Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-04-03 / 14. szám

1904. március 20. » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 7 Szépirodalmi része a leghíresebb magyar írók j tollából való. Hírrovata rendkívül gazdag. Mű- ; vészeti és színházi tudósításait s oikkeit, vala- j mint irodalmi tanulmányait alaposság és szak- ' értelem jellemzi. A mulattató közlemények számára több állandó rovata van. Gyakran közöl pompás karrikaturákat a közélettel kapcsolatban. Közgazdasági értesítései kiválóan pontosak, hitelesek, gyorsak. Kedvezményei is páratlanok a Magyar Hírlapnak. Januárius óta uj érdekes irodalmi vállalatot indított meg a Magyar Hírlap regénytára címmel. A vállalat minden hónapban egy egy kötetet ad ki legjelesebb magyar ós külföldi írók müveiből. Ezeket a köteteket a Magyar Hírlap előfizetői havonkint teljesen ingyen kapják s még a postai szállítást is a Ma gyar Hirlap fizeti. Mások számára, akik nem előfizetők, ezek a kötetek egyenkint egy korona husz fillérbe kerülnek, úgy hogy az egész évfolyam ára tizenkét korona lesz. Kedvezményes áron kapják a Magyar Hirlap előfizetői az „Ország Világ" gyönyörű szép képes hetilapot. A Magyar Hirlap ós az Ország Világ előfizetési ára együtt kilenc korona ötven fillér. A Divat Szalont, a legjobb divatlapot, negyedévre két korona kedvezményes áron rendelhetik meg a Magyar Hirlap előfizetői. A Magyar Hirlap az ingyen könyvajándékkal 1 hónapra 2 K 40 f. A Magyar Hirlap negyedévre 7 korona. A Magyar Hirlap félévre 14 korona. Mutatványszámot kívánatra szivesen küld a Magyar Hirlap kiadóhivatala Budapest, V. Honvéd-utca 10. Nyolc év után. — Ne hízelegj, ne csókolgass mindig édes; olyan szép künn a zöld fűben, a puha pázsiton, menj kicsikém játszani. S a kis gyermek, egy gyönyörű baba, nevetve futott le lapdájával a terraszról a puha gyepre, a többi gyermekek közé. Maguk maradtak. Egy darabig szótlanul ültek egymás mellett; a férfi nézte a szép derűs eget, a nő újságokat lapozgatott, de mindegyik más gondolatokkal volt elfoglalva s csak később, jó időre rá jöttek tisztába azzal: tulajdonképp mit is akarnak egymásnak mondani. — Hagyja Ákos, minek előkeresni, ide hozni a multat. A mi volt, az úgysem jő többé vissza . Most nyáron sóhajtozni a napsugaras, virágos tavasz után . Bolondság, bizony bolondság. — Nem bolondság ez édes Ella. Azoknak a rügyeknek, melyeket a tavasz meleg lehellete bontott ki — mindig látjuk nyomát, helyét a fán, akárhogy növekszik, szélesedik is a lomb; hogyne éreznők most is édes illatát az ifjúság rózsáinak, hisz minden szirma szivünkből fakadt, minden levelét könnyeink harmatcseppjeiben fürösztöttük. — Rég volt, talán nem is volt igaz . . . — Ne tagadja, ne hazudtolja meg a multat. Az a nyolc év, mely elválasztott, mióta nem találkoztunk, nem is tűnik fel ma oly hosszú időnek. Most mikor véletlenül maga is ide jött nyaralni s találkoztunk, egyszerre előttem vannak azok a napok, melyeknek minden órája, minden perce boldogsággal, ábránddal volt tele. Szép volt, nagyon szép idő. Egy édes álom. Mintha most is érezném ereimben az ifjú vér rezgését, szivemben az első hótiszta álmokat, melyek ártatlanul kacagva szövődtek, rajzolódtak tovább, mig nem érintette a világ s nem tűntek el a semmiségbe. Hamar végük lett. Illatos völgy virágait elviszi a nyár, madárcsicsergésbe belevegyül az emberhang, s emberkezek furakodnak be a tervek közé s szétszedik, szóthányják mint a rózsafelhőt a játszó, tovafutó szél. Az