Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 27-52. szám)

1903-12-24 / 52. szám

8 •Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1903. december 13. És ennek okozója többnyire nem a félj kicsapongása, sem a nő hűtlensége. A vétek, a bün akkor fogamzott meg, midőn megtörtónt a házasság. Mert az élet a legfontosabb, legszentebb lépésénél rettenetes könnyelműséggel, arcpirító cinizmussal járnak el ugy a szülők, mint a házasságra lépők. A vőlegény fülig úszik az adósságban, s hogy rendbehozza szénáját, gazdag hozomány után vadász. A leány — az mellékes. Hiszen alig ismeri. Két hónapi ismeretség után máris boldog, iQú férj. A fiatal asszony pénze révén nagyobb kényelmet, előkelőbb fényűzést óhajt és követel, mint a milyennel otthon környékezték. A ferj, ki legénykorában megszokta a vig életet, hogyne teljesítené felesége óhaját? Szórják a pénzt, a hol csak lehet, hisz van miből. Ha a kamat nem elég, hozzányúlnak a tőkéhez. De fogy a vagyon napról-napra. Boldog, aki nem veszti el teljesen a józan eszét, ki álmatlan éjjeleken önmagától kérdezi: mi lesz azután. Mert aki előre töpreng a bizonytalan jövő felett, az még idejekorán találhat kiutat. De kevés ezek száma. A nagy többség vigan csak a mának él ós nem sokat törődik azzal, mit hoz a holnap. S a szükség rendesen akkor érkezik meg, mikor már gügyögő gyermek ajkak is zavarják a ház csendjét. És mi a vég? Az az ember, a ki eddig önmagát se tudta fentartani, most egy családnak keres — de nem talál kenyeret. Egy-két évig csak kihúzzák valahogy. De minden segélyforrást előbb utóbb elnyel a rémesen növekvő adósság. Le kell mondani minden kényelemről. De midőn a szegénység az életszükségleteket támadja meg, abba már nem tudnak beletörődni. Az asszony visszamegy a szüleihez ós megindítja ura ellen a válópört. A boldogtalan teremtést sirva-zokogva ölelik keblükre a szülők és jajongva átkozzák azt a gazembert, ki megcsalta gyermeküket. Pedig csak önmagukat átkozhatják. Bizva a nagy hozományban, nem magukfajta, hanem magasabb társadalmi osztály számára nevelték a gyermeküket. Nem azt nézték, hogy a hozomány kamatai elégségesek-e magasabb rendű igények kielégítésére, hanem keresték azt az előkelő társadalmi állásban levő férfit, kinek neve megnyitja leányuk előtt a felsőbb társaság féltve őrzött ajtaját. Már pedig mig a két fél között az ellentét ilyen nagy; mig az egyik ifjúkori adósságait akarja rendbe hozni ós a másik a férje révén akar még nagyobb fényűzést kifejteni, addig be kell következnie előbb vagy utóbb a házasság felbontásának. E botrány azonban nemcsak a férj és feleség ügye, ez megmételyezi a zsenge gyermekek erkölcsét és kiöli szivükből a legszentebb érzelmet: a szülők iránti odadó szeretetet. De nemcsak a középosztály mutatja ily kirívóan a házasélet erkölcsi dekadenciáját, a munkásnép se különb. Nem a szerelem, hanem a legprózaibb önzés készteti a férfit, hogy megnősüljön. Keres olyan nőt, ki neki főz, rá takarít és kit rosz kedvében elverhet. Hogy a fólművelt embert néha milyen silány semmiség készteti a házasságra, arra klasszikus példa a következő párbeszéd, melyet egy alkalommal e sorok irója egy budapesti villamos vasúti kalauzzal folytatott. — Tehát megnősül? — Igen, kérem alássan. — Szereti a menyasszonyát? — Még nem kérem. Da nem is azért veszem el, hanem tetszik tudni a mi társaságunk a nőtlen kalauzoknak 30 forintot fizet, a nőseknek pedig 35 forintot. No már pedig ón nem ajándékozok ilyen gazdag társaságnak minden hónapban 5 forintot. Hát azért nősülök meg. Ehhez a logikához nem füzünk kommentárt... A házasélet dekadenciájának legtöbb oka továbbá az üzletszerű