Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-05-29 / 22. szám

1904. május 29. »Zalaraegye, Zalavármegyei Hirlap* 24 29 nem keres kétezer koronát s 600 korona fizetését nem tudja a községektől rendesen megkapni. Képzelhető, hogy milyen lehet a helyzet a még nyomorultabb nép között; és képzelhető, hogy az orvosi karnak milyen tagjai élnek az Isten háta mögötti falvakban. Mikor az a szegény medikus, aki nem ér rá évekig a kórházakban ingyen gyakornokoskodni; akinek nincs annyi anyagi ereje, hogy városi lakást rendezzen be és praxist böjtöljön ki, és sürgősen kenyér után kell látnia, kezébe kapja a diplomáját, elfogadja azt a nagy nyomorúságot, amelyet a körök kínálnak. Ambícióval vonul be körébe, de az élettel való folytonos küzdelem és sanyaruság között elvész az ambíció s a kéthatos recipe és orvosi tanács csak a doktornak magának ér meg két hatost, ha ugyan azt is megkapja. A falusi orvos azután lemarad a tudomány haladó szekeréről s ha meg akar élni, egyéb jövödelmező foglalkozás után néz. Az oláh pap ós dászkál maga szántja a földjeit s efölött megbotránkozik a mi magyar népünk. Ismertem orvost, aki tojással kereskedett, mert nem tudott egyébként megélni. Ez nem megbotránkoztató? Amikor a járási, városi, megyei orvosok, akik pusztán csak a közegészségügyi intézmények felett őrködnek, a közegészségügyi törvények ós rendeletek végrehajtását ellenőrzik, szóval adminisztratív teendőket végeznek és véleményeket nyilvánítanak, amikor ezek jajdultak fel a helyzetük miatt, nem volt igazságuk. A hatósági orvosoknak kevés idejét köti le a közszolgálat; látogatási díjaikat nem nyomja le a minimumra a községi szabályrendelet s a járási székhelyeken rendszerint meg lehet már a magángyakorlatból is élni. Nem mondom, hogy valami nagy zsák pénzt vittek volna haza a közpénztárakból, de mindenesetre sokkal könnyebben várhattak volna helyzetük javítására, mint a községi és körorvosok. Az emberanyag az államok legfontosabb tőkéje ; ennek a védelme a legelső állami feladat. A betegek ápolására, kórházakra, a közegószsógügy fejlesztésére semmiféle áldozat sem nagy. Ha az állam megtizszerezi is az erre adott költségeket, annak sem szabad fájni, különösen ha az orvosok jobblétén kivül egyébb látszata is van az áldozatoknak. Nálunk azonban — a kórházakon kivül — közegészségügyi szolgálat alig van és nem is lesz addig, amig a közegészségügyet nem államosítják. A kérdésnek más megoldása nem is lehet, mert a legfontosabb állami érdeket az államnak kell kézbe vennie. Az államosítást ugy képzelem, hogy minden körorvos szakköí-ege lesz a hatóságnak s nem csak ápolója és gyógyítója a népnek, hanem szerre nagy zaj és szóváltás hangja hallatszott az utcáról. —- Nem lehet bemenni. — Micsoda nem lehet bemenni az én szobámba ? Ki parancsolta ? — A hadnagy ur. — Hol van a hadnagy ur? — Bent van a szeretőjénél. Micsoda, a feleségemnél ? ! Félre az útból! Be engedsz mindjárt? — De most már éppenséggel nem engedem be. Pummel Tóbiás azonban nem vette tréfára a a dolgot. Egy hatalmas ütést mórt a legónyre, mely annak ép a fájós karját találta s a fájdalomtól felordító legényt ellódítva a kapuból, egyetlen ugrással a kapuban termett. A hirtelen felindulás, a nagy izgatottság azonban annyira megviselték a kis potrohos füszerkereskedő idegeit, hogy alig tartotta magát remegő lábain, de a következő pillanatban hanyatt esett és eszméletlenül terült el a földön. Sokáig tartott, mig magához tért. Mikor szemeit felnyitotta, ágyában találta magát. Mellette felesége ós a szomszédban lakó eógornója virrasztott, egymásután rakosgatva a jeges borogatást forró homlokára. Tóbiás ur abban a pillanatban kiugrott az ágyból. A két asszony remegve nézett reá, amint athletához éppen nem találó kosztümben, hiányzó