbi időben lábra kapott. Az élelmi szerek ára rohamosan exelkedik. Nemcsak a nagy városokban, hanem a legkisebb faluban is. Budapesten már elviselhetetlen kezd lenni a drágaság, amely ellen a hatóság védelmi eszközöket keres. Ankétet tartanak, amely az élelmi szerek árának emelkedéséről fog értekezni, de — ősi szokás szerint — az eredmény semmivel lesz egyenlő. Mert hát ezt a kérdést csak radikális eszközökkel lehet megoldani, ezektől pedig irtózik a mai közszellem; az a mindent kiegyenlíteni törekvő áramlat, amely a szabad verseny jelszava alatt a legdurvább visszaéléseket is türi. A szabad verseny hatása nagyon sok téren és nagyon sok esetben zsákmányolássá fajul. A gazdasági szabadság nevében érdekszövetkezetek valósággal erőszakosan belenyulnak a védtelenül kiszolgáltatott emberek, ós mindig a szegényebb emberek zsebébe. Nem furcsa és nem megdöbbentő jelenség-e az, hogy Magyarország, amely mindenkor annyira produktiv föld volt, hogy nyers terményeit elfogyasztani soha sem tudta, nem képes a népét tisztességesen táplálni. Mert ma nem képes. Olyan drága lett az élelmiszerek ára s emellett a keresetforrások oly kis mórtékben bővültek, hogy a szegényebb ember nem táplálkozhatik ugy, amint azt a természet törvényei megkivánják. Aki néhány év óta figyelemmel kisérte az élelmi szerek árának emelkedését s a vidéki városok piacait, arra a szomorú tapasztalatra jutott, hogy ma majdnem kétszeres árakat fizet a fogyasztó a mindennapi szükségletre szánt dolgokért, mint egy évtizeddel ezelőtt. Különösen megdrágult a hus, a zsir s az apró baromfi. Zalaegerszegen 1895-ben még 42—44 kr. volt a marhahús ára. Ma 60 kr; Nagykanizsán pedig még drágább. A zsir ára 1895-ben 52 kr., ma 80—90 kr. Evvel arányosan emelkedett a baromfi ára; valamint emelkedésre hajlik a tejtermékek ára is. Az árak emelkedése mellett a kisebb városok lakossága még egy kellemetlen tapasztalatra jutott. A nálunk fogyasztásra kerülő hus minősége is megromlott s kénytelenek vagyunk a legsilányabb minőséggel beérni. A hus árak emelkedésének egyszerre gátat vetni nem lehet s el lehetünk készülve még nagyobb drágaságra, ha erélyesen közbe nem lépnek először a helyi hatóságok s a fogyasztók érdekében nem tesz valamit az állam. Magyarország a népesség szaporodása mellett is — termel annyi élelmiszert, hogy azt ittbenn elfogyasztani nem tudja. A népesség szaporodása tehát nem magyarázza meg a rohamos drágulást. Az utóbbi időben emelkedő kivitel s emellett a fogyasztók rovására kötött kartellek, valamint a közvetítő kéz munkája és indokolatlan nagy haszna szöktették fel az 'árakat. Mint íöldművelő ország, természetesen arra törekszünk, hogy mezőgazdasági terményeink feleslegét kivigyük. A kivitel emelkedésének tehát örülnünk kellene, mert pénzt hoz be az országba s rendes viszonyok között emeli a termelést s a termelési képességet. Csakhogy nálunk nem egészen igy alakult a dolog. A szarvasmarha kivitelének szokatlan emelkedése ugyanis első sorban az árakat felszöktette anélkül, hogy a produkciót emelte volna s másod sorban a depekoráció veszedelmével fenyeget, ami földművelő országbau természetesen a termelési képesség csökkenésével fog járni. A gazdák tehát először némi hasznot láttak, de azt vissza fizetik az által, hogy a szarvasmarha ára állandóan emelkedik s a tenyészanyagért, növendék marháért nekik is kétszeres árakat kell adniok ; visszafizetik a termelési képesség megfogyatkozásával s visszafizetik mint fogyasztók az élelmi szerek árának