Zalamegye, 1904 (23.évfolyam, 1-26. szám)

1904-03-20 / 12. szám

10 » Zalamegye, Zalavármegyei Hírlap* 1904. április 2. amelyen a fa áll, művelni kell, mert ha elszikkad, elsoványodik, elszárad a fa is. Ujabban a vidék érdekében már törvényes intézkedések is történtek. A vigéceket kiutasították a fogyasztók házaiból s itt-ott az ipar fellendítését is megkísérelték. De mi ez azokhoz a rengeteg kedvezményekhez képest, amelyek a főváros ipartelepeit felvirágoztatták, forgalmát emelték? Amig a főváros gyárai milliókat érő állami kedvezmények árán felvirágoztak, a vidék régi ipartelepei elnyomorodtak. Ha a gazdasági okok nem tudnák meggyőzni az illetékes tényezőket arról, hogy a vidék fellendítésének ideje elérkezett, majd a szociális viszonyok lassanként kényszeríteni fogják az államhatalmat arra, hogy főleg az ipari termelést lehetőleg megosztani törekedjék. A nagy városokban összeverődött munkásnép között annyi a hazátlan, forrongásra hajlandó elem, hogy azokat féken tartani, kielégíteni tömegüknél fogva sem lehet. A nagy tömeg hatványozott mértékben izgékony s ha az megmozdul, nem használ a rábeszélésnek semmiféle eszköze, megtörik a rendőri hatalom ereje; ott rombolás következik. íme Budapesten egyszerre hány ezer munkás sztrájkol. S a sztrájk oka egyrészről az izgatás, másrészről a megélhetési viszonyok nyomasztó volta. A vidék munkás népe egészen más természetű, más gondolkozású, mint a nagy városokban tömegbe verődő szociálista nép. A kis város sokkal alkalmasabb arra, hogy megszerettesse a szerény otthont, amelyhez való ragaszkodás már rokona a hazaszeretetnek ; sokkal alkalmasabb arra, hogy a munkás a megérdemelt tisztességet kivívhassa és sokkal könnyebben élhet meg keresetéből, mint a világvárosokban. A Egy este vacsora után Hervé, a ki nagyon j vidámnak látszott, igy szólt hozzám: — Nem volna-e kedve három óra hosszat lesben állni egy rókára, a mely minden este ide lopódzik és megeszi a tyúkjaimat? Ez meglepett; haboztam; de mivel különös csökönyösséggel nézett rám, végül beleegyeztem. — Hogyne volna kedvem. Elfelejtettem megmondani, hogy farkasra meg vaddisznóra ugy vadásztam, mint valami férfi. Tehát természetes volt az uram ajánlata. De ezentúl egész este furcsán és idegesen viselkedett. Leült, felkelt, járkált, mintha nem találná a helyét. Tiz óra körül hirtelen igy szólt hozzám : — Készen vagy ? Fölkeltem. Behozta a puskámat. — Golyóra töltsem, vagy sörétre? — kérdeztem. Ez mintha meglepte volna. Aztán látszólag nyugodtan felelt: — Oh, csak sörétre. Jó lesz az is, legyen nyugodt. Majd néhány perc múlva furcsa hangon tette hozzá ? — No maga igazán hideg vérrel indul! Én nevettem: — No hallja, csak nem ijedek meg egy rókától. Mit gondol felőlem? munkást nem lehet olyan könnyen kizsákmányolni a kisebb helyeken s ezért ritkább a bérharc. És ha már bérharcra szükség van, nem válik szociális háborúvá, hanem gazdasági célú mozgalom marad. Mennyivel tiszteségesebb, hazafiasabb gondolkodású, igénytelenebb és józanabb természetű a kis városokban lakó ipari munkás a világ központjaiban összezsúfolt munkásnál, azt Németországban léptennyomon be lehet bizonyítani. Akárhány vidéki kisebb gyárvárosban száz és ezer munkás dolgozik és mégis ritka a forrongás; sztrájkra pedtg alig emlékeznek. Fokozottabb a bizalom a munkaadó és munkás között; erősen ki van fejlődve az önsegély s könnyebb a megélhetés. Itt van az ideje, hogy az ipart és a forgalmat decentralizálják. A vidéket kell istápolni, hogy iparilag fejlődjék. Most már mi kérjük vissza azokat az áldozatokat, amelyeket a fővárosért hoztunk. Gazdásági és szociális okok követelik a vidéki centrumok istápolását. Ne szalasszunk el egyetlen alkalmat sem, hogy haladásunkat biztosítsuk. Ránk is kell kerülni a sornak. Depekoráció. (K.) Zalavármegye állattenyésztéséről általános képet uem tudnék nyújtani, mert a vármegye minden vidékének viszonyait nem ismerem. Volt alkalmam néhány állatdíjazást végignézni, de ezekre természetesen csak a legjobb anyag kerül, mert az állatot tartó kisgazda maga is tud annyit, hogy melyik az „urak elejbe való" portéka, melyik a silány anyag. Az állatdíjazások kitűnő eszközök a tenyésztés nivójának emelésére; némileg alkalmasak arra ia, hogy a fejlődésről bizonyságot tegyenek; de nem lehet azokon általános képet nyerni egy nagyobb terület állattenyésztési viszonyairól. Erre már sokkal alkalmasabbak a vásárok. Ezek pedig az ujabb időben nem nyújtanak valami örvendetes képet, sőt — meglehet, hogy csak átmenetileg — bizonyos visszaesést tüntetnek fel. Azzal elindultunk, nesztelenül, át a parkon. Az egész ház aludt. A telihold ezüstösre festette a régi házat, a melynek tetején csillogott a palafodél. A csöödes, szomorú éjszakát semmi nesz sem zavarta; nem mozdult a levegő, semmi állati hang nem hallatszott. A mikor a park fái alatt jártunk, hidegség csapott meg s mintha éreztem volna az avar illatát. Az uram nem szólt egy szót sem, csak fülelt, szinte szaglászott a homályban, átjárta tetőtől talpig a vadászat szenvedélye. Aztán elértünk a tavakhoz. A viz nyugodt volt, csak néha csillant meg egy-egy pont a felszínen, a melyen aztán fényes ráncok rezdültek végig. A kunyhóhoz érve, az uram maga elé bocsátott ós halkan felhúzta a puskája kakasát. Ez a különben ismerős kis csattanás ezúttal furcsán hatott rám. Hervé megérezte, hogy valami végig reszketett rajtam. — Talán elég is volt a próba. Ha ezzel beérte, most hazamehetünk. Nagyon meglepetten feleltem: — Nem megyek. Csak nem jöttem azért, hogy visszaforduljak! Ejnye de furcsán viselkedik ma este . . . — A hogy tetszik — mormogta ő csendesen s a helyünkön maradtunk. Eltelt vagy egy félóra, de mivel semmi nesz | A zalaegerszegi állatvásárokat rendesen figyelemmel kisérem. Elmondhatjuk, hogy sokszor annyi értékes szarvasmarhát hajtottak fel, hogy az ország akármely vidéke sem tudott volna különbet felmutatni. A selejtes anyag eltűnő kevés volt s nemcsak számban nem tünt fel, hanem még területileg is elkülöníttetett a többitől és a vásártér egyik szögletében verődött össze a silányabb, apróbb marha. A legutóbbi időben a silányabb anyag mintha szaporodnék. Ennek az okát kutatva, nagyon kézen fekvő az a magyarázat, hogy előbb, a nyomottabb árak idején, az értéktelenebb anyag ritkábban került vásárra, inkább a vásárokon kivüli adás-vétel tárgyát képezte. A falvakon adták-vették az olcsó tehenet; vagy amennyiben vásárra került is, nem a nagyobb piacokon, hanem a falusi vásárokon kelt el, ahol a szegény emberrel nem versenyezett a kereskedő. Az emelkedő árak, a nagy kereslet, a kivitel megosökkentették a jobb anyagot. A nép eladta a jó tenyészállatokat s miután a gazdasági depressió, a rosz gabnatermések, az olcsó gabnaárak miatt drágább állatokat nem szerezhetett, rendesen silányabb marhát szerzett be. Ezért növekedett az olcsóbb állatok iránti kereslet; ezért olyan sok a nagyobb piacokon is a kuli tehén 8 ezért nyüzsög minden vásáron a paraszt kupec, aki előbb osak a falusi piacokat járta ós megelégedett avval, ha napszámát megkereste. Hogy a depekoráció veszélye fenyegeti vármegyénk egyes vidékeit is; hogy a jobb anyag a kisgazdák között fogyóban van, az bizonyos. A depekoráció országos baj, de természetszerű következménye az árak emelkedésének. Amig tehát egyrészt pangó gazdasági életünknek egyik örvendetes eseménye volt az állattenyésztés jövödelmezőbbé válta, másrészről fenyegető jelenség a depekoráció, amely ellen az illetékes tényezők panaceákat keresnek. Már az O. M. G. E. is elismeri, hogy vannak egyes jelenségek, amelyek láthatólag következtetni engednek arra, hogy szarvasmarha állományunk megcsökkent s többek között ily jelenségnek tekinthetők a már hosszabb idő óta uralkodó szokatlanul magas árak, a két három év óta jelentékenyen emelkedő kivitel, továbbá ok gyanánt tekinthetők a lefejésre berendezett tehenészetek, amelyek borjuneveléssel nem foglalkoznak ós helyrehozhatatlanul pusztítják a tenyésztésre szánt egyedeket. Nemkülönben ily oknak tekintendő az állathizlalásnál követni szokott azon eljárás, hogy a gazdák tulnyomólag fiatal állatokat állítanak be hizlalásra. Egy igen lényeges oknak tekinthető a borjú és növendék állatok nagy mérveket öltött pusztítása. Mind oly jelenségek ezek, amelyek nem minden alap nélkül arra engednek következtetni, hogy az állatlétszám csökkenik. ••••j'

