Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 27-52. szám)

1903-08-02 / 31. szám

2 »Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« 1903. augusztus 2. A községi közigazgatás. Mult számunkban megemlékeztünk arról, hogy a vármegyei községi és körjegyzők egyletének közgyűlése alkalmával Kovács Gyula légrádi jegyző, az egylet elnöke a községi közigazgatás hiányairól érdekes felolvasást tartott, amely a községi törvény hiányaival behatván foglalkozik. A felolvasást, illetve indítványt egész terjedelmében alább közöljük. Tisztelt Közgyűlés! Eltérve az eddigi gyakorlattól, hogy évi közgyűléseinken csak közvetlen egyleti életünk házi ügyeivel foglalkoztunk, a folyó közgyűlés tárgysorozatába egy pontot vettünk fel, amely tág teret nyit arra, hogy annak keretében a közigazgatási élet széles mezején felvethető, de különösen minket községi és körjegyzőket nagyon is közelről érdeklő általános közigazgatási kérdésekkel is foglalkozzunk, azokat megbeszéljük, megvitassuk, a teendőkre nézve tanácskozzunk, a követendő irányt kijelöljük s az e tekintetben szüksóges intézkedésekre nézve határozzunk. Mindezekből kifolyólag, a tisztelt közgyűlés becses engedelmével, bátorkodom az alább következő felolvasásommal e tételhez némi anyagot szolgáltatni, kérve az igen tisztelt közgyűlést, azt szives türelemmel meghallgatni, az abban lefektetett vezérelveket mérlegelni, megvitatni s annak eredményéhez képest bölcs belátása szerint határozni. Mindenekelőtt sajnálattal bár, de kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a mai közigazgatás — különösen pedig a községi közigazgatás — szerény nézetem szerint rossz. A mai kor igényeinek meg nem felel s vele az e tekintetben kivánt eredmény el nem érhető. S miért? Azért, mert szerintem rossz az annak alapját képező 1886. óvi XXII. t.-cikkel megállapított községi törvény ; amely nem válott be akkor sem, annál kevésbbé válik tehát be ma 17 évi rohamos fejlődés és haladás után. Igaz, hogy ex-re azt mondhatná valaki: ezen 17 év alatt sok történt már a közigazgatás javítása terén, az aggodalom tehát nem indokolt! Például hogy többet ne említsek, megalkottatott a községi és körjegyzők minősítéséről intézkedő 1900. évi XX. t.-c. Életbe lett léptetve a közigazgatás egyszerűsítéséről intézkedő 126000/902. sz. belügyminiszteri rendelet stb. stb., amelyek mind nagyban hozzá járultak a közigazgatás javításához. Mindezekre azonban én csak azt felelném, hogy igaz megtörténtek ezek s tán egyéb ezekhez hasonló intézkedések is, amelyek azonban legfeljebb csak szépsógi hibákat javítgattak, ha ugyan javítottak; de hogy a községi közigazgatás lényegén s a községi és körjegyzőknek a községi törvényben megállapított akár közjogi, akár erkölcsi, akár anyagi állapotán s állásán osak egy jottányit is változtattak, avagy javítottak volna, azt határozottan tagadom. Pedig nem a szópségi hibákra keresem ón az angol tapaszt; hanem a községi közigazgatást már a végkimerüléssel fenyegető szervi betegségek ellen kívánnám a gyökeres operációt, amely szerintem nem lehet más, mint az 1886 évi XXII. t.-c. teljes revíziója. Mert van-e a községi közigazgatáshoz ma már csak némileg is órtő olyan egyén, aki a községi és körjegyzőknek a községi törvényben lefektetett s a valóságban elfoglalt helyzetét összehasonlítva, azt helyesnek s továbbra is fenntartandónak elismerje?! Hisz a törvény és gyakorlat oly ellentétek, hogy azok között nemcsak párhuzamot találni, de még összehasonlítást tenni is teljes lehetetlenség. Amennyiben a községi törvényben — bármily figyelemmel olvasssuk is azt keresztül — a jegyzővel mint önálló szervvel csak a felelősség és a fegyelmi eljárás kérdéseinél találkozunk. Egyebütt azonban csak mint a községi közigazgatási