Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)

1903-06-21 / 25. szám

270 > Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap < 1903. május 10. nemzetet a mi nagy közjogi, ősi felfogásunknál fogva alkotja, mert a mi közjogi hagyományaink szerint korona és nemzet egy, valaha eltérés, disharmonia és összeütközés álljon elő. Ne adja ezt az Isten, mert ez lenne a legnagyobb csapás, a mi Magyarországot és a dinasztiát érthetné. Ezt óhajtom lelkem mélyéből és szivem melegével és remélem is. A korona bölcsesége, törvénytisztelete, alkotmánytisztelete és a nemzet józansága, belátása, törvény- és alkotmány tisztelete, az az érzés és meggyőződés, hogy dinasztia és nemzet, a trón és az ország elválhatlanul vannak nemcsak összefűzve, de egymásra utalva, vállvetve találja meg azt az utat, a mely bennünket ebből a bonyodalomból is kivezet. Minden kockára juthat, de ennek a nagy kincsnek, a nemzet és a korona közti bizalomnak, a nemzet és a korona összeforradásának nem szabad kockára jutni, áldozatul esni soha. Nem hiába irtuk fel ezeréves multunk megünneplésekor örök tanuságul azt a szent tételt, hogy a nemzet és a korona közti bizalom és egyetértés az, a mitől a jövő nemzedékek boldogulása függ. Ez legyen előttünk mindenben és mindenkor . . . Magyar nevelés. Az alkotások sorozatában nem mindág az a legnagyobb, a mely dicséret után kiált, a mi önkénytelen hivja ki a dicséretet, elismerést és lelkesedést. A diszes épületek ormán az ornaamentika az, a mi megkap, a képzőművészet mesterkedése, a mi lebilincsel, de valójában a dicséret mégis azokat az apró, becsületes, semmit mondó tóglácskákat illeti, amelyekre ránehezedik minden, még a vakolat is, a mi elrejti a szem elől. A magyar nemzeti állam kialakulásában is lesznek biztosan hatás után kiálltó megkapó dolgok valamikor. De ott még ma nem tartunk. Csak a becsületes téglákat látjuk, amiket most rakosgat egymás fölé a közoktatási kormány, amely bizonyosan nem fog elfeledkezni majd, ha rákerül a sor a külső ornamentikáról. Nemzeti nevelésünk, a mely kell hogy alapja legyen egész nemzeti politikánknak, most van kialakulóban. Századok súlyos mulasztásai, tévelygései törnek itt meg s rakodik le helyettük egy egészen más világ. Sokat haladtunk rövid idő alatt, de mégis, mintha igazán csak most kezdenénk a munkához. Mintha csak most vennénk észre, hogy ahhoz, hogy magyarok legyünk, először magyarokká kell lennünk. Mert eddig nem voltunk azok s legalább nem az állam jóvoltából. Valami zürzavarszerű káosz volt az, a mivel útnak eresztettek bennünket az iskolából, abba a másik iskolába, a minek élet a neve. Megtömtek, kicsiszoltak bennünket a tudományokra, de soha nem az életre s még inkább nem a magyar életre. Ez csak most kezdődik. A nemzeti nevelés utat tört magának a sok mindenfóleségen s most már hivatalosan is befordult nevelésügyünk nemzeti jellegébe. Igazán nemzetivé azonban csak akkor lesz nevelésügyünk, ha leszürődik az első generációra ragadt hatás, ha ez életben is realizálódnak az iskolákban nyert impressióink és gyökeret ver az iskolán kivül is az ott elvetett csira. Mondják, az élet sok mindent letöröl rólunk s még többet ád helyette a magáéból. A mi mindennapi életünk bizony éppen nem jellegzetes s még inkább nem nemzeti. Az következnék tehát ebből, hogy az iskola hatását elnyomja majd a mindennapi élet, kiöli a csirát, amit onnan magunkkal hozunk. Csakhogy ezt az igazságot meg is fordíthatjuk. A társadalom képe olyan, mint a minővé a nevelés teszi. A kultura vetkőztette ki az emberiséget eredeti voltából, átgyúrta, átidomította a maga képére. A gyermekkor benyomásait, érzelmeit nem is nyomja el soha az élet, legfeljebb elcsitítja, elaltatja. A társadalom képe olyan, mint a minővé tagjait neveljük. Ha nemzeti lesz a nevelés, nemzeti lesz a társadadom képe, a mely lassan bár, de mindég oda alakul, a hová a nevelés irányítja. A lateiner világnak a latin