Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 27-52. szám)

1903-09-27 / 39. szám

• Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap* 1903. szeptember 20. Mikor a régi magyar író a tollat a kezébe vette, első sorban nem az iró, hanem a hazafi dicsősége lebegett szeme előtt. A régi magyar iró kezében a toll nemcsak arra való eszköz volt, hogy irodalmunk történetének egy lapjára bevésse nevét. A régi magyar iró tolla egyszersmind fegyver volt a magyar nyelvnek, a magyar szellemnek, a magyar nemzetnek védelmére. A régi latin mondás szerint »a költő születik és nem lesz«. Mi magyarok azonban azt mondhatjuk, hogy a régi magyar költő nein annyira született költőnek, mint inkább hazafiságból lett azzá. Olvassátok és véssétek szivetekbe és lelketekbe a következő szavakat, melyekben Kisfaludy Sándor mintegy programmját adja írói pályájának : „ Látván a magyarság romiásat, eltökéllettem magamban, lwgy én szegény magyar nemes ifjú — homályomba rejtezve — sziűem véréből, hazafiúi érzelmeimből, mint a selyembogár belsejéből egy fonalat fonok, melynél fogva veszni indult magyar nemzetünket magyar nyelv, érzés és irás által, ha csak kevés idővel is, ! tovább életben tarthassam Nem hiúság, hirnév, dicsőség, hanem önzetlen hazafiság ösztönzi az irói pályára. Első sorban hazafi s csak másod sorban író. Es műveinek nemcsak a hang és kifejezések adnak hazafias szint; nemcsak külső máz rajtok a hazafiság, hanem az bennük a mozgató erő; többnyire abból szövődik a mese; azon fordul meg az egész cselekmény. Hunyady János c. drámájára Kazinczy Ferenc azt jegyezte meg, hogy jobban szerette volna, ha mint költő és nem mint hazafi irta volna meg Kisfaludy. Nagyon bántotta e megjegyzés a költőt. Azóta egy emberöltő mult el. Az idő sokat megemésztett színműveinek költői értékéből, a divat leszorította őket színpadjainkról. De idő és divat érintetlenül hagyta ránk a bennök lüktető erős hazafiságot, mely, mig magyar lesz a földön, megmenti az enyészettől Kisfaludy Sándor színműveit. S ha valamikor a magyar költészet oda jut, hogy a művészet nagyon is háttérbe szorítja benne a hazafiságot: Kisfaludy Sándor színművei szólalnak meg legelőbb: magyar költő, ne feledd, hogy magyar vagy i * * * Midőn Kisfaludy Sándor 1796-ban Olaszországba utazott, Róma nagy költőjének, Yirgiliusnak szülőföldje, Mantua határában elővelte tarsolyából Vergilius költeményeit, hogy azon ég alatt, a/.oti a vidéken élvezhesse azok szépségeit, ahol a költő hajdan énekelt. Ennek a lelki gyönyörűségnek a kifejezésére alig talál szavakat, szinte kieseti kezéből a könyv. Kik látjátok a várost, hol Kisfaludy Sándor született, hol gyermekéveit töltötte, hol boldog családi tűzhelye állott s hol sírja domborul; ismeritek a vidéket közel s távolból kéklő ormaival: olvassátok azokat a költeményeket, melyeket más nem olvashat a tietekhez fogható gyönyörűséggel. Fiilep Imre. (Fg.) Immár szeptember vége van, a fecskék már itt hagytak bennünket és még mindig nincs költségvetésünk. Más években ilyenkor máihangzott a nóta, vonultak be a regruták; az idén nincs nóta, nincs hangos kurjantás az utczán, de van mély aggodalom az arcokon, s ha két ember összejön, balsejtelemmel kérdezgeti egymástól, mi lesz? Próbáljuk meg higgadtan reasszumálni a helyzetet. Talán kezdjük ott, hogy Széli Kálmán kénytelen volt a helyét otthagyni, Széli Kálmán, a ki rendet csinált, a kit az ellenség is megsiratott, mert ő alatta — ismeretes hármas jelszava kormányzott. Nem hiányzott — kétségtelen —a felsőbb körökből Széli ira'nt a malitia, mert kiszabadultál a ketrecből? — kiáltanak ujongva feléje. Muki ravaszul mosolyog. — Gyere, ülj le, igyál! — Nem vagyok szomjas. •— Akkor ülj le velünk egy párthi kaláberre! — Nincs nálam pénz. A világért sem tudnák rávenni a gonoszságra. De azért oda ül kibicelni. A régi csataedzett vitézből csatlós lesz. Sebaj ! Az asszony méltatlankodik. Már itt a vacsora ideje és Muki még nincs itthon. Végre nyolc óra felé haza jön. — Hol voltál te kósza Gyurka? Erre Muki kitalál valami ügyes hazugságot. Dolgozta a restanciát, pusztította az aktákat. Szidja a vármegyét, amely megöli a tisztviselőt, mint a rosz gazda az igáslovát. Az asszony is kifakad a vármegye ellen, de végre lecsillapul és vacsora közben oda nyújtja a kappan sarkantyúját kedves férjének, hogy gondoljanak valamit és törjék szét. Muki a szerencsés, neki törik a sarkantyú taréja. Az asszony pedig gyanakodva rázza a fejét: Muki te hazudtál! De Muki ügyes, mint egy kigyó és kisiklik a gyanú hállójából. * » * Egy óv múlva, midőn már kis Muki is van a háznál, a figyelmes családfő csörgős babát