Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 27-52. szám)

1903-08-16 / 33. szám

XXII. évfolyam Zalaegerszeg, 1903. augusztus 15. 33. szám. Előfizetési dij : Egész évre 10 li — f. Fél évre . . 5 K — f. Negyed évre . 2 K 50 f. Kgyes szám ára 20 fillér Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 18 fillér, többszöri hirdetésnél 14 fillér. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez lWlassies-utca 25. sz.), az anyagi részét illető közlemények pedig a kiadóhivatalhoz (Ujváros-utea 25. sz. küldendők. Kéziratokat nem küldünk vissza ZALA VAR MEGYEI HÍRLAP politikai, társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. Politikusok. Olyan ember, aki beteg embertársának orvosságot ne tanácsolna, aligha van széles Magyarországon. De aligha akadna olyan választó polgár is, aki ne tudna legalább egy biztos módot a politikai válságból való kibontakozásra. Mert hát a politika olyan tudomány, amelybe mindenkinek van beleszólása; amiből azonban még nem következik, hogy mindenki ért is hozzá. Ezt a tudományt nem lehet könyvből megtanulni; ennek a mestere az élet, könyve a tapasztalat, éltető szelleme a bölcseség. Csodálatos, hogy nálunk mindenki született politikusnak tartja magát, anélkül, hogy végigjárta volna az élet iskoláját, anélkül, hogy körülövezte volna magát a bölcs nyugalmával és tudásával. Ahová csak eljut a nyomtatott betli, mindenütt politikai igazságokat keresnek, kormányokat buktatnak és jelölnek és szárnyra kelnek a nagy hangon hirdetett vélemények, amelyeknek az élet reális talajában nincs gyökerük; a levegőben úsznak s mint a buborékok pattognak szét, hogy semmivé váljanak. A legtöbb ember csodálatos vakmerőséggel alkotja meg véleményét és Ítéleteit s azt hiszi, hogy bölcs, mert egy szempillanat alatt végiglátta az események láncát; beletekintett a közszellem forrongó kohójába, fel tudta fogni, meg tudta érteni az eseményeket szülő eszméket és célokat. / Es mivel az Ítéletében gyors, a véleménynyilvánításban meggondolatlan ember makacsul ragaszkodik nézeteihez, azt is hiszi magáról, hogy az elvhűség vezeti s a politikai életet mozgató eszmék változatlanok maradtak. Ne csodáljuk, ha a higgadtabbak nem mernek Ítéleteket rögtönözni. Ezek azután természetesen sokak előtt nem tartoznak a puritán hazafiak csoportjába, de az élet eddig még ezeknek adott igazat. Magyarország mai helyzete olyan, hogy a legbölcsebb, a legtapasztaltabb államférfiak is tétován állnak meg a probléma előtt. Mi következik most ? Hogyan oldódik meg a helyzet s ki következhetik, aki biztosítani tudja a békét s igazságot szolgáltat felfelé és lefelé? Aki az életet s a közvélemény kialakulását figyelemmel kiséri, annyit tudhat, hogy a helyzet sarkpontja a katonai követelésekben fekszik s hogy végleges megoldás ezek rendezése nélkül alig lehetséges. A nemzeti követelmények neve alatt összefoglalt óhajok megvalósulása volna csak képes a még nagyobb bonyodalmat megakadályozni s a politikai zűrzavar helyén nyugalmat teremteni. A közvélemény nem csatlakozott az obstrukció mellé, mert eszközeit nem helyeselte, de a katonai kérdésekben az ellenzék nézeteit az egész nemzet tagadhatatlan szinpatiával kisérte. Csodálni való, kogy az intéző körök a nemzet jogos aspirációit nem akarják megérteni. Hiszen az már csak elemi követelmény, hogy a magyar népből való, magyar pénzen fenntartott katonához tisztjei magyarul szóljanak ; a katona magyar jelvények alatt harcoljon s esküdjék meg az alkotmányra. Ha a katonai terhek emeléséről volt szó, a fegyveres béke nem engedte, hogy azokat a nemzet megtagadja. Ha biztonságunk és nagyhatalmi állásunk megkívánják a terhet, azokat zúgolódás nélkül el kell TARCA A finánc. Irta: Lőrinczy György. Nincsen már finánc, lassanként még a neve is kikopik a magyar