Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-04-24 / 17. szám

1904. április 3. > Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap < 5 mondta egyik sem, hogy he akarják szüntetni a munkát, hogy a kényszer jogtalan és méltatlan eszközeihez készülnek nyúlni. Jól esik konstatálnunk ezt, mert nem tudjuk, nem akarjuk feltételezni a vasúti tiszti karról azt, hogy a hozzá nem méltó eszközzel, az ország, rovására, milliókra rugó kár könnyelmű, oktalan és bűnös felidézésével, kötelesség mulasztás, esküszegós, lázadás árán igyekezzék igényeit érvényesíteni. Lelkiismeretlen izgatók bűnös üzelmeinek s a műveletlen tömeg erőszakoskodásának áldozatai lehetnek csak. Művelt emberekről, józanul gondolkodó tisztviselőkről, akik a kötelességteljesítést magasabb ós nemesebb szempontból fogják fel, alig merte volna a közönség feltételezni, hogy a kötelességszegés legdurvább módját is alkalmasnak találják arra, hogy igazaikat védelmezzék. Bizonyos, hogy a vasúti munkások zavaros, szociális eszmékkel telített agyában fogamzott meg a sztrájk gondolata, s nagyrat.örő izgatók érlelték azt tetté. Kőműves segédek, gyári munkások, sőt még mozdonyvezetők is sztrájkolhatnak és a közönség sokszor szimpátiává! veszi körül a munkások mozgalmait. l)e tisztviselők, akik arra vaunak hivatva, hogy szellemi felsőbbségükkel, erkölcsi erejükkel vezessék, uralják a nyers erőt s az állam hatalmi és gazdasági érdekeinek hű sófárai legyenek, önérzetes tisztviselők kötelességüket meg nem szeghetik soha és semmi körülmények között. A vasutasok előszeretettel szokták magukat és szolgálatukat a katonával összehasonlítani. És kétségtelen, hogy nincs a közszolgálatnak egyetlen olyan ágazata sem, amely akkora pontosságot ós éberséget igényelne; amely annyira lekösse az egész embert, mint a vasúti szolgálat. De éppen ezért feltótlenül uralkodnia kell a fegyelemnek, a kötelességtudásnak, amelyek a legelső katonai erények. A közönség általában szimpátiát mutat a mozgalom iránt. Nálunk ez a szimpatia érthető. Természetes következmónye az uralkodó ellenzéki szellemnek, amely minden mozdulatot, amely a hatalom ellen irányul, szívesen lát. Ezt a szimpátiát fokozta, vagy talán éppen felidézte az a bánásmód, amellyel a fővárosba érkező vasúti alkalmazottakat részesítették. Pedig ha közelebbről tekintjük a dolgokat s a sztrájk hatásait mérlegeljük, a nagy közönségnek egyetlen egy oka sincs arra, hogy helyeselje a vasutasok cselekedetét, ellenben ezer ok szól amellett, hogy azt minden ember a legszigorúbban elitélje. A miniszterelnök a leghelyesebben definiálta a mozgalmat. Nem sztrájk az, hanem az esküvel fogadott kötelesség megtagadása; önkény, erőszak, az állam vagyonának szándékos rombolása, a közjó ellen irányuló öntudatos cselekedet, állam ellenes tény. A sztrájk mindig és mindenütt azt jelentette, hogy szabad munkások nem vállalnak máskép munkát, mint az általuk megszabott feltételek mellett. A vasutasok azonban csak nem állítják, hogy nekik szabadságukban áll a munkát akkor beszüntetni, amikor akarják? Hiszen az ellenkezőt fogadták, engedelmességre és kötelességük teljesítésére tettek esküt, tehát helyüket lemondás ós felmentés nélkül el nem hagyhatják. Azt a mérhetetlen gazdasági kárt, amelyet a vasúti üzem szünetelése okoz, kiszámítani sem lehet. Szállítmányok vesztegelnek, romlanak; a nagy városokban felszökött az élelmi szerek ára ; egyesek óriási veszteségeket szenvednek; az állainvasutnak kártérítési kötelezettsége pedig fennáll. A veszteségeknél azonban még talán nagyobb az erkölcsi kár. A közügy szolgáinak tekintélye, erkölcsi súlya a kötelességtudáson s annak feltétlen teljesítésén alapszik. Ezen alapszik az állam és a közönség bizalma. Az a tudat, hogy a közönség személyének és vagyonának biztonságát