ifjúság lassan, észrevétlenül surran el fejünk felett, mint sóhajtás, mint merengés s magával viszi az idealizmus legnagyobb részét . . . Tizenhat éves volt, üde mint a kipattant bimbó, mikor megismertem. Bájos arca, melyre mint arany vizezés omlott le szőke haja, kedves csicsergóse nem csoda, hogy lebilincselve tartott. ! Valami szavakban kifejezhetetlen mély vágy ; fogott el, mely szótlanná, gondolkozóvá tett. | Kerültem a zajt, gondolataim vittek ki messze a természet virágos szőnyeggel leterített mezői felé, az erdő ölelkező lombjai alá. Nem tudtam akkor még mi a szerelem, csak egyszerre kipattant, mint a cserje, a bokor a napsugárra sokszor egy nap alatt virágzásba borul. Nagyon szerettem magát Ella. Magára gondoltam édes, nélküle unalmas volt a szürke nap, nem volt óra, nem volt perc, melyben magáról meg nem emlékeztem volna s igazán majdnem imádtam mint Madonna szobrot. — Érett férfi vagyok már, de látja érzelgős lettem. És mégis mint a fehér hajú agg, minduntalan emlékeim közt keresgélek; ha csendben vagyok rövidke félórára, gondolataim megint csak körüljárják az ifjúság rózsával felékesített szakát. Ott van a nyár, a forró perzselő nyár, mikor mindenfelé künn jártam a réten s néztem a mint az égboltozaton kifáradva lefordult a nap. Azután mikor kigyúltak az utcai lámpák s az égen a csillagok ezrei ragyogtak, magát kerestem a sétálók között, s boldog voltam ha alakját, aranyszőke haját megláttam. S maga játszott, nevetve játszott mint pajkos kis gyerek. Mosolyogva siklott át a vallomásokon, melyeket a szerelmes sziv kergetett ajkamra. S mikor körülrajongtam, ugy égtem a vágytól megtudni, beférkőzni szivecskéjébe, rám gondol-e vagy kinek képe rajzolódik oda, kit szeretne magának ? — Nemsokára megjött a felelet. Menyasszony lett. Ekkor láttam, hogy maga már nem baba, hanem számító, modern leány. Azt a férfit, kinek puha kis kezét örökre odaígérte, alig ismerte; messze volt, a vonat dübörgő kerekei hozták el mindig s félnapig kellett utaznia, ha magát látni akarta. 18 éves volt, én 24, a vőlegény 38. Nekem melegen érző szivem volt, de ebből nem lehet megélni s habozás nélkül odadobták annak a másiknak karjaiba, ki önt szeretni fogadta. Neje lett. Egy édes álom foszlott szét ezer meg ezer darabokra ! Én szivem sajgó fájdalmával bolyongtam mindenfelé a nagyvilágban; maga kicsi puha fészket kezdett építeni az első szerelem után. Elváltunk minden búcsúzás nélkül, hidegen; magamba fojtottam a szenvedély tüzét. — És most a véletlen, ez a bolond véletlen, mely beleszól az emberek sorsába, megint összehozott bennünket. Ami évek óta szivembe gyűlt, úgy elszerettem volna mondani s úgy lestem, úgy vártam már erre a bizalmas találkozásra. — És lássa a mult, mit már megőrölt az idő, mit már megsirattunk, már nem tesz ellenséggé, megszelídít, nem enged kifakadni. Vége lett mindennek s én az egykori szerelmes elvesztett paradicsomból magammal hoztam még annyi melegséget, melyből hű, odaadó barátság lehet. Barátja leszek és most mint jóbarátok nyugodtan beszélhetünk. Én vallomást kérek magától. Mondja csak miért ámított, miért hitegetett annyira, mikor éreztem, hogy szeret, miért nem fordult el tőlem mindjárt először? Mondja miért? — Hagyjuk, ne bántsuk azt az időt, megint azt mondom. A szép leányálmok szétfoszlása nekem is fájt; megsirattam; de hát nekünk leányoknak az a hivatásunk, hogy férjhez menjünk, hpgy anyák legyünk. Ez a törvény: férjhez kell mennünk. No már azután a mamák, kik