Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)

1903-02-15 / 7. szám

XXII. évfolyam. Előfizetési díj : Egész évre . 10 K — f. Fél évre . 5 K — f. Negyed évre. 2 lí 50 í. Egyes szám ára 20 fillér Hirdetmények s 3 hasábos petitsor egyszer 18 fillér, többszöri hirdetésnél 14 fillér. Zalaegerszeg, 1903. február 15. 7. szám. A lap szellemi részéi illető közlemények a szerkesztőséghez (Wlaasics-utea 25. sz.), az anyagi részét illető közlemények pedig a kiadóhivatalhoz (Ujváros-utca 25. sz.) küldendők. Kéziratokat nem küldünk vissza. Z AL A V YE1 HÍRLAP politikai, társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. A záróra. (Cs.) A zalaegerszegi kereskedelmi alkalmazottak ujból mozgalmat indítottak a záróra társadalmi szabályozása iránt. Azért mondjuk, hogy a mozgalom ujból megindult, mert ugy tudjuk, hogy már egy izben volt erről szó a kereskedó'k között, de valahol megfeneklett az ügy; zátonyra került a kérdés, szóval az üdvös törekvésből nem lett semmi. A nagykanizsai kongresszus szintén felvette programmjába a záróra szabályozását. Az elvet deklarálták, ha jól tudjuk, kérvényeztek is illetékes helyen, de viszhangot még nem hallottunk. Több magyarországi városban azután maguk a kereskedők vették kezükbe az ügyet és megoldották a kérdést maguk között, társadalmi uton. Egységesen szabályozták a zárórát s evvel véget vetettek a vitának, torzsalkodásnak, duzzogásnak. Erre törekszenek nálunk is a kereskedelmi alkalmazottak s óhajtásaik, kívánságaik igazán olyan szerények, hogy csak a szűkkeblűség képes azokat megtagadni. Mit is kívánnak, jobban mondva kérnek azok az emberek, akik nap-nap mellett kora reggeltől késő estig a közönség alázatos szolgái? Azt kérik csupán, hogy este nyolc órakor zárják be a boltokat, ahelyett hogy kilencig, vagy tízig nyitva tartanák. Ennek a szerény óhajtásnak keresztülvitele pedig képzelhetetlenül sok nehézségbe ütki?zik. A kereskedelem éltető eleme a verseny s a verseny erősen kifejleszti az üzleti féltékenységet. Kétségtelen, hogy egészséges kereskedelmi viszonyok csak szabad verseny mellett fejlődhetnek ki. A szabad verseny az éltető levegője a kereskedésnek s a túlhajtott gyámkodás mindenesetre ártalmas a kereskedőnek is, a nemzet gazdaságának is. De viszont a verseny tulhajtása is megtermi a maga áldatlan gyümölcseit s egy csomó ember testi és szellemi épségének rovására esik. Ezért a szabad versenyt korlátozni kellett már eddig is időben, módban és kiterjedésben ; sőt vaunak olyan nemzetgazdák is, akik a szabad verseny elvének csődjét hirdetik, mert a gazdasági élet léptennyomon visszaéléseket mutat fel. A szabad verseny vezetett a kartellekre és a trustökre is és a szabad verseny szülte a modern rabszolgaságot is, amelyben a munkások és alkalmazottak százezrei sínylődnek. Mert ami a független és önálló gazdasági egyedekre nézve szabadság, az százezrekre nézve a legnyomasztóbb szolgaság. Ha a verseny szabadságát ugy értelmeznék és ugy alkalmaznák, ahogy Smith Ádám magyarázta, hogy a munka szabad és szabad bárkinek bármit akármikor dolgozni, ez volna a helyes gazdasági elv; de az élet a szabadságot úgy fejlesztette ki, hogy annak, aki mások munkájára szorul, pénzért szabad bármikor dolgoztatni s a munkaeró't az utolsó cseppig kihasználni. Ez már azután százezrek érdekeibe ütközik s ezek a százezrek védelmet keresnek és követelnek s a százezrek érdekében korlátozni kell a