nevelés adta meg a sajátságát, a mai kozmopolitáskodó világunk is csak az iskolákra vezethető vissza. Mennyivel másforma volna mai társadalmunk képe, ha ott kezdtük volna, a hol ma folytatni akarjuk. Valamikor azonban nagy dolognak tetszett magyar társadalmat teremteni s mindenki azt hitte, hogy a mi magyar, nem lehet más osak nemzeti. Pedig a sok idegen hatás nem csak a külső képben, de még nyelvünkben is ott hagyta bélyegét, a minek a kigyomlálása maga is elég munkába és időbe fog kerülni. Egy nemzet öntudatos fejlődése osak akkor figyelemre méltó, ha önmagából, nemzeti jellegéből tud meríteni vagy olyan nemzeti forrásokat teremteni, a mi kútfejévé vállhat szellemi életének. Minden más élet csak vegetáció, a kultura nagy asztaláról lehullott morzsák szedegetése. A legmagasabb kultura is csak utánzat, ha nincs nemzeti sajátsága, a mi rányomja a bélyeget s hirdeti, hogy a miénk. i^zért érdemlik meg a legnagyobb dicséretet nzok az intézkedések, a melyekből a kultusz miniszter irányította a nemzeti nevelésügyet. Ennek teljes kialakulásától még messze vagyunk, de az alapok már le vannak rakva, a többi az utódoktól függ. Az uzsora. Régóta hangzik a panasz, hogy Magyarországon felburjánzott az uzsora, amely még néhány évtizeddel előbb minden korlátozás nélkül szipolyozhatta a népet s az uzsoratörvóny életbelépte óta is annyiféle módja volt az uzsoráskodásnak, hogy a tudatlan vagy megszorult embert a törvény s a biróság nem voltak képesek a lelketlen üzérkedéstől megmenteni. Az igazságügy miniszter ismerte az életben levő uzsoratörvóny hiányait s az élet követelményeit s nagyhorderejű törvényjavaslatot dolgoztatott ki. A javaslat alapjában át akarja alakítani az uzsora fogalmát ós ismérveit s hathatósabb védelemben kivánja részesíteni az uzsorásokra rászorult embert. Ma már ismeretlen az uzsoráskodásnak az a módja, amely valaha gyakorlatban volt, hogy az adós a kölcsön pénz után a tőkét meghal.-idó kamatot fizessen. A forgalmi viszonyok javulása s a pénzintézetek kiirtották ezeket az ügyleteket. Annál jobban elhatalmasodott azonban a kisebb mérvű uzsoráskodás, valamint az áru uzsora. Aligha van tehát ember széles e hazában — nem számítva azokat, akiknek spekulációját az uj törvény zavarni fogja — aki nem örömmel üdvözölné az igazságügyminiszter azon lépését, hogy egy részletesen megindokolt törvényjavaslatot terjesztett a törvényhozás elé, amely törvénynyé válva hivatva lesz arra, hogy az uzsorát üldözze, lehetetlenné tegye s elérje azt, aminek elérésére a régebbi törvény képtelennek, elégtelennek bizonyult. Mindenki megegyezik abban, hogy az uzsora még mindig vigan burjánzik hazánkban. Az uzsorások nemcsak a mások könnyelműségét ós tapasztalatlanságát használják ki, hanem visszaélnek különösen a szegényebb népelemek pillanatnyi szorultságával s áldozataikat a romlásba kergetik. Szomorú ós rettentő annak látása, hogy egyes kétes elemek a földhöz ragadt nép kenyerének morzsáiból élnek, később kiszívják a vérét és a törvény sokszor a legnyilvánosabb esetben is tehetetlen; nemcsak nem sújthatja a lelketlen uzsorást a jól megérdemelt büntetéssel, TÁRCA. Siena. A ki a sok száz éves építmények komor kőtömbjein keresztül be tud pillantani a homályos múltba; a ki egy nagy időket átélt palota büszke boltívei alatt, egy nemzedékeket látott templom égnek törő, hatalmas oszlopai tövében ki tudja magát ragadni az ideges jelen rohanó sodrából s képes megfeledkezni néhány pillanatra a kivül hullámzó élet prózájáról, az Sienában visszaálmodhatja ama nagy kezdetet, mely uj korszakot nyitott a világtörténelemben. Szemlélődve a szűk utcák ház-óriásain, azok vaskapcsos falain, áttörhetetlennek látszó, ércveretes kapuin a bolthajtásos termek megkopott, de nagy időkről beszélő képein űgy tűnik fel, mintha egy félezredóvvel visszaléptünk volna abba a korba, melyben a művész koszorúja nem kisebb fénynyel ragyogott a fejedelmek koronájánál. Siena