Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)

1903-06-28 / 26. szám

XXH. évfolyam. Zalaegerszeg, 1903. junius 28. 26. szám. Előfizetési dij : Egész évre 10 K — f. Fél évre . . 5 K — f. Negyed évre . K 50 f. EgyeB szám ára 20 fillér Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 18 fillér, többszöri hirdetésnél 14 fillér. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez (Wlassics-utca 25. sz.), az anyagi részét illető közlemények pedig a kiadóhivatalhoz (Ujváros-utca 25. sz.) küldendők. Kéziratokat nem küldünk vissza. ZALA VAR MEGYEI HÍRLAP politikai, társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. Deák Ferenc emlékezete. Zalavármegye f. évi október hó 17-ikét, Deák Ferenc szülelésének századik évfordulóját nagy fia nevéhez méltó hazafias ünneppel fogja megülni s ennek a napnak maradandó emléket is akar állítani a nemzeti művelődés mezején. Deák Ferenc nagy művével a békés fejlődés, a haladás alapjait rakta le. A politikában egyengette a kultúra útjait, mert a művelődésnek sem a szolgaság, sem a belső harc nem barátai s mikor helyreállította a politikai és társadalmi békét, rámutatott arra az útra, amelyen a magyar nemzet igazán nagygyá és hatalmassá lehet. A jövő fegyvere a kultura. Ez fogja egységessé tenni a nemzeteket, erősekké edzeni a népeket; ez vezeti az emberiséget hivatásának betöltéséhez. Deák Ferenc emlékezetéhez méltó cselekedet lesz, ha megvalósul a vármegye által kiküldött bizottság törekvése, hogy egy tanulmányi ösztöndíj-alapot létesítsen s evvel is szolgálja a nemzeti művelődés ügyét. ZMlavármegye közönsége a múltban sokszor jelét adta áldozatkészségének, valahányszor a hazafiság nevében fordultak hozzá. Mindenki ismeri a nemesi pénztár keletkezésének történetét, az 1844-iki vármegyegyűlés eredményét, amikor a nemesség önként mondott le adómentességéről. A hazafias szellem, amely ezt a vármegyét mindig áthatotta, meguyilatkozott a válságos időkben s küzdelemre készen találta minden fiát. A mai idők más áldozatokat követelnek. A művelődésért kell áldozatokat hoznunk, hogy egybeforradásunkat elősegítjük, erőnket neveljük. Minden kis áldozat egy porszem és a porszemek millióiból ércnél maradandóbb emlékjel. épül, amelybe el nem muló betűkkel lesz bevésve a magyar nemzeti kultura dicsősége. Adakozzék mindenki tehetsége szerint Deák Ferenc emlékére alapítandó ösztöndíj alapra, hozza meg minden fia ennek a vármegyének a tehetségéhez mért áldozatot, mert ez az alap lesz a vármegye ünnepélyének legmagasztosabb jele. A nagy férfiú emlékezetére, emlékének és dicsőségének ünneplésére mondott szavak elhangzanak, az ünnep fényét a mindennapi élet szürkesége, a hazafias lelkesedést TÁRCA. Az agitátor. Perzselő juliusi nap. Még a szúnyog is elül a fű tövében, nem birja a meleget. A levegő nehéz és fojtó. Az aratók arcára kiült a kín. Hihetetlen mennyiségű vizet isznak, de csak alig néhány percre osillapodik a belső forróság. Akkor megint isznak, az asszonyok versenyt a férfiakkal. Nem beszélnek, csak itt-ott hallatszik egy-egy sóhajtás vagy szitok a nagy meleg mián; a düh egy bizonyos nemével csapják végig a kaszát a dús kalászokon, nem látnak, nem hallanak, igazán csoda, hogy az éles kaszával kárt nem tesznek egymásban. Valami csendes zümmögő hang vegyül bele a munka némaságába; harangszó. Nagy András fölemeli a kaszát: Huja! Dél van. Az emberek abban hagyják a munkát, megindulnak az árokparti ákácok felé. Ott tartják az elemózsiát. Leheverednek az aszóit fűre, de nem az árnyékba, mert az nincs. S előkerül a kis batyukból az étel: kenyér, szalonna, paprika, hagyma. A fiatalabbak is megtértek az uj vizszállítmánynyal. Akinek asszonya van, melléje fii, egy-két legény is elhelyezkedik egy-egy leányzó