Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-05-29 / 22. szám

2 »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1904. május 29. minden izében s gazdasági érdekeit egyetemes nemzeti célok szolgálatára rendeli ; abban a reményben, hogy megerősödése a magyarságnak gyarapodást és dicsőséget szerez : minden elfogulatlan embernek megelégedéssel kell fogadni az egyesülést. A hadsereg. A közös hadsereg óriási szükségleteinek fedezésére újra 400 millió kell, amelyet az államnak elő kell teremtenie, mert a civilizáció korában is csak a szurony biztosítja fennmaradását. Rengeteg költséggel tartjuk fenn a hadsereg intézményét s bizony móg a leglojálisabb adófizető sem mondhatja, hogy valami nagy örömünk tellik benne. A hadsereg állam az államban, más szellem lengi át ós más törvényekkel kormányozzák. Mig egyfelől a katonának, mint egyénnek politikai jogai nincsenek, addig másfelől a törvény olyan előnyöket biztosít neki a polgár felett, melyek nemcsak hogy felérnek a politikai jogok nélkülözésével, de határozottan előnyösebb helyzetet teremtenek a katonatiszt javára, a polgár hátrányára. Csodálatos! Nézzük Franciaországot, Németországot, Angliát s a többi kulturállamokat s látni fogjuk, hogy azok a népek dacára annak, hogy nem kisebb súllyal nehezedik rájuk a hadsereg költsége, lelkesednek a katonaságukért, a nemzet hősiességét, dicsőségét, reménységét látják benne. A népnek odakünn megvannak a maga népszerű tábornokai, akiket ugy megbecsül, hogy egy politikust sem jobban. Mig nálunk nemcsak hogy nincsenek népszerű tábornokok, de őszintén szólván, a hadsereg egyáltalában nem népszerű. Téved az, aki azt hiszi, hogy ez a sajnos körülmény tisztán csak politikai okokra vezethető vissza. A közönség manapság már nem rágódik közjogi gravámeneken, sokkal inkább érdeklődik a közgazdasági közérdek iránt. Hanem igenis a hadsereg szelleme, az ő külön társadalmi és korporális törvényei képezik a válaszfalat a hadsereg és a nép szive között, a katonaság elszigeteltsége, a katonatiszti karnak a polgárságétól merőben eltérő életnézete okozza azt, hogy nem tudunk egymás mellett felmelegedni. Az újságokban, a zöld és fehér asztalnál mindig bizonyos sajátos idegenszerűségnek hangja az, mellyel a mi közös hadseregünkről tárgyalnak, mert ha vérünkből való vér is az osztrákmagyar katona, nem a mi lelkünkből lelkesedő lélek. TÁRCA. A hadnagy ur találkája. Yorpass! Zu! Drumm ! A hadnagy összekeverte a kártyát. Szivart vett elő zsebéből a futólag megnézte óráját s határozott hangon jelentette ki: — Osztok, nem osztok urak, .^nekem menni kell, nyolc órára dolgom van, halaszthatatlan dolgom. — Magának mindig dolga van öcsém, szólt a kövér kis kereskedő, ki Pummel Tóbiás névre hallgatott. Talán megint asszony van a dologban ? Nem áruljuk mi el, megmondhatja bátran. Hej ! amikor még én is fiatal voltam, hány szép asszonyt bolondítottam el. Jól tesai hadnagy ur. Addig míg fiatal az ember, addig teszi csak, később ugy is vége. Vastag, húsos kezeivel végig simította homlokát, e műtét közben végtelenül ügyelve reá, ne hogy kifogástalan parókáját félre tolja. — Ki oszt? — Aki kérdi. Pummel Tóbiás ur nevetett. Ő különben mindenre nevetett és mindig beszélt. Rendkívüli buzgalommal, jobb ügyhöz méltó kitartással játszott, de azért soha nem figyelt a játék menetére, a vízivel mindig hátralókban volt s valahányszor És ez a legfőbb oka annak, hogy olyan kevés magyar fiu lép a