Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-05-15 / 20. szám

XXIII. évfolyam Zalaegerszeg, 1904. május 15. 20. szám. Előfizetési dij : Egész évre . 10 K — f. Fél évre . . 5 K — f. Negyed évvé . 2 K 50 f. Egyes szám ára 20 fillér Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszei 18 fillér, többszöri hirdetésnél 14 tillér. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez (Wlassics-utca 52. sz.i, az anyagi részét illető közlemények pedig a kiadóhivatalhoz (Uj város-utca 25. sz. küldendők. Kéziratokat nem küldünk vissza. A L A V A P politikai, társadalmi, közmílYelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. Törpe kor. Igaz-e, hogy ez a kor annyira törpe, hogy nagy őseink emlékezetét megszentelni, eszméiket megérteni nem képes? Igaz-e, hogy mi, törpe unokák, nem vagyunk méltók arra, hogy a hősök nevét ajkainkra vegyük ; sírjaikat megbolygassuk, örök álmukat megzavarjuk; poraikat ebbe a földbe temessük, amelyen mi, pulyák, törpék, gyenge lelkek élünk? Igaz-e, hogy Magyarország mai nemzedéke nem méltó arra, hogy nagy Rákóczi koporsóját lássa, mert nem tudja felfogni az ideáloknak azokat a magasságait, amelyekben az ő lelke csapongott; nem tudja szívébe fogadni azokat a szent eszméket, amelyek a legnagyobb magyar szabadsághős életét betöltötték, emlékezetét megszentelik és sírjából is kitörnek, hogy lelkesítsék, hazaszeretetre tanítsák a nemzetet? Igaz-e ez, magyarok, törpe unokák? Zalavármegye székházában, az egész vármegye szine előtt, közéletünk egy illusztris alakja méltatlannak nevezte a kort, Magyarország mai nemzedékét arra, hogy Rákóczi hamvait lássa, hogy a hős síri álmait megzavarja. Lesz majd kor — úgymond — amely a mult dicsőségét, a szabadsághősök tiszta hazaszeretetét jobban megérti; hadd pihenjenek addig Rákóczi hamvai a galatai templomban, amíg méltó lesz a kor, amíg méltók lesznek utódaink hozzá és emlékezetéhez. A vád erős és ha érezzük is törpeségünket a nagy ősökkel szemben, lelkeink mélyén ugy érezzük, hogy igaztalan. A forrása hazafias felbuzdulás, a hagyományok nagy szeretete, a nemzeti hősök emlékezete iránt érzett igaz és mélységes kegyelet lehetett, de nem támogatják sem történelmünk lapjai, sem a jelen tapasztalatai. A történelem örök fáklyája világot vet a múltra s felidézi a letűnt korok emlékezetét. Ha a mai kor fiai tanulmányozzák a multak lelkét s összehasonlítják a jelennel: a mostani nemzedéket, ezt a kort nem fogják hazafiatlansággal vádolni. A hazafiság eszménye mindig ugyanaz és változatlan; de a hazafiság megnyilvánulása minden korban más. Őseink karddal kezükben foglalták el ezt a földet s fegyverrel védelmezték meg külső és belső ellenség ellen. A harcias időkben az volt a hazafi, aki legjobban tudta forgatni a kardot s életét szívesen vitte a becsület mezejére. Amikor nem fegyveres ellenség, hanem ármány akarta megejteni a nemzetet, akkor az volt a jó hazafi, aki nem állott a visszavonás szolgái közé s az ősi jussok mellett kitartott az utolsó lehelletéig. Békés időkben az a jó hazafi, aki a béke áldásait biztosítani igyekszik a nemzet részére, hogy megedzze azt a válságos idők megpróbáltatásaira. Harcban karddal, békében kapával, kaszával, pöröllyel, tollal szolgáljuk a nemzetet s a napi munka mellett szolgáljuk még a nemzeti szellem ápolásával, a magyarság igaz szeretetével, amelyet