házasságközvetítés. Erkölcsi valónk fellázad oz ellen, hogy az emberek legtiszteletreméltóbb érzelmeiből kapzsi kufárok aranyokat gyűjtenek. Borzadva látjuk, hogy a nőt árucikké alacsonyítják. A mi hitvallásunk ez: Boldog házasság alapja az igaz szerelem! Csakhogy az élet kenyeret is kér. Legyen a férfi erős. A szerelem adjon neki kitartást és önbizalmat, hogy sikerrel szembeszállhasson az élet nehézségeivel. Minden tehetségét megfeszítve arra törekedjék, hogy jegyesót ne csak szeresse, hanem majdan tisztességgel el is tartsa. Ha erre nincs mód, sem biztos kilátás, ugy ne nősüljön, legalább egyelőre ne. Bizzék a jövőben és várjon. Ne rettentse vissza, ha a leány át is lépi az ifjú éveket. Ha az nem vár, ugy törődjön bele a változhatatlanba. Jobb előbb szakítani mint később. De ha vár a nő, s hűsége nem nyerné el jutalmát, kárpótolja az a tudat, hogy manapság — hála a nőemancipáció eddigi sikereinek — inkább lesz egész életére független vén leány mint megtört, boldogtalan fiatal asszony. Ezért válasszon minden nő magának életpályát, mert a fórjhezmenés nem egészen bizonyos ós fájdalom — nem mindig tanáosos. Vajha a férfiak becsületszabályul fogadnák el ezt az elvet. Tisztességes ember csak akkor nősül, ha megvan a biztos kilátás arra, hogy jövendőbeli családját becsületesen, társadalmi állásának követelményei szerint teljesen a maga erejéből el tudja tartani. Nem zárja ki ezen elv követése a hozomány elfogadását. Jó ha az asszony pénzt hoz a házhoz. De a pénz maradjon továbbra is az asszony tulajdona. Kamataiból fedezze fényűzési szükségletét. A tőke pedig maradjon meg előre nem látható szerencsétlenségek esetére és a leánygyermekek kiházasítására. Ha mindez minél szélesebb körben tetté válnék, ugy kevesebb lenne a válópör és több volna a boldog házasságok száma. És ha igaz is az, hogy ilyképen megszaporodnék az agglegények és vén leányok osztálya, másrészről az is kizonyos, hogy kisebb lenne a szívfacsaró nyomor és kevesebb a boldogtalan ember. Magyar Remekirók. IV. Sorozat: Kurucz költészet; Kisfaludy Sándor munkái, I. köt.; — Széchenyi István gr. mnnkái, I. köt; — Vörösmarty Mihály munkái, IV. kőt. — Tompa Mihály munkái, II. köt. — Kiadja a Franklin-Társulat, Budapest, 1903. Az a nagy és értékes gyűjtemény, melyben a „Franklin-Társulat" összegyűjteni vállalkozott a magyar nemzeti géniusz legjelesebb alkotásait, ismét öt szép kötettel gyarapodott. Kapóra jelent meg a „Remekirók" e negyedik sorozata éppen Karácsony előtt. Mert a ki könyvet szokott ajándékozni annak, a kit szeret vagy becsül, — s ilyenek sokan vannak — bizonyára nem talál maradandóbb becsű könyveket a „Magyar Remekirók"-nál. Ennek a negyedik sorozatnak, a Kisfaludy Sándor, a Vörösmarty és Tompa munkáinak egy-egy kötetén kivül, két igen nevezetes, szinte azt mondhatnók: egyetlen kötete van. Az egyik : a „Kurucz költészet", s a másik a Széchenyi István gróf válogatott munkáinak első kötete. Mind a kettő régen érzett hiányt pótol irodalmunkban, s éppen ezért különösebb figyelmünkre érdemes. A „K uruc költészet" — talán mondanunk se kell — a magyar nemzet szabadság-kultuszának hű tükre, s egyúttal a Rákóczy és Thököly dicsőségének örökös emléke. A mióta Thaly Kálmán, a kuruc kornak fáradhatatlan búvára, ós az ő nyomán Toldy ós Erdélyi, a két jeles irodalom-törtónetiró, fölkutatták és közreadták a vitézi énekek és elegyes dalok gyűjteményét, egyre jobban bebizonyosodott, hogy a »kuruoz költészete voltaképpen nem izolált fejezet irodalmunk történetében, hanem alkotó része, illetőleg láncszeme annak a népies magyar költészetnek, mely a századok során soha meg nem szakadt, hanem egyre élt és