visz haza az apróságnak s structollas kalapot a mamuskának. Az asszony örül s kérdi : Mivel háláljam meg ezt neked édes uram? — Mivel? Tudod mivel? — No szólj, beszólj! — Adj nekem hetenként egy napi kimenőt. A kis menyecske elszomorodik, de végre beleegyezik — a kalap miatt. Hanem kiköti, hogy csak a kaszinóba szabad menni és legkésőbb kilenc órára ott-hon kell lenni. Úgyis lesz. Muki pár hétig a kaszinóban kártyázik, este rendes időben haza megy. Semmi baj sincsen, mert Muki csak kaláberezett! Egyszer azonban a láncát széttépett tigris belemerül a nemzeti játékba ós a ferblin elveszti a félhavi gázsit. Megyek utána! kiált fel nagy lelkesedéssel és a másik felével harcol, tovább. Telik az idő. Kilenc, tiz óra is elmúlik. Végre éjfélkor pitire vágódik Muki. Most már se pénz, se vacsora, se becsület, se kapukulcs. Barátaitól kér kölcsön néhány forintot és elmegy a többivel a korcsmába halestólyre. A hal átkozott, ha másodszor a maga levében Széli Kálmánnak nem adtak meg olyan engedményeket, a melyeken ma már tul vagyunk és a melyek alapján ma már tárgyalni a legcsöndesebb politikus sem merne. Tisza István sikertelen vállalkozása csak előkészítője volt Hóderváry bemutatkozásának, csak lépcső volt arra, hogy ezen az alapon, vagy talán egy lépcsőt átugorva, vagy hozzátéve, Héderváry a kormányt kezébe vegye. Héderváry csalódással kezdte miniszterelnökségét. Csalódott az adott szóban. Azután jött az ismeretes vesztegetési ügy. Azt hiszem, hogy minden elfogulatlan politizáló, a ki legalább jól figyelemmel kisérte az eseményeket, azon a gondolaton túl van, hogy Héderváry tudva, akarattal részt vett volna a vesztegetésekben. Nem mondjuk evvel azt, hogy mulasztás nem terhelte. Most kezdett csak tulaj donképen kidomborodni a harc jelszava, a magyar vezényszó. Csak ezek az események érlelték meg Magyarország egésü többségében azt, hogy jogunk van követelni a magyar vezényszót s hogy ez a követelés ma már nemcsak jelszó, nem csak olyan üszök, a mit a tüz élesztősére a lángba dobnak, hanem az egész nemzet szive dobbanása. A chlopy-i hadiparancs a helyzetet egészen felforgatta. Olyan helyzetben vagyunk most, hogy kezdve a legelső politikustól a legutolsóig, az egész nemzet a kibontakozáson tűnődik, keresve keresik a kibontakozás módját, a mely olyan távol áll tőlünk, hogy a vége, ha az események abban a mederben fejlődnek, mint eddig, tudj' Isten mi lesz. A függetlenségi párt helyzete a kormánypártéhoz viszonyítva — a legkönnyebb. Ha a függetlenségi párt végig harcolja a megkezdett harcot, a melyet ma már nem általánosságban a harc modorát, de a követelmények nagy részét tekintve, az egész nemzet szimpátiával kisér és ha a győzelem csak meg is közelíti azt a feltételt, a melyet ma már a függetlenségi párt zászlajára irt, a magyar nép hálás lehet érte. Viszont a szabadelvű párt, a mely eleinte fantazmagóriának tekintette az ellenzék Széli alatti, kezdetleges követeléseit is, ha most nem szervezkedik és nam foglal állást a nemzeti követelmények mellett: elveszti a nemzet bizalmát ós az a párt, a melyik 1867. óta korlátlan ur volt és a mellyel — legalább a választások eredményét tekintve — a nemzet többsége tartott, nem lesz letéteményese a nemzet akaratának, hanem egy báb, amelyet ráncigálni lehet olyan zsinórral, a milyennel a béosi kéz akarja. Sajnálattal nézzük a kormánypárt vergődését. Hetek óta él a pártban az a gondolat, hogy formát kell adni annak, mit kiván tulajdonkópen a szabadelvű párt a katonai kérdésekben. Merjük állítani, hogy az a politikai szerencsétlenség, a mely a chlopy-i hadparancscsal érte a nemzetet, nem történt volna meg, ha a szabadelvű fiirösztik. Bort kiván a hitvány hüllő ós a bánatos Muki is. A cigány és Muki koccint, mint hajdan a régi, jó világban. Már a hajnal is derengeni kezd, mikor hazafelé indul. Czifrázza a lópést, mint egy balettmester. Végre megáll a kapu előtt. De hiába állott, mert az be van zárva. Végre is a kerítésen kell átugorni. Nehezen megy, de még is sikerült. Hallgatózik a hálószoba ajtaján. A kis Muki sir, acsarkodik odabenn. Ketten is csitítják: a mama, meg a nagymama. Végre megszólal az ogyik: Csitt! hallgass te korhely; épen olyan lump leszesz, mint az apád. Azután megszólal a nagymama: Hadd el lányom ! az édes apád is igy kezdte, mint a te férjed, de az első alkalommal szigorúan fogtam ós nem mert többé kirúgni a hámból. Mikor ezt a beszédet hallja Muki, visszamászott a kerítésen és másnap délben kerül haza, amikor is kegyetlenül szidja a vármegyét, hogy m^g éjjel is dolgoztatja a tisztviselőket. De az az asszony már nem a vármegyét szidja, hanem a Mukit.