emelkedésében. A fogyasztók nagy tömegének bevételei nem emelkednek olyan arányban, mint ahogy a megélhetés drágul. A nagy kivitel s a magas ár tehát csak első pillanatra olyan nagy áldás; később nemzeti veszedelem lehet. A mi drága állatainkat tőkében gazdag, ipariiző országok veszik meg, ahol a pénzbőség s a nép jövedelmének fokozatos emelkedése mellett nem veszedelmes jelenség a drágaság. Ha azonban mi külföldnek adjuk el a betevő falatot, önmagunkat károsítjuk meg. A kivitel csak akkor jogosult, ha az ország szükségletének fedezése biztosítva vau. Aki eladja azt, amire a saját fenntartására szüksége .van, az nem nyert semmit, mert ha az ország kifosztja magát a legszükségesebbb javakból, akkor a pénzbőség aem jelent jólétet. Kivitelünk semmiben sem emelkedik oly rohamosan, mint a szarvasmarhák exportja. Nem kell hozzá a statisztikai hivatal kimutatása sem, hogy magunk előtt lássuk a kivitel rohamos emelkedését s a depekoráció veszedelmét. Napról napra látjuk, hogyan vásárolnak össze a borjutói kezdve a hizott marháig minden vágóhidra való állatot a külföld számára dolgozó kupecek. Nekünk nem marad más, mint az elvénült, sovány állat. Manap hizott marha Magyarország kisebb városaiban alig kerül levágásra. Ennek az exporton kivül más oka is van ugyan, de- erre majd máskor térünk vissza. Külföldön nagyon szeretik a mi marháinkat s biztos piaca van a kiszállított állatoknak. Igy van ez odakünn a disznókkal s a zsiradékkal is, melyek minőség tekintetében felette állanak a szerb és német árunak. A túltengő export mellett azután idehaza nem lehet a szükségletet normális árak mellett kielégíteni. Szép és hasznos dolog az export. Eleget sopánkodtunk amiatt, hogy kivitelünk egyéb cikkekben stagnál, alig mutat emelkedést, ellenben a behozatal rohamosan emelkedik, de mikor valamely közszükségleti cikk kivitele oly rohamosan nő, hogy azt itthon megsínyli a közönség, ez már viszás dolog. Ez már sok a jóból. Ezt a viszás állapotot egy helytelen gazdasági irányzat teremtette meg. A kormány s az államvasutak mindenféle eszközökkel igyekeztek előmozdítani az élő állatok kivitelét. A külföldre irányított marhaszállítmányokat potom árért viszik a vasutak. A ki külföldre szállít, az aránylag a felét fizeti annak a díjtételnek, amelyet a határon belül való szállításért kell fizetnie. Természetes, hogy Németország és Ausztria, amelyeket első sorban érdekel a magyarországi marhakivitel, szintén magadnak minden kedvezményt, de annál erősebben védekeznek a magyar ipar importja ellen. Viszik tehát tömegesen, rendkivüli olcsó szállítási díjjal a magyar marhát külföldre s így áll elő az a furcsa állapot, hogy akárhány magyarországi vendéglős, ha jobb minőségű húsra van szüksége, Bécsből hozat a magyar marhák húsából pecsenyét. Igy drágította meg a túltengő kivitel a marhahús árát. Igy csinálunk mi exportot. Nem ész nélkül való gazdálkodás ez? Téved, aki azt hiszi, hogy a tenyésztőnek a külföldre szállított marhából nagyobb haszna van, mintha azt itthon adná el. A tenyésztőt a spekulánsok, közvetítők veszik körül s csak azért kell nekünk a marhahúst méregdrágán megfizetnünk, hogy a külföldi spekulációnak nagyobb legyen a haszna. Mesterséges, egészségtelen áremelkedés ez, amelynek tovább terjedését meg kell akadályozni. Erre pedig csak egy mód van. Mérsékelni kell a kivitelt, legalább egy ideig, amíg az állattenyésztés, a nagyobb kivitelhez arányosan rendezkedhetik be. A szállítási kedvezményeket teljesen, vagy részben