kis leányaikat férjhez adják, nem a szerelmes szivet, hanem a jó partit keresik. Igy, ha az idő arra megérett, nem szabad haboznunk, nem szabad az ifjúság rózsáihoz ragaszkodnunk, hanem meg kell adni magunkat annak, minek jönni kell. Férjem szeret s minden vágyamat, szeszélyemet teljesíti s ón hálás vagyok érte. Becsülöm, de azt ne kivánja, hogy szeressem, mint ő engem. Minket szegény fiatal leányokat arra tanítanak, hogy szépen tudjunk mosolyogni azokra a férfiakra, kiket a mamák jó partinak tartanak. Szerelmet nem árulnak az ő rendszerükben, cseppenkint kapunk legfeljebb, mint méregből a gyógyszertárakban ... A leányt nem gyermekkorban kellene férjhezadni, mikor az életből még semmit sem ismer; szabadjára kellene engedni, hogy maga essék keresztül otthon az első csalódásokon; ismerje meg az embereket s éretten, tapasztaltan maga válassza meg magának a férfit, kihez életét, jövőjót, boldogságát oda köti. Mert ez a rendszer: minden áron férjhez adni, legtöbbször megboszulja magát. A mamák boldogok, hogy leányuk férjhez ment, de arra nem gondolnak, azzal nem törődnek, hogy egyszer felülkerekedik bennük a szeretni vágyó nő s lesz belőlük szerelmes asszony, ki udvaroltat magának. A modern társadalom megint az elveknek kedvez; nem fordul el tőlük s mosolyogva türi, hisz fiörtölés csupán . . . Magát szerettem Ákos, de látja — beszéljünk okosan — maga nem vehetett volna el sokáig, évekig; s ezalatt ki biztosítja, hogy nem alszik-e ki a szerelem tüze, nem lesze-e vége egyszercsak: hisz legtöbbször rövid, mint édes álom, röpke fohász . . . Késő, késő, vége már . . . A férfi odasimult a szép asszonyhoz. Minden csendes volt; esti szürkület szállt le lassan-lassan, mint egy nehéz zsibbasztó gondolat. A veranda üres volt, senkisem látta, senkisem hallotta őket s a férfi önkéntelen mámorosan hajtotta fejét a szép asszony vállaira. — Csókolj meg Ákos . . . S megcsókolta. Abban a percben nagy robajjal futott fel a kis gyermek s a zajra szótrebbent a bokorról két kis madár s bent a nő s a férfi . . . — Vissszajöttem mamuskám, nem játszom, este lesz; most már nem szabad, már késő. Hogy mondta? „Most már nem szabad, már késő." Sz. E. I. A betegek. A vizsgálóbíró szobájában. — A biró; a híres dr. Lombroso, egy gonosztevő, akit két csendőr kÍ9ér. A biró : Azért hivattam önt, kedves doktor, hogy ezt az embert megvizsgálja. Nagyon komplikált eset; meggyilkolt és kirabolt egy öreg asszonyt. Nem értem a dolgot s különösen megmagyarázhatatlannak találom, hogy ez a szerencsétlen kimerítő vallomást tett. Természetesnek tartja ön ezt? Dr. Lombroso: Ez teljesen természetellenes. (A gonosztevőhöz.) Mutassa a nyelvét, barátom! (A gonosztevő kiölti a nyelvét.) Oh! oh ! Ez a nyelv valóban arra vall, hogy nagyon érdekes pathologikus esettel állunk szemben. De kezdjük az elején s vizsgáljuk először a szimptómákat. Ön tehát megölt egy asszonyt? A gonosztevő: Igen. Hisz bevallom, csak hagyjanak már békén! A doktor: Észre lehet venni ... ez egy beteg ember válasza . . . csak hagyjanak békén. (Nyájasan.) Nos, csak nyugalom és erős akarat. Majd mikor meggyilkolta az asszonyt, mit tett ön? A gonosztevő: Hát százszor ismételjem? Elraboltam a pénzét. A biró (a doktorhoz): Mit mondtam ? Bevallja! — Ez megfoghatatlan. A doktor: Engedje meg, hogy tovább folytassam a vizsgálatot. (Megfogja a gonosztevő pulzusát.) Nincs néha migrénje? A gonosztevő: Oh igen, néha, ha sokat ittam. A doktor: Gondoltam. És gyomorgörcse?