gazdasági szabadságot. A gazdasági élet rugóit ugyanazok az elvek és törekvések mozgatják a világ legnagyobb gócpontjain, mint a legtávolabbi zugban. Ugyanazok az élet törvényei egy csepp vizben, mint az óceánban. Az eszmék terjedése észrevétlenül halad s ha az idő, a társadalmi felfogás tápot ad bizonyos törekvéseknek, majdnem egyszerre mozdulnak meg mindenütt a hasonló elemek. Zalaegerszegnek nincs kereskedelme. A kereskedelmi alkalmazottak száma csekély; sorsuk sem a legszánalomraméltóbb, de részesei ők is egy alapjában téves keresTÁRCA. Az életből. (Töredék.) Két hervadó virág. Szép leány volt; üde hamvas arcán a fiatalság pírja ült. Éjsötét szemeiben még ott ragyogott a lélek jósága és tisztasága. — Szeretsz? — kérdezte az ifjút, ki ott térdelt lábai előtt és csókjaivalhalmozta el a leány reszkető kezeit. — Szeretlek forrón, igazán. AZ erdő fái zúgtak. Csupasz ágaik recsegve hajoltak egymásra és sátort képeztek a szerelmes pár feje fölött. S ajkuk egybeolvadt . . . Alig 16 éves és már múltja volt . . . Csúnya ködös, őszi reggelen futott az erdő felé . . . Haja felbomolva lengett utána a vadul dühöngő szélben . . . Melle zihált, arca vér-vörös volt, szemei lázasan égtek, ruháját tüske tépte s gyenge testét véresre marták az útra hajló bogáncsok tövisei. A száraz avar alól egy-egy kandi ibolya dugta elő halványkék fejeoskéjét . . . Ott összeroskadt . . . égő arcát rászorította az ibolya kelyhére és a kis virág zsenge szára letörött. „Két hervadó virág." A tudós. Az erdő szélén egy vén százados tölgy vastag, mohos derekának dőlve állt és merengett a tudós. Fent az égen millió csillag fénye vibrált. A sürii csalitban fülemile dalolt. És eltűnődött . . . — Minden, mi köröttem él, mozog és virul, — alá van vetve a fejlődés és átalakulás örök törvényének. A mit az emberi kéz sok század s ezredéven át hangyaszorgalommal összehord, átalakít és művel: idővel rombadől és elenyész nyomtalan. A földön még a legkisebb férfeg is érez, gondolkozik és cselekszik, mint az ember és végeredményükben ugyanazok, mert osztályrészük egy: a megsemmisülés. Szétmálló poraik ugyan termékenyítik a földet; a talajból a nap meleg sugara bár uj életet fakaszt, de az átalakulási processus sem örök ; idővel vége szakad . .. Az eszme sem örök, mert olyan, mint a görögtűz sziporkázó fénye, vagy mint a szappan buborék, melyet a gyermek vékony szalmaszál végén idomit gömbbé; léte csak pár pillanatnyi. És ha kialudt a fény, szertepattant a gömb: nem marad utánna semmi . . . Az eszme a szerint változik és alakul, mint maga az idő ós emberek. Mi hát a változatlan és örök, ha minden mi életre kel és születik, — végül megsemmisül, elenyész ? . . . a természet ? ... az őserő ? . . . hisz' ezeknek a létjogosultságuk is csak annyi, mint a gyarló emberé, mely pedig gyarlóságánál és végességénéi fogva változatlan és örök nem lehet . . . Sötét fellegek takarták el a fénylő csillagokat. Kitört a vihar. Az orkán bőszülten recsegtette s tördelte a fák ágait. Vakító fehér tüzvár cikázott az ózonos légben s borzasztó dördüléssel csapott le egy erős tölgybe, — ketté törve a vastag, mohos faderekat. Pillanatnyi csend ... a távoli hegyi falucska harangjának élesen siró szavát hozta a süvöltő szél. És a tudós a sürü záporban lekapta fejéről süvegét és színtelen fakó ajkai halkan és félve rebegték: — Az őserő: az isten változatlan és örök . . . Mai számunk ÍO oldal.