meg kell vonni. Vagy talán azt akarják a minden áron való kivitel barátai, hogy a tejjel-mézzel folyó Kánaán lakói osonton vagy lóhuson rágódjanak, amíg a magyarországi marhák húsán felhizik a német? Együk meg mi a kiselejtezett lovakat osak azért, hogy minél jobban spekulálhasson a marhakupeo ? Hát ezt a szívességet ne tegyük meg a modern nemzetgazdáknak. Ennek a földnek a terményeihez első sorban mi tartunk igényt. Ám emelkedjék a marha ára a maga természetes módján, legyen belőle haszna a magyar gazdának. De mikor a marha ára a tenyésztőnél 10—15%-kal emelkedik, a hus ára 25—30°/

0-kal szökkenik fel, ez már nem természetes jelenség, ez a spekuláció műve. Ezt nem vagyunk hajlandók csak úgy szó nélkül fizetni. Színészet. Micsey társulata az elmúlt héten teljes ambícióval igyekezett a közönségnek élvezetes estéket nyújtani. A színészek meggyőztek bennünket arról, hogy tudnak s ha a közönség érdeklődése kíséri őket, akarnak is játszani. Ami fogyatékosság van, azt a legtöbb vidéki színpadon meg lehet találni. Nem mondjuk, hogy minden kifogástalan; de nem érezhetünk jogot arra, hogy minden tekintetben magas nívón álló művésaetet követeljünk. Az előadásokat csak a rosz akarat nem találja élvezhetőknek. Néhány szerep pedig határozott művészi színvonalon állott. „Az aranyvirág" előadása jól sikerült. A kedves, fülbemászó zenét minden szereplő érvényre emelte. Ráthőnyi Stefi a címszerepet játszotta s élénk játékával, jól megénekelt számaival, graciózus tánoával rászolgált a tapsra. Mozdulatai, tánca művészien kecsesek. Jakabfi Jolán és Kendi Piroska jelenetei szintén kifogástalanok voltak. Baranyai szép hangjával, Szigethy Andor temperamentumos játékával emelték az előadás sikerét. Pintér Margit tánca ezúttal sem tévesztett hatást. Kevósbbó művészi, mint Ráthonyi Stefi tánca, de — sokkal modernebb. A huszonnégyen alól ós ötvenen felül levő ifjúságra ez jobban hat. A „Próbaházasság" délutáni előadáson ment, közepes sikerrel. A „Drótostót" telt házat szerzett az igazgatónak, ami a szinészek ambícióját is fokozta. Micsey társulatától már láttuk ezt a darabot ós kénytelenek vagyunk konstatálni, jobb alakításokkal. Az előadás gördülékeny, hangulatos volt; de Bogyó, aki különben kitűnő színész, Pfefferkornt nem játszotta ugy meg, mint tavaly Gulyás ós Virág Jenő Güntherje nem hatott ugy, mint Szalóky alakítása. Kedves volt Ráthonyi Stefi Zsuzska szerepében és Jakabfi Jolán, aki Micit játszotta. Szigethy Andor jó volt, mint mindig. A „Takarodó", Berlin nagy szenzációja nem vonzotta a mi közönségünket. Gyenge fél ház nézte végig a darabot, de az sajnálhatja, aki nem volt ott. Benedek az őrmester szerepében mesteri alakítást mutatott be. Zilahy Lauö'ent játszotta mély művészi felfogással s kitűnő érzékkel, erős tehetséggel. Tordai Etel annyi hévvel alakította az őrmester leányát, hogy a közönség zajos óvációkkal hívta a lámpák elé. Sikerült volt Bogyó epizód szerepe s kitűnő alakot mutatott Szigethy a tiszti szolga szerepében. A „Takarodó" minden drámai hibája mellett hatásos, megrázó darab. Alakjai nem drámai hősök, de élő emberek; a cselekmény nem felemelő küzdelem, de egy igaz kép az életből; a tanulság nem az erkölcsi igazság győzelme, de lesújtó valóság. A ragyogó tollú, éles szemű író megfordította a régi szabályt: a fonákjáról mutatja be az emberi lelkeket s az életből egy olyan jelenetet kap ki, amely nem a magasra törő ember küzdelmét, hanem a mindennapi ember szenvedélyeit, gyarlóságát, ennek romboló