olyan kezekbe teszi le, amelyekre feltétlenül és mindig számíthat, jogállamban, gazdaságilag konszolidált országban nem nélkülözhető. Mit gondolnak már most a vasutasok, alkalmas-e ez a mostani eljárás a bizalom emelésére, megszilárdítására ? Aki külföldön járt, büszke lehetett a magyar államvasutakra, amelyeknél gyorsaság, kényelem, olcsóság, megbízhatóság, pontosság tekintetében külömbeket nem igen talált. És mindezt annak a tisztikarnak érdeméül tudta be, amely kötelességét odaadóan, lelkiismeretesen teljesítette s szolgálatában nem csak a zsoldos szellem, hanem a hazafiság is vezette, mert érezte, tudta, hogy minden lépésével, minden mozdulatával ennek a szerencsétlen országnak, a magyar nemzetnek is szolgálatot tesz, amelynek gazdasági megerősödéséhez fűződnek jövőnk életfeltételei. . És mi nem is tudjuk elhinni, hogy a sztrájk tervéhez a tisztikar hozzájárult volna. Belesodortatott s kénytelen volt tudomásul venni a helyzetet, de egyszersmind őszintén keresi a kibontakozást. Azt sem tudjuk elhinni, hogy magyar állampolgárok külföldi pénzt fogadtak volna el arra a célra, hogy hazájukat megkárosíthassák, hogy a törvényes hatalommal könyebben szembe szállhassanak. Mi volna ennek a neve? Nem merem leirni. Ebben az országban első sorban mindenkinek magyarnak és hazafinak kell lennie, azután lehet gazda, kereskedő, iparos, tisztviselő. Nemzetközi szövetséget csak a haza előnyére és javára ismerhetünk; a saját felsőbbségiirk ellen konspirálni bűü. Mi ebből a szempontból fogjuk fel a dolgot s ebből a szempontból Ítéljük is meg. Egészen más kérdés, hogy jól voltak e fizetve a vasutasok vagy rosszul. Aki kötelességet vállalt, azt teljesítenie kell, ha kívánságai nem telnek is be. Alkotmányos államban törvényes formák vannak arra, hogy egy nagy testület jogos igényeit sürgesse; szabad országban minden ember tetszése szerint választhat pályát. A sérelmek jogosak lehetnek, a vezetőség elbánása talán helytelen, de ez még mindig nem indokolja a sztrájkot. A szólás, a gyülekezés, az egyesülés szabadságának korlátozása nem szabad államba illő cselekedet s feltétlenül a vasutasok mellé állt volna a közvélemény, ha méltóságteljesen fordulnak igazaikórt az országhoz. A méltó fizetésrendezés is megjött volna. Az erőszak azonban nem volt méltó hozzájuk. Önmagukat károsították meg vele, mert sok sympatiát vesztettekei, ami sokszor többet ér egy kis kényelemnél. A kereskedelmi miniszter azt bizonyította, hogy a vasúti tisztviselők fizetése jobb az államiakénál; a vasutasok természetesen ellenkező álláspontot vallanak. Ennek a vitatásába mi nem bocsátkozunk, csak azt akarjuk konstatálni, hogy amikor az állami, megyei tisztviselők, jegyzők helyzetük javítását sürgették, avval kezdték, hogy kötelességüket lelkiismeretesen teljesítették a múltban is és teljesíteni fogják a jövőben is; nem hangoztatták soha, hogy dacolni fognak a hatalommal, hogy a haza érdekein vesznek boszut. Százszor igazságuk lehetett a zugolódóknak, de a kötelességet felmondani, izgatókat követni, szocialisztikus áramlatokba merülni nem lett volna szabad. Mert hiába rekesztik ki maguk közül a bevallott szocialistikát, a mozgalmat olyan elvek mozgatják, amelyek közel állanak a nemzetközi apostolok eszméihez. A cigány-ügyhöz. Valaha Magyarország volt a népvándorlás országútja. Ezen a földön keresztül csapott rá a vihar nyugoti Európára s ütköző pontja volt a polgárosult világnak a barbarizmussal. A magyar nemzet végre lefoglalta ezt a teret is a civilizációnak; államot alapított rajta s kulturát teremtett az elhagyott pusztaságokon. De még sokáig, évszázadokig tartott a népek mozgalma ezen a földön, sot napjainkban is közvetítő csatorna vagyunk a nyugot és kelet között. Az elmúlt századok alatt egyik vándorlás a másikat érte; elkezdve