Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 27-52. szám)

1903-12-24 / 52. szám

1903. november 15. > Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap« 7 — Kinek mi köze hozzá ? Én nem szoktam árulkodni. Kendnek talán jól esnék, ha a korcsmáros árulkodna? — Hát ebben is igazad van, Lipi, de mégis ... Aztán elmondta az előzményeket. A korcsmárosné nagy érdekkel hallgatta, aztán elszólta magát. — Ha így van, akkor megmondom, hogy a Dalkó Feri hozta. — Nem igaz, — ordított a betyár. — Kérem én nem szoktam hazudni. Ez kemény csapás volt. Dalkó Ferit legjobb cimborájának tartotta mindig. Egy ivásuak voltak, harminc óv óta ösmerték egymást. És épen az követte el a cudarságot. — Ha az enyémet lopta volna el, egyet se szólanék . . . Alig tudták lecsillapítani, pedig Lipi ugyancsak szives, előzékeny lett. — Tudja mit, vigye az ezüstöt, ott van egy nagy zsákban, a kamatot elengedem, csak annyit fizessenek érte, amennyit adtam. — Megkapod kamatostul, itt a kezem. Máté átvette az ezüstöt. Felült a lóra ós vad dühvel a lelkében indult meg, hogy fölkeresse és megfenyítse a hűtlen cimborát. Másnap haj nalban ráakadt a pusztán. Egy kihamvadt pász tortűz mellett aludt egyedül. Felrúgta. — No te kapcabetyár, kelj fel, hadd nézzek a pofádba. — Mi az istennyila lelt? — kérdezte a felrúgott. — Te loptad el az ezüstöt, ugy-e? — Hát igen, elhoztam. — Nohát nem lopsz többet, gazember. Ráfogta a pisztolyt. Az pedig nyugodtan vállat vont. — No ugyan nagy virtus, — mondotta gúnyosan. — Hát mért tettél csúffá? Beszélj ha jót akarsz. — Muszáj voltam, üssön belé a ménkű. — Muszáj ? Hadd hallom, no! Dalkó Feri leült és megigazította a ruháját. Aztán a rászegzett pisztoly csöve előtt pipára gyújtott. — Nagy bajban voltam, Máté. Te tudod, húgom házát a vármegye el akarta licitálni a rabtartási költségek miatt . . . Máté leeresztette a pisztolyt. — Máté te tudod, hogy négy évet raboskodtam. — Tudom. — Azt is tudod, hogy ártatlanul . . . miattatok történt. — Igen. — Nem vallottam rátok. Máté leszögezte a tekintetét. — A százhúsz pengőt a húgomnak adtam. Nem akartam hogy földönfutó legyen ón miattam, vagyis igazában miattatok . . . Most már tudod, Elhallgatott. Máté is szótlanul melléje kuporodott. Nézték együtt a pásztortűz hamvát. Mintha semmi mondani valójuk nem lenne már. Egy idő múlva lóhorkantás zavarta meg a csöndet. Máté odanézett ós fölkelt. — Igaz a, mondotta, ott az ezüst a zsákban. — Elhoztad? — El. Megint elhallgattak. — Hát csak kelj föl Ferkó, — kezdte Máté, vidd az ezüstöt haza. Estig ott lehetsz vele. — Hát csak elviszem . . . Elváltak. Ferkó vállára kapta a zsákot, Máté pedig megsarkantyúzta a lopott lovat ós beállított az alispánhoz. — Megkerült az ezüst, nagyságos uram. Otthon van már. — Hiszen most vallatják a cigányokat érte. — Hát csak ne sajnáljon átüzenni a csendbiztos úrhoz, hogy kimélje a mogyorófát. Megkerítettem én pusztakézzel. Ember vagy, Máté. Akármikor jösz, fölfogadlak pandúrnak . . . — Köszönöm nagyságos uram, az is megeshetik. De mostan arra kérném, hogy szóljon egy jó szót a nemzetes asszonynál. Nem tudom a haragját tűrni. — Majd szólok fiam . . . — Nem szeretném, ha kapcabetyárnak nézne, amikor a kommenciót adja . . . Zöldi Márton. Fizetek! . . . Az elnök: Hol született? A vádlott: Kókán. Az elnök: Komolyan? A vádlott: Egész komolyan. Az elnök: Foglalkozása? A vádlott: Gyáros vagyok. Az elnök: Konjplyan? A vádlott: Léggömböket gyártok mindenféle szinben. Az elnök: Volt-e már büntetve ? A vádlott: Csak egy lopás miatt — három izben. Az elnök: Most meg csalással van vádolva. Adja elő az esetet hűen és lehetőleg röviden. A vádlott: Éhesen botorkáltam az utcákon s egy árva fillér sem volt az zsebemben. Az elnök: De hiszen önnek gyára van. A vádlott: Kérem szépen, a lóggömbgyárhoz két dolog szükséges: levegő és gömb. Levegőm csak volna mindig, azonban a gömb előállításához pénz is kell . . . Az elnök : Értem, értem. Szóval a gyár éppen akkor szünetelt. A vádlott: Igen. Nagyságos uram! Mikor az ember éhes, akkor semmi másra nem gondol, mint éppen, hogy jóllakjék. Én is sokáig foglalkoztam ezzel az eszmével, mig végre merész terv érlelődött meg bennem. Elhatároztam, hogy bemegyek a