parókával, kopasz, a borogatástól még nedves fejjel, hősies hivatott őre a közegészségügyi rendelkezéseknek. És evvel feleslegessé vuiik a járásorvosi intézmény, illetve kisebb körökbe szorítkozik a hatósági orvosok működése, tehát a közegószségi szolgálat intensivebbé válik. De a községi és körorvosok az államosítást nem várhatják be; helyzetüket javítani kell akár az államnak, akár a községeknek. A kongresszus olyan szerény kívánalmakkal állt elő, hogy azt feltótlenül méltányolni kell. 1600 K fizetést kérnek és négy, egyenként 200 koronás ötödéves korpótlókot. Nem aspirálnak többre, mint a jegyzők, akiknek pedig sok helyen nagyobb a mellókjövödelmük, jmint a körorvos magángyakorlatából származó bevétele. Ez az igény nem túlzott s hisszük, hogy az ország egész közvéleménye a körorvosok mellé áll, a kormány pedig keres rá módot, hogy legalább a legszegényebb vidékek orvosain segítsen. Igazságszolgáltatás. Az esküdtszék e hó 25 és 26-án ült össze a zalaegerszegi kir. törvényszéknél, hogy Ítéletet mondjon három ember felett, akik embertársuk életét oltották ki. Elrettentő meztelenséggel domborodott ki a bűnös elvetemültség, amely boszuból ós pénzvágyból gyilkol; minden emberi érzésből kivetkőzött bűnösök előre kifőzött terv szerint állati kegyetlenséggel leütnek egy hót gyereket tartó apát, másutt pedig az éjszaka sötétjében alattomosan leselkedik haragosára az orgyilkos és leüt egy ártatlan embert. Visszataszító bűnök, amelyek megrendítik a civilizációba vetett hitet s az emberi lélek mélységes elfajulása leveri a humánus eszmék szolgálatába állott embereket. Az első napon Válics József tolcsányi lakos álíott az esküdtszók előtt. A tárgyalást dr. Fritz József kir. törvényszéki biró vezette; szavazó birák Rohonczy István ós Skoday Aurél; jegyző Domby Imre. A vádhatóságot dr. Rózler Kornél kir. alügyész képviselte; a vádlottat dr. Hajós Ignác ügyvéd védelmezte. Az esküdtszék tagja : dr. Tarányi Ferenc, Udvardy Vince, dr. Marik Pál, Tivolt János, Németh Jenő, Sándor Zsigmond, Tikk László, Páll Viktor (főnök), Stefanek János, Vargha Vilmos, Németh Zsigmond, Radó Pál, Molnár Mihály. Válics József tolcsányi urasági osikós haláltokozó súlyos testi sértés bűntettével vádolva állott az esküdtszék előtt. Régi haragosa volt Vacskó Miklós tolcsányi pusztai majorgazdának. poziturába vágta magát, nagy hasával egy lépést tett előre és bömbölő hangon kérdezte: — Hol a hadnagy, te, te asszony ? Hangos sirás lőn reá a felelet. — Ne bőgjetek, mert mindjárt agyonütlek! Hová tettétek a hadnagyot? — Oh Tóbi, Tóbi — felelt siró hangon az asszony —- már megint be vagy rúgva. Látod, miért iszol mindig? Pummel Tóbiásnak e kijelentés kissé lehűtötte harcias kedvét. Meghökkenve nézett széjjel a levegőben. A két asszony észrevette a pillanatnyi változást. A következő másodpercben közrefogták, egyik jobbról, a másik balról beszélt a fülébe; ha az egyik elhagyta, rákezdte a másik a sirást s végre hosszas magyarázat és fejtegetés után tisztában állott szegény Pummel Tóbiás előtt, hogy ő tegnap kissé többet talált bevenni a jóból, a hadnagy egy másik partnerrel együtt ugy hozta késő este a vendéglőből ós hogy ő most is a bor hatása alatt — ártatlanul gyanúsítja az ő angyali feleségót. Tóbiás úrral forgott a világ. De mint mindig, ugy most is megadta magát ós magához húzva feleségét, jobbról ós balról is megveregette annak arcát s a legnagyobb meggyőződés hangján morogta maga elé: — Hiába, ezeknek az asszonyoknak mégis igazuk van. Mult év december 23-án este találkozott vele Kulcsár Mihály korcsmájában Pakodon, már egy kicsit borosan ós rövidesen összeszólalkozott és össze is kapott vele úgy, hogy ugy kellett őket széjjel választani. Vacskó ós a vele együtt levő Pál Károly béres erre rögtön felszedelőzködtek ós haza mentek. Válics is utánuk akart menni, de egyideig visszatartották, nehogy az uton újból verekedést kezdjen. 