a kunoktól, a pusztító tatároktól a német települőkig. A vándor cigány is rajtunk ütött s fájdalom a nyakunkon is maradt. Éz volt az utolsó nomád nép Európában, amely a vándorlásra, a féktelen szabadságra való hajlandóságot máig sem tudta levetkőzni. Máig sem tudjuk, honnét jöttek; máig sincs tisztázva, hogy mi lesz belőlük. Az már bebizonyított dolog, hogy a kulturának, a civilizációnak szivósan ellenállnak. Régi tapasztakiáltotta az orvos dühösen. — Majd adok én neked igent ! Azt hiszed, vak vagyok ? — Ezredorvos ur kérem, én . . . — Egy szót se többet. Nincs semmi bajod! Négy napi kaszárnyafogságot kapsz! A katona visszasántikált helyére; még négy vagy öt beteg következett utána, aztán a mi hősünkre került a sor. Guillaumette a rendelés alatt egy párszor jói odaütötte a könyökét a falhoz, hogy megszaporítsa az érverést, aztán, mikor a nevét kiáltották, odaállt az orvos elő. — Ezredorvos ur — kezdte — nagyon fáj a torkom, alig birom lenyelni az ételt. Lázam is van és már két éjszaka nem tudtam aludni. Az orvos megtapogatta a pulzusát. — Tátsd el a szád ! — parancsolta aztán. A dragonyos szót fogadott. — Hm ... — szólt az orvos — csakugyan meg van gyull adva egy kicsit. Guillaumette, akinek a nyelve a kanál nyele alatt volt, amelyet az orvos a szájába dugott, kővé meredt a bámulattól. — Majd adjunk neki egy kis hánytatót — szólt az orvos az egészségügyi káplárhoz, aki ott állt mögötte. — Gilbert a nagy skatulyát, amibe a hánytató van. Gilbert kinyitotta az orvosságos szekrényt s kivette belőle a skatulyát. — Itt van fiam, edd meg ezt! — szólt az orvos s odaadta Guillaumettenek a port. — Két napi szabadságot kapsz s ha nem lennél jobban, holnapután jelentkezzél megint. . . . Guillaumette a két szabad napon olyan jól érezte magát, hogy harmadnap reggel megint jelentkezett. — No hogy vagy ? — kérdezte az orvos. — Egy kicsit már jobban vagyok ezredorvos ur, — felelte Guillamautte — de még mindig... Ha lenne szives az ezredorvos ur abból a porból adni még, ami a múltkor olyan jót tett. — Jól van Guillaumette — felelte az orvos — tátsd el a szádat. Guillaumette akkorára tátotta a száját, mint egy jóravaló katonasapka; az orvos megint konstatált egy kis múlófélben levő gyuladást, bekente a beteg torkát timsóval, két napi szabadságot adott neki s harmadnapra magához rendelte. Guillaumette tehát megint abba a kellemes helyzetbe jutott, hogy két napig tétlenül nézhette, hogyan vakarják társai a lovat. Szógyen roham fogta el s azért elhatározta, hogy legalább kendőt köt a nyakára. Még háromszor jelentkezett a dragonyos a rendelőszobában; az orvoa mind a háromszor betegnek találta s rengeteg mennyiségű timsót* jódot, meg hasonló szereket kent rá a torkára. A semmittevés és szabad alvás annyira Ízlett Guillaumettenek, hogy megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy a szolgálata hátralevő részét mint torokfájós fogja eltölteni. De a folytonos torokkenés, amelynek alá kellett vetnie magát, azt az eredményt szülte, hogy a dragonyos egy reggel csakugyan heves torokfájást érzett s most már mint komolyan beteg, jelentkezett az orvosnál. Az ezredorvos tajtékzott a dühtől, mikor meglátta az örökös beteget. — Ah, ez már mégis csak sok! — üvöltött. —• Torokfájás, ami három hétig tart! Hihetetlen! Hiszen te szimuláns vagy! — Ezredorvos ur, esküszöm ... — felelte a dragonyos rekedt, érdes hangon. — Csend! — dördült rá az orvos. — Majd meglátjuk mindjárt, hogy beteg vagy-e. Tátsd el a Szád ! Guillaumete kinyitotta a száját, az orvos egy futó pillantást vetett a torkába. — Hej! — kiáltott fel. — Mindjárt gondoltam ! Semmi bajod! A gyuladás teljesen elmúlt. Négy napi fogság! Majd megtanítlak én beteget jelenteni, mikor egészséges vagy! Mars! A szegény dragonyos köhögve hagyta el a