i

1

" „i i i i i —

——— nem hallatszott a nyugodt, világos, őszi éjszakában, igy szóltam hozzá, nagyon halkan: — Biztos felőle, hogy erre fog jönni ? Hervé megrázkódott, mintha megharaptam volna. És nagyon közelről, szájával majdnem érintve a fülemet, felelt: — Biztos vagyok felőle. Érti? És megint csönd lett. Már-már unni kezdtem a várakozást, a mikor az uram egyszerre megfogta a karomat. Súgva mondta: — Ott van . . . látja ott a fák alatt? Hiába néztem, nem láttam és Hervé lassan fölemelte a puskát, miközben folyton a szemembe nézett. Már én is célozni készültem, a mikor ugy harminc lépésnyire tőlünk megjelent egy emberi alak a holdfényen. Sietve ment, előrehajlott testtel, mintha menekülne. Ugy megijedtem, hogy felsikoltottam. De még mielőtt az uramhoz fordulhattam volna, láng csapódott fel a puskájából, durranás szédített meg s azt az embert láttam a földhöz vágódni, mint valami farkast, a melyet eltaláltak. Sikoltozni kezdtem rémületemben. Éreztem, hogy Hervé dühösen ragadja meg a torkomat. Felkapott és elcipelt magával. Szaladva vitt a füvön elterült test felé, aztán teljes erejéből rádobott, mintha össze akart volna törni. Most végem, — gondoltam. Meg fog ölni. És