fejlődött. »Egy része a történeti népköltészetnek — irja „Erdélyi Pál", a kötet ösmertető előszavában — harminc-negyven esztendőnek (1670—1711) költői formában való megnyilatkozása. Nem önálló, hanem ez idő szerint a legjobban képviselt és ismert fejezete a népi költészet történeti fejlődésének*. Végig lapozván ezt a szép kis kötetet, melynek tartalmát Erdélyi Pál nagy szeretettel és finom Ízléssel válogatta össze a »Kurucz költészet* gyöngyeiből, megelevenedik előttüuk az a legendaszerű kor, melynek emlékét ma már csak a »Rákóczi-induló< őrzi köztünk. És, a mint erre a szilaj indulóra gyorsabb pezsgésbe jön a vérünk, ugyanugy hevesebb lüktetésbe kezd a szivünk is, mialatt a szemünk révedezve jár az izzó hazaszeretettel telitett fekete betűkön, mert minden sor egy-egy fohász a szabadságért s egy-egy fogadás, hogy »vórünk hullajtásával* is kivívják ezt a szabadságot, a mely — fájdalom! — elveszett akkor, és pedig sok időkre veszett el! Rákóczi, Bercsényi és Bezerédi — a »vitéz magyarok vezéri* — az áruló Ocskay, a »fejedelem villáma*, a rettenetes vak Bottyány, s a kuruc-világnak valamennyi többé-kevósbbé hires és hirhedt szereplője, föl egészen Károlyi Sándorig : mind előfordulnak e dalokban, viselt dolgaik érdeme vagy becstelensége szerint egész addig a szomorú pillanatig, a melyben »kiállott Rákóczi a munkácsi sáncra, — reá támaszkodék pántos pallosára* . . . E szomorú pillanatig váltakozva csendül meg a „Kurucz költészet"-ben a hol a dicsőségesen fölragyogó, hol veszedelmes zátonyra jutott szabadságnak az ujjongása és keserűsége, a szerint, a mint a Rákóczi fegyverei győztek, vagy vereséget szenvedtek. Ettől kezdve azonban, miután a szabadság ügye elveszett, csupa fájdalom sir a török sip, vagy a magyar tárogató hangján s a szerencsétlen ország állapotát semmiféle korfestő rajz nem jellemezhetné hivebben, mint a kötetnek utolsó előtti dala, melyet ide iktatunk : Rákóczi, Bercsényi! Ragyogó vitézek ! Napkelet tájiról, fegyverre kelének, És, amint fölkeltek, fohászuk égbe szállt: „Segíts meg, Istenünk, harcaink hevén át 1 Segíts meg, Istenünk! És Te, Szűz Mária, Hogy el ne pnsztuljon a magyarok hazája 1 Magyarok hazája, oly dicső volt híred, Hogy aranyalmának neveztek el téged." Az alma lehullott, csutkája van csak meg, Mióta az ország labanccal tele lett; Magyarok hazája, aranyos szép alma, Ki téged őrizett, hideg hant takarja. A „Kurucz költészet" a „Magyar Remekirók"nak minden esetre egyik legszebb ós legértékesebb kötete. Ugyanezt megmondhatjuk a Széchenyi István gróf munkáinak első kötetéről is, melyet Berzeviczi Albert rendezett sajtó alá. A hosszú bevezető tanulmány, melyet a kötet élére irt, talán talán a legértékesebb azok közt, melyeket valaha „a nemzetóbresztő legnagyobb magyar"-ról írtak. Meglátszik rajta, hogy nemcsak szereti Széchenyit, hanem alaposan ismeri mind lelki és kedélyvilágát, mind politikai ÓB társadalmi munkásságát is. Sikerrel védi meg ama nem régiben támadt tendenciózus törekvés ellenében, mely szeretné föláldozni Széchenyi nagyságát a Kossuthkultusz oltárán, s igen helyesen jegyzi meg, hogy nemzeti pantheonunk mindkettőt — Széchenyit is, Kossuthot is — csonkítatlan nagyságában fogadhatja magába egymás mellett is; mert „az, hogy működésük egy időben ellentétes volt, nem csökkentheti annak a ténynek az értókét, hogy mindkettőnek tüneményes alakja a mi hazánknak, a mi történetünknek ékessége". Széchenyinek ebben az első kötetében a „Hitel, Világ, Stádium" és az „Útirajzok" foglal helyet. Mindjárt ez a programm ós beosztás is mutatja, hogy Berzeviczy mily nagy értelemmel válogatta össze Széchenyinek azokat a munkáit, a melyek-