utódainkra hagyunk szent örökségül, hogy abból merítsenek erőt, ha nehéz idők következnek Magyarországra. A becsületes munka mellett a nemzeti szellem ápolása, fejlesztése a magyar ember kötelessége ma; ez a hazafiság ebben a korban. Lapozzuk végig a történelmet: mikor volt eró'sebb, hatalmasabb a nemzeti szellem, mint ma? Melyik kor fiai tudták jobban megérteni az ősök törekvéseit és átérezni a hazafiság ideáljait? Őseink sírjához, a nagyok emlékéhez kegyelettel térhetünk vissza, mert büszkék lehetünk rájuk; de önérzettel emlegethetjük neveiket, mert nem vagyunk méltatlanok hozzájuk. Csak az elfogultság állíthatja, hogy nem tartotta fenn s nem igyekszik fenntartani a nemzet ezt a földet a magyarok hazájának; csak az elfogultság mondhatja azt, hogy a nemzeti szellem gyengül, pusztul, kivész az unokákból. A magyarság erősödik és a nemzet lelkének hatalma előtt százádos elői téletek hátrálnak meg. A szellem fegyverével tör előre a nemzet s az az eszme, amely összeforrasztja a magyarságot, hódít a palotáktól a kunyhókig. Mikor volt magyarabb nyelvben a nemzet, mint ma? Talán akkor, amidőn egy szent király az egy nyelvű országot gyengének tartotta? Vagy amikor a magyar királyok udvaraiban a humanisták s a renaissance művészei tanyáztak, akik a nép nyelvét nem értették? Talán akkor, amikor a díszmagyart viselő nemes hajporos parókát viszclt, s elfelejtette apái nyelvét? Vagy talán a latinos világban, amikor a törvényt holt nyelven írták a magyarok törvénykönyvébe? Avagy az a kor volt nemzetibb, amidőn a magyar mágnás hat nyelven beszélt, de magyarul nem? Mikor volt műveltségben magyarabb a nemzet? Mikor még a magyar írót komédiásnak nézték s a szinész rozzant pajtákban szavalhatta el nagyjaink műveit? Mikor fejlesztették magasabb nívóra a magyar képzőművészetet s mikor ismerte a művelt világ a nemzet erejét, kitartását és tehetségét? Erős hitem és meggyőződésem, hogy ez a kor nem méltatlan az ősök emlékezetéhez s hogy amikor leborul nagy Rákóczi koporsója mellett, lelkében a nemzeti érzésnek, a fajszeretetnek s a hazához való ragaszkodásnak szent tüze ég. Hogy nem tartozunk mindnyájan egy politikai párthoz, hogy más utakon keressük a haza boldogulását, az lehet egyesek szemében hiba, de magyarságunkból nem von le semmit. A kornak van sok bűne, a mai nemzedéknek vannak erős gyarlóságai; az bizonyos. Az ideálok hatalma gyengült s ha átérezni tudjuk is, nem vagyunk képesek a nemzeti ideálokhoz méltóan élni. Úrrá lett az anyagelviség és az élet vásárrá változott, amelynek sivár téréin az ideálok oltárai az oázisok, amelyekhez megpihenni, lelkesülni, de nem áldozni járunk. Az érdekharc tombol köröskörül és sokszor az, aki ideálokat hirdet, a mindennapi lét tolongásában az önzés legvastagabb darócába öltözik. És puhák vagyunk, mert a kor nem az ideális lelkeknek osztogatja az elismerés babérait, hanem a vagyonnak, amelyhez százak és ezrek könnye, verejtéke tapadhat, értéke mégis megmarad. Az ideálok után futó sovány had hiába kesereg; legfeljebb a társadalom ellenségének tekintik s hirdetheti ideáljait a sarkokban, az utak szélén s világot gyújthat a sötét odúkban; a közélet piacain az ideálok a kiváltságosoknak kisajátított portékái, ha házaikból ki is lökik őket az ostoba tömeg közé. Igaz, gyenge alioz a mai kor fia, hogy Mai számunk 14 oldaL