katonatiszti pályára. A szülői házban, az iskolában s az életben egész más szellemet oltanak be a serdülő ifjú lelkébe, mint amilyen az, amely katonáéknál uralkodik s nem csoda, ha nem tud vele megbarátkozni. Mikor fognak végre az intéző körök rájönni arra az igazságra, hogy ez az állapot, mely nem egyéb, mint állandó feszült viszony a hadsereg ós a polgárság között, nagy hátrányára van mind a két félnek s válságos háborús idő esetén országos katasztrófa elé vezethet ? Mikor fogják reformálni a szellemét annak a hadseregnek, melyet állami létünk fundamentumának tekintenek? Mikor lesz nálunk a hadsereg népszerű éppen ugy, mint a külföldön? E kérdésekre bizony nem kapunk megnyugtató választ a katonaság részéről. A copf, amely a mult század eleje óta kormányozza jól — rosszul a hadsereget, SZÍVÓS és erős, valami nagy reformátornak kell jönnie, aki kiirtsa. Ma már elméletben nem állja útját senki a nemzeti szellem érvényesülésének; de hogy az úgynevezett nemzeti vívmányok fognak-e az életben látható eredménnyel járni, még bizonyításra vár. Szívben és lélekben egynek kell lennie a népnek hadseregével s e helyett hűvös elszigeteltségben élnek közöttük a hadfiak s van nem egy város Magyarországon, ahol a polgárság és a tisztikar egyáltalában nem érintkeznek társadalmilag. Ha elgondoljuk, hogy közadóink oroszlánrészét a .hadsereg nyeli el, hogy az utolsó vánkosunkat is elviszi a végrehajtó, hogy kiszorítsa belőlünk az adót, melyből a hadsereget olyan urasan eltartjuk, bizony nagyon keserűen esik az a tudat, hogy ezt a nagy áldozatot egy olyan intézményért hozzuk, amely rokonszenvünket kiérdemelni nem tudja. Azok, akik a hadsereg sorsát intézik, ugylátszik nem reflektálnak erre a rokonszenvre s nem tartják szükségesnek azt, hogy a katonaság és polgárság közti viszony bensővé és meleggé legyen. Sőt inkább az az elv vezérli őket, hogy a távolság a polgárság ós hadsereg közt mindig megmaradjon s inkább nagyobb legyen, mint kisebb. A külföld példái, ahol a nép isteníti a maga népszerű hadseregét, nem hatnak rájuk, rájuk nézve előnyösebb, ha minden a régiben marad. S a polgárság fokozódó keserűséggel tűri, mint aknázza ki anyagi erejét az állam az államban. rajta volt az osztás sora, a hadnagynak kellett őt erre serkenteni. — Hát mondja csak, kedves hadnagy ur, ugyan ki az a szép asszony, kivel találkája van, hadd sajnálkozzunk a férjén ... Itt van ni! Két zöldre megyek és kapok rá két pirosat! Ma határozott pechem van. Hát csakugyan megy — szólt a távozni készülő hadnagyhoz — no hát nem tartóztatjuk. Mi még maradunk urak, csinálunk három tourt. Imre, mondja a pincérnek, csak valami inni valót! Abból az ötvenesből. A hadnagy mosolygott. Ismerte már az ő embereit. Tudta, hogy mit jelent az a három tour. Fel nem kelnek ezek éjfélnél hamarább. Mehet ő egészen nyugodtan. Jobban tartja ezeket a kártya, mintha lánccal volnának erősítve a székhez. Sorra elbúcsúzott az uraktól és kardját hangosan csörtetve, indult kifelé. Sietni kellett, mert az asszonyok mindig idegesek ós türelmetlenek, a katonának pedig a pontosság a legfőbb. Lakására érve, legényét szólítá: — Hol ülsz megint, tizszer kell utánad kiabálni. — Hadnagy ur, jelentem alássan, nem ültem, hanem feküdtem. — Este nyolc órakor? Miféle uj divatokat kezdesz megint? — Jelentem alássan, maradi vagyok. —- Megbolondultál ?! Hát nem ismered a reglamát, hogy csak reggel szabad maródit jelenteni? A községi és