legelső vendéglőbe és ott torkig eszem magam; mikor aztán fizetésre kerül a sor, szomorú képpel kifordítom a nadrágom zsebeit ős elszavalva a fizetőpincórnek „Bánk bán"-nak azt a hatásos részét, hogy „volt . . . nincs ... de ne remegj . . ." Mit csinálhatnak velem? A legrosszabb esetben kidobnak. Ez a kellemetlenség pedig megtörtént már más becsületes emberrel is. A legelső vendéglő, mely utamba akadt, Tibáld úr kerepesi-uti vendéglője volt. Megigazítottam a kráglimat, megfordítottam a manzsettámat és elszántan benyitottam. Leültem egy sarokasztalhoz ős rendeltem egy bifszteket körözve, tojással és egy üveg neszmőlyi bort, gondolván magamban, hogy ha már kidobnak, hát legalább én magam meg ne bánjam. Ettől a gondolattól voltam áthatva, mikor a megrendelt bifszteket elém hozták ós ráförmedtem a pincérre. — Ökör! Megmondtam, hogy fél ángolos legyen! — Hiszen fél ángolos. Mentegetődzött a szegény, amit én nagylelkűen tudomásul vettem ós a hus ételt egész ángolos hidegvérrel elfogyasztottam. Ekkor történt, hogy egy kövér vidéki atyafi vetődött be a vendéglőbe. Leült egy kerek asztalhoz és miután letörölte homlokáról az izzadtságot, megrendelte az enni-inni valót. Jó vásárt csinálhatott a derék férfiú, mert nagyon jó kedve volt és borzasztóan kokettirozott a cigányprímással, aki mindig közelebb jött hozzá és utoljára a fülébe húzta a szebbnél-szebb magyar nótákat. A Tibáld vendéglő arról hires, hogy pompás mulatóhely, ahol szívesen látják a magányos hölgyi kéket is. Egy ilyen hölgyike a mulató atyafi elő került s az tüstént megszólította. — Szép frajla! Eszem azt a pirosra mázolt pofádat! Gyér ide az asztalomhoz! — Nem beszélni mogyoro! — Hát hiszen majd csak eldiskurálunk valahogy. Tudok én beszélni kezemmel, meg a lábammal is. Csak legyen, aki megértsen. A festett képű szirén elragadó kacagásban tört ki. — Jaj de hamis az úr! — Annál jobb rózsám. A nóta is azt mondja, hogy »a leány, a legény mind hamis*. — Hihihihi! Sprechen Sie deutsch? — Nem dájcsolók én, galambom. Á nagyapám is attól hótt meg, hogy egyszer németül beszélt. Hát aztán mi a szebbik neved? — Pepi. — Bravó! Élek-halok a Pepiért. A vizsla kutyámat is Pepinek hivják. No hát csak gyere közelőbb Pepi! — Juj! Ne csipjen meg! — De bizony megcsíplek. Addig csiplek, amig kibírod. Nem árt az a fehérszemélynek. — Menjen! Hiszen magának karikagyűrűje van. Feleséges ember? — Ne gondolj vele kincsem. Én se kérdem, van-e férjed, vagy nincs. Tetszel nekem, és punktum. Ehun a pohár bor: idd ki egy hajtásra . . . Igy ni! ... Ha pedig éhes vagy, egyél a rogyásig .... Melyik a nótád, Pepikém ? — Hihihi! A tararabumdihő. — Tyüh! az áldóját. Magyar ember gyomra nem veszi be az efféle nótákat. Ide gyere cigány és huzd a frájla fülébe, hogy „hejretyutyutyu!" A elnök: Ne szaporítsa a szót! A dologra! A vádlott: Szóval miután az atyafi kirúgott a hámból és berúgott és miután megállapodott a fráj Iával, hogy bizonyos időben, bizonyos helyen találkozni fognak, elkiáltotta magát, hogy „fizetek!" Erre a kiáltásra egy pillanat alatt merészet és nagyot gondoltam. Hirteten fölugrottam ős oda mentem az atyafi elő. — Parancs! . . . — Fizetek! . . . — Tessék! . . . — Két üveg bor, két üveg pezső, kőt fogas, két rák, két nyúlpecsenye, rokforti sajt, giardinetto . . . — Igenis, kérem alásan, huszonnyolc forint hatvanhőt krajcár. A derék ember három tizest nyomott a marhomba, amit én alázatosan megköszöntem és . . . — Az elnök: Megszökött? A vádlott: Igenis megszöktem. Ez a bűnöm. Csak tessék elítélni. Megérdemlem. A törvényszék a vádlottat Csorba Mózes dr. hatásos jogi érvekkel dúsan fölszerelt védőbeszéde dacára négy hónapi fogházra ítélte. Gutius. Boldogtalan házasságok. (F. A.) A statisztikai hivatal csak a házasságkötelesek számát közli a nyilvánossággal, de hogy milyen körülmőnyek között keltek egybe a fiatalok, vájjon a frigykötés magában hordja-e egy boldog házasélet biztosítékait, arról sohasem szól a krónika. A nyilvánosság Árgus szeme nem mindig lát be a családi élet szentélyébe. A boldogtalanság könnyei zajt nem ütve, halkan peregnek, de a süket falak hiába rejtik el a kíváncsi szem elől a néma tragédiákat, azért a válópörök mégis ijesztő módon szaporodnak.