7—8 perc múlva azután ott hagyta ő is a korcsmát ós keresztülvágva a réten, elébe került Vacskónak ós Pálnak, lesbe állt a majorban a cselédház előtt, és mikor Vacskó és Pál odaértek, előugrott a mellől az akácfa mellől, a melynél meghúzódott és a szuroksötótben leütötte — Pál Károly bérest. Vacskót akarta, de mivel a nagy sötétben az alakokat meg nem különböztethette, Pált ütötte le, kivel pedig gyerekkora óta jó pajtásságban állott. Mikor megtudta, hogy őt és nem Vacskót ütötte le, maga is megsiratta. Pál után öt árva maradt. Hogy mivel ütötte le, nem lehetett kétségtelen bizonyossággal megállapítani, mert Válics azt vallotta, hogy a saját botjával, — ennek azonban ellene mond az, hogy Pál fején külső sérülésnek semmi nyoma nem volt, már pedig ha Vacskó az ő vékony botjával mérte volna rá azt a halálos és koponya repedést okozott ütést, ez a bot vékonysága mellett külső sérülés nélkül meg nem történhetett volna. Különben Válics beismerésben volt, csak azzal védekezett, hogy Vacskó és Pál őt támadták meg és ő aztán önvédelemből ütött. Ez azonban a tárgyalás során semminemű beigazolást nem nyert. A védő a bizonyítási eljárás kiterjesztését kérte arra nézve, hogy Válics megtehette e az utat a réten keresztül annyi idő alatt, hogy az előbb eltávozottak elé kerülhessen s hogy az a husáng, amely a vizsgálat megindítása után hat hót múlva került elő, honnét származott. Az ügyész ellenezte a kérést, mert a vádlott beismerésével szemben ezek a körülmények nem fontosak. A törvényszék a védő kórósét elutasította. A főtárgyaláson megjelent az áldozat özvegye, aki öt gyermekkel együtt maradt a nyomorúság kenyerén. 900 korona kártérítést itélt meg neki a törvényszék, de az behajthatatlan. Az esküdtszék a vád és védelem meghallgatása után erős fölindulásban elkövetett halált okozott súlyos testi sértésben találta Válicsot bűnösnek és a törvényszék 4 évi börtönre Ítélte és nyomban letartóztatását is elrendelte. A második napon Zsemle István 30 óves ós Vizmati Imre 28 éves kanászok rablógyilkosság bűntettével vádolva álltak az esküdtszék előtt. A tárgyalást Sztaniszlavszky Adolf elnök vezette; szavazó bírák Skoday Aurél ós Sperlágh Géza; jegyző Galló István. Közvádló Schneider Gábor kir. ügyész. Zsemlét Mihálovics Károly, Vizmatit dr. Griinwald Samu ügyvéd védelmezték. Az esküdtszók tagjai: dr. Tarányi F. főnök, Zathureczky Márton, Tivolt János, Murkovics János, dr. Kelemen Károly, Fülep Imre, Sándor Zsigmond, Pánczer Gusztáv, Stefanek János, Kiss Lajos, Hann János, ifj. Nyáry Kálmán, Németh Jenő. A vádlottak írástudatlan emberek, akik egész életűkben disznókat őriztek. Zsemle gyámoltalan, majdnem hülye kinézésű félszeg ember; Vizmati tipikus kanász. A bűn szerzője Zsemle volt; a vizsgálat során be is vallotta, a főtárgyaláson azonban tagadni próbált. Zsemle Istvánnak roszul ment a sora. Elégedetlen volt s pénzt akart szerezni bármi áron. A mult év november havában elment sógorához, Vizmati Imréhez, akinek elpanaszolta a sorsát. — Bizony kellene valamit csinálni, hogy egy kis pénzhez jusson az ember. Ki is rukkolt az ajánlattal, hogy tegyenek el valakit láb alól. Vizmati először nem ment bele a veszedelmes ajánlatba, de Zsemle havonként egyszer-kétszer felkereste s térítgette a bün útjára. Tavaszkor Vizmatinak eldöglöttek a disznói ős nyomorúságba került s húsvét körül már hajlandóságot mutatott a bűnre. Ekkor Zsemle már kész tervvel állott elő. Jó ismerőse volt Takács József porszombati disznókereskedő, aki többször jót is tett vele. Ezt az embert szándékozott tőrbe csalni. Vizmati egy ideig még szabadkozott, de Zsemle megnyugtatta : — A pénz nem beszól. Nem árul el senkit.