körorvosok. Magyarországnak ma minden rendű ós rangú intelligens eleme kongressusokra jár. Egy hétre átlag két kongressus esik. A mult hót sem kivétel; annak is volt két országos gyűlése. Érdemes azokon az eszméken elmélkedni, amelyek a kongressusokat összehozzák és megdöbbentő az, hogy alig akadt a végtelen határozatokban, jegyzőkönyvekben egy kettő, amelyiknek ne az lett volna a vezető gondolata, hogy az államhatalom tegyen valamit, hozzon áldozatot egyes érdekkörök részére. És az állam igyekezett a szükségleteket kielégíteni, a jogos kívánalmaknak eleget tenni. Szubvenciókat osztogatott, törvényeket alkotott a gyengébbek védelmére, fizetéseket rendezett, de még mindig nagy feladatok megoldása előtt áll, még mindig nem lehet belátni az áldozatok nagyságát, amelyeket meg kell hoznia, ha be akarja fejezni azt a munkát, amit megkezdett. A tisztviselők fizetésének rendezésével a közszolgálat összes faktoraiban felébredt az a jogos ambició, hogy jobb helyzetbe jussanak. Rá került a sor már a jegyzőkre, soron vannak a vasutasok is ; természetes tehát, hogy a községi ós kői-orvosok is várják az áldást. Miután pedig hang sem hallatszik, hogy mikor lesz az illetmények rendezéséből valami, kongressuson, hangos szóval kérdezik meg: mikor kerül ránk is a sor? Valljuk be, hogy a sok móltányos igény között nem volt egyetlen egy sem, amely indokoltabb lett volna a körorvosok kórósónéi. Mert nem a városokban lakó orvosok helyzetét kell zsinórmórtékül venni, hanem a falusi doktorokét, miután ezek vannak többségben s ezeknek a megélhetését kell első sorban biztosítani, hogy a nép számára is biztosítsa az állam a tudomány áldásait. Azoknak a falusi orvosoknak pedig nagyon sanyarú a helyzetük. Fizetésük akkora, mint egy vasúti váltóőré, lakbért nem kapnak s utiátalányaikra ráfizetnek; emellett látogatási díjaikat ugy limitálják, hogy a két hatosos recipékből véres verejtékkel is alig képesek megélni, mert tudni való, hogy a nép csak nagy szükség esetén fordul orvoshoz; legtöbbször csak azért, hogy meg ne büntesse a szolgabíró. Aki csak a városi orvosok helyzetét ismeri, az elfogultan Ítélheti meg a kérdést; aki azonban Magyarország szegényebb vidékein járt s látta, hogy milyen jutalmazó a községi vagy körorvos praxisa, az belátja kórelmük igazságát. De vegyük csak a saját vármegyénket, amely — sokat hangoztatott szegénysége mellett — az ország jobb módú vidékeihez tartozik. Hány olyan körorvos van, aki a magángyakorlatból Mi bajod? — Fáj a karom. Hol, te? — Ha emelem. — Hát ne emeld, gazember! Csizmámat, blúzomat ! . . . Most pedig ide figyelj. El jösz velem. Látod azt a zöld házat ott? Én oda bemegyek. Te megállsz a kapuban és amíg én ott bent vagyok, senkit az ajtón beengedni nem fogsz. Érted ? — Igenis értem hadnagy ur, senkit sem fogok beengedni. — Aztán csak csinálj bolondot megint. — Igenis hadnagy ur, bolondokat csinálok megint. — Szamár! Nem fogsz csinálni, mert különben vasra veretlek! — Igenis értem hadnagy ur, nem fogok csinálni. — Vorverc. A hadnagy ur gyors léptekkel sietett a ház felé. Legénye utána. A kapuhoz érve, a hadnagy még egyszer figyelmeztette legényét s aztán bement a házba. A szobában már szívdobogva várta a szép asszony. A hadnagy kezet csókolt. Letette sipkáját, kardját, keztyüjét 8 helyet foglalva a szép asszony mellett a pamlagon, azonnal megkezdte az ostromot. Hosszas ostrom után sikerült is egy forró csókot nyomni a kis piros ajkakra, midőn egy-