ügyek Írásbeli teendőit végezni köteles közeg fedezhető fel, aki a község birájának mint a község fejének alá van rendelve, aki egyúttal intézkedési jog és hatáskörrel felruházott közigazgatási szerv; míg mellette a jegyző csak végrehajtó közeg. A gyakorlatban azonban a jegyző a minden s a többi a semmi. O reá zúdítja minden néven nevezendő felső és legfelső hatóság bármely^ intézkedést igénylő rendeleteit és utasításait. O tőle várja mindenki a község szellemi és anyagi ügyeinek vezetését. Őt teszik felelőssé erkölcsileg és anyagilag a legkisebbtől a legnagyobb ügyek elvégzése ós sikereért. Őt hurcolják meg Pontiustól Pilátusig a legcsekelyebb s bárki nemakarása, vagy hanyagságából származó bármely baj vagy szabálytalanságért. Maradhat-e tehát ez továbbra is igy?! Hagyható-e egy qualificált s tulajdonképpen a községi élet ós közigazgatás vezetésére hivatott szerv a maihoz hasonló törvényen kivüli viszonyban, jog ós hatáskör nélkül ?! Szerintem nem. Hanem igenis mindazon kötelességeit, amelyeket teljesítenie kell, amelyekórt felelős s aztán ezekhez, nemkülönben a községi közigazgatás és élet vezetéséhez szükséges Jogokat részére a törvényben biztosítani kell. Őt kell megtenni a község fejévé, a község birói intézmény mostani állapotának teljes megszüntetésével. Függetleníteni kell állását, hogy mint vezető törvényileg szabályozott keretek között érvényesíthesse magasztos s hivatásának mind azon atributumait, amelyeket a községi közigazgatás és községi élet vezetésétől a mai kor méltán megkövetelhet. Törvényben lefektetett jog ós hatáskört kell biztosítani a jegyző mint a község vezetőjének, amelynek keretében önállóan érvényesíteni legyen képes tulajdonkópeni hivatását s teljesíthesse kötelességét. Mertenélkül bármily apró foltozgatásokkal igyekezzenek is segíteni a bajon, bizony csak ugy fog ő jelentkezni, mint a mindkét lábára amputált tornász, akinek csak két rozzant mankót adnak kezébe s mégis azt kívánják tőle, — hogy versenyt fusson. Szakítani kell a mai ósdi rendszerrel, hogy a községi közigazgatás és élet vezetését olyan szervekre bizzuk, akik a legnagyobb részben minden előképzettség nélkül, sőt igen sok esetben még az irni és olvasni tudás hiányával is, csak kex'ékkötőkül szolgálnak a legjobb és legnemesebb intenciók végrehajtásának. S igazán megölői a községi élet korszerű fejlődése és előre haladásának. Fel kell ruházni a jegyzőt, mint a község fejét és vezetőjét I. fokú hatósági jogkörrel a a kihágási ügyekben. — Mert egyrészről ezáltal nyer a nép pénzben és időben; másrészt nyer a közrend a legcsekélyebb kihágás megtorlásával. Mert bizony a mai viszonyok között igen sok kihágás és törvényellenes cselekmény marad megtorlás nélkül csak azért, hogy a legcsekélyebb ilyen természetű ügyekben is a messze távolnyira fekvő járási szókhelyre a főszolgabírói hivatalba kell befáradni; amely pedig nemcsak kellemetlen utazgatás, hanem azonkívül még tetemes költséggel is jár. Holott egész másként volna mindez, ha ezen ügyek a községekben volnának elvégezhetők. Meg kell hogy alkottassák a községi tisztviselők szolgálati pragmatikája. Mert valóban égbe kiáltó, hogy ma a XX-ik században van egy művelt s a legtisztább liberalizmusban ringó európai állam —Magyarország, amelynek tisztviselői nélkülözik a szolgálati pragmatikát s akikkel ez oknál fogva egyéni szeszélye szerint dobálózhatn ak a megszámlálhatlan felsőbb hatóságok legutolsó közegei is. Hasonló okból teremtendő meg az uj fegyelmi szabályzat is, amelynek Ítélkező szerve független biróság kell hogy legyen. Taxative a törvényben kell, hogy megállapíttassanak a fegyelmi vétségek, ne hogy mint ma, sokszor nevetséges kicsiségek, nem ritkán kizárólag személyes antipathiák miatt a községi