virágzása a XIV. és XV. századra esik. Lakóinak száma, mely ma alig haladja meg a harmincezeret, akkor százezerre rúgott s hatalomban és gazdagságban a város erős ellenfele volt a méltán féltékenykedő Florencnek. Ekkor alakul ki művészi jellege is, mely a csúcsíves és reneszánsz építészet kitűnő példáit egyesíti s míg egyrészt felvilágosítást nyújt az átmenetről, másrészt a két stíl végleges fejlettségét is jeles alkotásokban tárja elénk. S ez annál fontosabb, mert a csúcsíves stíl, mint ismeretes, Olaszországban sohasem tudott teljes uralomra vergődni. Ez építés alkotó elemei nem voltak összhangzásba hozhatók Itália hagyományaival; természete ós hatása nem felelt meg az olasz nép jellemének, sajátságainak, Ízlésbeli követelményeinek. a római szellem, mely monumentális építkezésében a nagy, de arányos méreteket kereste, nem tudott megbarátkozni egy későbbi korban sem a belső területnek a magasba való egyoldalú fejlesztésével. Az olaszt éghajlata, napja, ege a világossághoz, tiszta látáshoz szoktatta; hogy lelhetné tehát kedvét a gótikus épületek bizonytalan félhomályában? Hegy-völgyeit, virányait, művészetének és mesterségének alkotásait változatosnak, tarkának, ragyogónak látja a természetes megvilágításban is s ezért nem veszi igénybe s nem szereti a kölcsönkért színeket, a melyekkel festett üvegek sugározzák be a csúcsíves templom belsejét. A ki állandóan verőfényes tájakon élve, bátran és bizton intézi lépteit előre, az nem szívesen időzik a sötétes termekben, hol csak vigyázva és félve járhat, ha nem akar beleütközni nyomról-nyomra a roppant gazdaságban felhalmozott díszítésekbe, vékonyka oszlopocskákba, finom ós áttetsző kőcsipkékbe. Szóval az olaszok szeretik a világos, szabad teret, az éles, határozott körvonalakat s ezeket a csíicsíves épületben, melynek belsejét a festett alakokon megtört fény s a^ legapróbb részletekig tagozott falak és pillérek titokzatossá ós határozatlanná teszik, nem találták fel. S minthogy tartós és termékeny művészi élet csupán a nemzeti lélekből fakadhat, az olasz szellem pedig csak erőlködve tudta magába olvasztani és áthasonítani a csúcsíves építés miszticizmuszát, azért ez irány Itáliában lassan ós nehezsn fejlődött s mielőtt uralomra juthatott volna, az olaszok felfedezték multjukat, mely ujjászülte őket s a reneszánsz útját állotta a népjellemtől idegen stíl továbbhaladásának. Nagyobb kiterjedést csupán az éjszaki részeken vett s körülbelül a félsziget közepe az a határ, a meddig eljutott. Rómának oly sok szép temploma között már csak egyetlen osúcsíves van: a Santa Maria sopra Minerva. S Siena épen azért foglal el fontos helyet az olasz építés történetében, mert a csúcsíves stíl korának több jeles emlékét őrizte meg, kettőt ezek közt is olyant, melyekhez a maguk nemében hasonlót Itálián kivül is keveset találunk. A Szt.-Ferenc és Szt.-Domonkos templomok, az érseki lakás, a Pecci-, Saracini-, Toloméi paloták ékesen szóló tanúi a város egykori fényének, sőt fényűzésének, valamint korán kifejlett művészi életének ós ízlésének is. Siena nemesei a pénzt nem magáért a pénzért szerették: vagyonukat, gazdaságukat fel tudták használni, hogy életüket kellemessé, környezetüket, lakóhelyeiket ragyogóvá tegyék. S ha gyönyör hajhászásuk az akkori Olaszországban közmondásossá vált, nem lehet tagadnunk azt sem, hogy bőkezű ós áldozatra kész barátai voltak a nemesebb élvezeteknek is ós bőséges örökséget hagytak e lelki szükségleteik által a jövőnek. Ez érzék azonban nemcsak néhány előkelőnek képezte kiváltságos adományát, hanem a polgárság összessége is szívesen járult hozzá nagy művészi feladatok kitűzéséhez és megoldásához. A városháza ós a székesegyház nem csupán Sienának alkotják fődíszeit, de méltán büszkeségei a külföldi befolyásokat kiaknázni tudó, annak nehézségeit ós idegenszerűségeit legyőző olasz szellemnek s kevély tanúi a szellem képességeinek. Bennük az olasz osúos-