körül, tesznek, közbe megindul a beszélgetés. Gyéren folyik ajkukról a szó, ímmel-ámmal esznek, a nagy hőség elveszi az étel után való vágyakozást. Csak egy ember ül külön, valami husz lépésnyire a többiektől. Magas, erős, barna ember, apró, égő szemeiből sugárzik az értelem. Külömbözik a többiektől abban is, hogy nem gatya van rajta, hanem nadrág, igaz, hogy kopott ós rongyos. De a munkába ilyen kell. Szabó Lajosnak hívják. Nyolc esztendő előtt került el hazulról s a tavaszszal hozták haza zsuppon Budapestről. Nem hogy valami rosz ember lett volna, hanem fölcsapott szociálistának. Valami gyűlést tartottak a munkanélküliek és Szabó Lajos volt az egyik szónok. Olyasvalami szaladt ki a száján, hogy le kell rombolni a képviselőházat. Ezért elitélték ötven napra és hazatoloncolták őt mindörökre a fővárosból. Szabó Lajos, ahogy haza jött, roppantul el volt keseredve. Uton útfélen szidta az urakat, de meg a papokat is. Az emberek eleinte nagy lelki gyönyörűséggel hallgatták, de a mikor a káplán kipredikálta, hogy elkárhozik az a lélek, aki Szabóval barátkozik, egyszeribe megváltozott a hangulat. Kerülni kezdték a nagyvárosból jött embert és amikor a szolgabíró is maga elé citáltatta s nem eresztette haza egy hétig, teljesen elfordultak tőle. Hogy-hogy nem, valaki kisütötte róla, hogy az ördöggel is cimborál, az a küzdelem egyformasága váltja fel, de a fiaink, unokáink javára rendelt alap a magyar kultura örökös eszköze marad s mindig hirdetni fogja, hogy Zalavármegye hogyan tisztelte nagy fiának emlékezetét s mennyire szivén viseli a jövő nemzedék, a haza, a művelődés szolgálatát. Zalavármegye alispánja, mint az ünnepélyrendező bizottság elnöke az ösztöndíjalapra való adományozásra a következő lelkes felhívással fordult a közönséghez. »Ünnepre készül a magyar nemzet. F. évi október hó 17-én üli meg századik évfordulóját azon napnak, melyen a Gondviselés Beák Ferencet adta nekünk, hogy egyenes lelkével, lángoló hazaszeretetével, nagy tudásával, államférfiúi bölcsességével és lankadást nem ismerő tetterejével a legválságosabb időkben vezetője legyen nemzetének és jövendő kulturális, gazdasági s politikai nagyságunk elérésére az alapot megvesse. S Zalavármegye hűtlen lenne történeti múltjához, ha nem járulna akkor a kegyelet ünnepi oltárához, mert hisz O — habár ősi alkotmányunk, szabadságunk és függetlenségünk elismerésének kiküzdésére irányzott hazafiúi működésének a haza boldogszállta meg a nyelvét, azért tudja a beszédével meghódítani az emberek veséjét. Mert Szabó Lajos értette a beszéd módját, ha megeredt a szó ajkáról, olyan volt az akár a tüzes eső. Az emberek ugy érezték, hogy kapát, kaszát kell ragadniok és neki menni az uraság kastélyának És szomorú napok virradtak az agitátorra. Elment volna a falujából, de hova? A község határából nem volt szabad kimozdulnia, aztán meg nagy a nyomorúság odakünn is. Munkát azonban nem kapott sokáig. Naphosszat ott hevert öreg anyja viskójában a szalmán, vagy az udvaron az eperfa alatt. És bámulta a szállongó fellegeket. Napok multak el anélkül, hogy szólt volna. Kihez is, mit is beszéljen itt ebben a fészekben, ahol még az ördögben is hisznek. Végre is megunta a krumplit, érezte, hogy elbágyad a teste a rosz táplálkozástól és munka után nézett. Aratási idő volt, égető szükség a munkás kezekre s az uraság felfogadta. Külön dolgozott a többiektől, napok óta szavát sem hallották. Ugy látszik, megjavult, mondta a káplán úr, mikor hirül hozták neki, hogy az agitátor milyen csendes ember lett. S ahogy most ott ült az égető napsugárban, egyedül, elhagyottan, Szabó Lajos szivében tizszeres erővel támadt fel a gyűlölet a világ ellen. Jól hallotta, a többiek róla beszéltek. Nagy András vitte a szót: Mai számunk 10 oldal.