tisztviselő évekig elhúzódó fegyelmi martyrrá tétessék, családja pedig a betevő falattól fosztassák meg annak tartama alatti időre. Törvény által s országos egyöntetűséggel szabályoztassék a községi és körjegyzők nyugdíj ügye s annak keretében a 40 évi szolgálati idő redukáltassák. TÁRCA. A vén leány boszuja. Nem szoktam keresni, sőt kerülöm a házbeli szomszédokkal való ismerkedést. S ennek dacára alig egy hétre rá, hogy elfoglaltam uj lakásomat, bejáratos lettem ahoz a hosszú, száraz vén kisasszonyhoz, aki ajtó szomszédom lóván, beköltözésem után való napon kisegített egy skatulya gyufával. Innét datál a barátságunk. A többi házbeliekkel nem érintkezett s igy azzal hízeleghettem magamnak, hogy Zombory Mária kisasszony rokonszenvével tisztel meg. Nem ólt valami bőségben, de a szükségnek se látszott nyoma szerény háztartásában. Mintegy félévi ismeretségünk után azzal tüntetett ki, hogy elmesélte nekem élete történetét. Nagyon egyszerű, de még se mondható mindennapinak ez az ósdi történet. — Tizennyolc éves koromban teljesen árván maradtam; kezdte a vén leány. Atyám tanár volt; anyám jó, de teljesen vagyontalan családból származott. Az én korombau még nem állt annyi pálya nyitva a nő előtt, mint ma és mikor szüleimet elvesztve anyagilag is minden támasz nélkül álltam, nem volt más választásom, mint az, hogy két kezem munkájával: fehérnemű varrással szerezzem meg mindennapi kenyeremet. Még atyám életében ismerkedtem meg Somvay Bélával, a fiatal tanár jelölttel, a ki mint kijelentette, tisztességes szándékkal járt házunkhoz s atyám koporaóját jegyesem karján kisértem ki a temetőbe. Az esküvő attól volt függővé téve, mikorra Somvay Béla megkapja kinevezését. Ha atyám életben maradt volna, ez hamarosan megtörténik, mert befolyásos barátai voltak, de halála után csak abban nyilatkozott meg ez a barátság, hogy hatalmas átmérőjű koszorúkat küldtek koporsójára ás az illemszabta hosszú ábrázattal állták körül a ravatalt. Ezentúl egyiket se láttam többé. Ők nem kerestek föl és én nem alkalmatlankodtam náluk. Mintegy öt hónappal atyám halála után azzal a hirrel jött hozzám a vőlegényem, hogy vidéken néz körül, mert a fővárosban már hasztalan lesi kinevezését. Nehéz volt az elválás, habár szentül fogadta, hogy mindennap ir. — Kezdetben pontosan betartotta ígéretét, később azonban ritkultak a tudósítások; de minden levelében azt ismátelte, hogy csak küzd és fárad, s életének egyetlen célja: gondtalan jövőt biztosítani számomra. Több mint egy hónap óta nem kaptam tőle levelet, a mi bizony fölötte lehangolt. Tán csak nem beteg?! Letettem a munkát, a melylyel e napon semmire se haladtam. A már kész fehérneműt egy régibb újságpapírba csomagoltam. Ösztönszerűleg tévedt oda tekintetben. Ismerős néven akadtak meg szemeim. Nem hittem nekik ás nagy ideig kétkedve meredtem a sorokra: „Somvay Béla tanár tegnap tartotta esküvőjét L . . . megye tanfelügyelőjének, Hollendy Ákosnak bájos leányával, Margittal." A vén leány hangja megcsuklott. Ölébe tette a varrást s láttam mint fogott föl két kibugygyauó könnycseppet az a nagy üveg karika a szemén. Folytatta: — Negyvenkét éves történet ez, de mintha most is érezném: hogy szorult össze a szivem, a torkom. Sokáig tartottam kezemben azt a darab újságpapírt, azután letettem és — zokogtam . . . zokogtam . . . Ennyiből állt az egész. — Hogyan? kérdeztem csodálkozva. A vén leány mosolyogva bolingatta a fejét. — És nem gondoltam-e legalább az öngyilkosságra? ezt akarta kérdezni, ugy-e bár? Tagadólag intett. — Nem, akkor meg- nem jutott eszünkbe az eféle. Ez a mai kor sportja. A mai nők közt alig akad egy is, a kinek nem volt legalább egy olyan perce, a melyben az öngyilkosság esz méje megvillant agyában. Pl. ha a szabó elron-