humor krónikáiból. Az a finánc, akit furfanggal kijátszani, fortélylyal megtéveszteni, disznótorokon, lakodalmakon megtréfálni, holtra etetni-itatni magyar virtus volt. Akinek a csufneve kitalálásában olyan leleményes volt a nép s aki diákkal, pappal, korcsmárossal, radnóti emberrel örökösen hadat viselt. Nincsen már fináno; igaz, hogy szüzdohány sincs. Az, amit most termesztenek, holdakra menő óriás táblákon, csak trafiknak való; éppen olyan gazdasági növény, akárcsak a repce, kukorica vagy a cukorrépa. A piacnak terem, nem a családi pipatóriumnak. Hiába hivják gálócsi, verpeléti, dulházai muskotálynak, nem az már az, ami hajdanán volt, mikor még a saját magunk gyönyörűségére husz kvadrátöl földön termett, a mit ugy ápolgattunk végig a hosszú kánikulán, mintha csak tündérszép hajadonok növekednének a fekete barázdákon. A mai fináncot szemlésznek hivják, a régi szemfüles volt. Csakhogy emez tudta, hogy mikor kell behunynia a szemét és bedugnia a fülét, hogy ne lásson, ne halljon semmit sem. Pedig a szüzdohányt nem lehetett előle elrejteni, megszimatolta mértföldnyi távolságról is. Megtörtónt egyszer, hogy valamelyik felsővidéki főispán, olyan régi módi, nagy tajtékpipás táblabíró, termetes málhával utazott Budapestre s a finánc megszóllította: — Kérem szépen méltóságos uram, mit tetszik vinni ezekben a ládákban, kofferekben ? A főispán ránézett s csendes flegmával felelt meg neki: — Szüzdohányt öcsém, Tisza Kálmánnak. A generális volt akkor Magyarország hatalmas miniszterelnöke s egyúttal, ugy mellesleg, pénzügyminiszter is. Főfinánc, mindenható nagyúr, aki könyökig dúskált aranyban, ezüstben, bankóban s bizonyára a szüzdohányban is. A finánc a neve hallatára a sapkájához kapott tisztelegve ós ugy elpárolgott a főispán gyanús málhájától, mintha csak kámfor lett volna. Még ő ijedt meg. Nehogy a méltóságos ur tovább folytassa a bizalmas indiszkréciót. Diákember voltam akkoriban, jogonc, Bukovay. Az egyetem még tele volt hires török tüntetések közelmúlt embereivel, Abdul Kerimmel, Ozmán basával. Török fezt viseltünk és csok jassával köszöntöttük egymást. A rendes diáktanyákon a fekete kávéhoz hosszúszárú, öblös csibukkal kedveskedtek a fizetőpincérek s azért vakáció idején igyekeztünk minél bőségesebben ellátni magunkat zamatos szüzdohánnyal. Mert azt kinevették, kocapipásnak hivták, aki trafikot szivott. Valamelyik vakációt a kies Bodrogközben mulattam át, ahol utravalóul jól megtömték a táskámat illatos gálócsival. Aki az igazi, a régi nemes gálócsi fajdohányt nem kóstolta, annak halovány fogalma sincs róla, hogy mi volt az az igazi szil/, magyar dohány. Fekete volt a gálócsi, akár a cigánygyerek, de egyetlen szippantás füstje fölért a legillatosabb sáfránynyal, a legdivatosabb illatszerrel. Vigan is eveztem a tele táskával Budapestnek, mintha csak szüretről jöttem volna. Tiszavidéki vasútnak hivták azt a vasutvonalat, ha jól emlékszem Miskolctól Szerencsig, vagy talán tovább is, föl egészen a mármarosi hegyekig, ahol a legmagyarabb folyó bölcsője van. "Valahol, közel Tokajhoz, van Rakamaz nevű állomás. Hires dohánybeváltó hely, ahol egész kaszárnyával tanyázott a finánc. Rendes szokásuk volt, hogy folszálltak a vonatra s végig vizsgálták az utasok táskáit, néha még a felső ruháit is. Minderről nem tudtam én semmit sem. Nyugodtan üldögéltem a kupéban s a vonat lassan döcögött. S egyszer csak kinyilik az ajtó és belép a finánc. Legelső pillantása a táskámra esett, a mi a régi módi kupé ülése alatt feküdt. A finánc nagyot rúgott rajta. — Kié ez a táska? Megszeppenve, alázatosan feleltem neki: — Az enyém. — Tessék fölnyitni! No, gondoltam, vége a világnak! Mig csendesen, tétova lassúsággal nyitogattam a táskát, lopva az ablakra tekintgettem, azon törve a Mai számunk lO olctal. j