Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)

1903-05-24 / 21. szám

XXII. évfolyam. Zalaegerszeg, 1903. május"24. 21. szám. Előfizetési dij : Egész évre . 10 K — f. Fél évre . 5 lí — f. Negyed évre. 2 K 50 f. Egyes szám ára 20 fillér Hirdetmények : 3 hasábos petilsor egyszer 18 fillér, többszöri hirde­tésnél 14 fillér. A lap szellemi részét illető közle­mények u szerkes/.lőgéghc/: ! Wlassics-utca 25. sz.), az anyagi részét illető közle­mények pedig a kiadóhiva­talhoz (Újváros-utca 2b. sz.) küldendők. Kéziratokat nem küldünk viasza. ZALAVARMEGYEI Hl politikai, társadalmi, közművelődési és gazdászati hetilap. LAP Megjelenik minden vasárnap reggel. Osztályok. Ledőltek az osztályok közti válaszfalak s az államok a polgári egyenlőség alapján szervezkedtek, de a társadalom, amelynek nagyon sok konservatív eleme van, a válasz­falakat még sokáig fenntartotta s miután a hatalom birtokosai a fennálló rendhez természetesen mindig legjobban ragaszkod­tak, a kiváltságokat és a régi előítéleteket rendesen a legfelső osztályok tartják fenn legtovább. Az egyenlőséget törvénybe iktatja az állam s a polgári jog és kötelesség egyforma az állammal szemben, de a társadalmi élet az elvet meghazudtolja; egyesek és osztá­lyok magatartása ellent moud a sokat hangoztatott jelszavaknak. Ezek felett azonban általánosságban nincs ok a panaszra, mert ezek a jelenségek annyira az ember és a sociális élet termé­szetéből folynak, hogy azok csak szükség­szerű folyományai annak a törvényszerű­ségnek, amely az emberiség, a népek, a nemzetek életét, fejlődését irányítja. Az emberi természet nem tűri meg az abszolút egyenlőséget s csak elfogult elme képes a tökéletes egyenlőség elvének a társadalmi életben való megvalósulását lehetőnek tartani. De arra az egyenlőségre, amely minden­kinek egyenlő befolyást, társadalmi súlyt és értéket tulajdonít, az emberiségnek nem­csak hogy szüksége nincs, hanem ez telje­sen megölné a haladást, mert ennek egyik legerősebb támasza az ellentét, a társada­lom tagoltsága, amely az embert folytono­san előbbre hajtja a kultura utjain. Az egyenlőség a nyugalom, az abszolút társadalmi nyugalom pedig a kultura sirja. Eljön az idő — azt mondják a tudósok — hogy a hegyek elsimulnak, a völgyek és tengerek eltűnnek s nem lesz többé élet a földön. A társadalmi nivellálódás ép így meg­ölné az életet. Ha a tekintélyek kora végkép lejárna, nem volna kisebb és nagyobb, akkor nem volna többé szine a társadalomnak. Még a legerősebb demokráciában is van társadalmi különbség, ha az állam osztály­különbséget nem ismer is. A tekintélyek elismerése szintén velünk született hajlandóság s a különbség nem is fájó, ha a tekintélyek alapja a kor fel­fogásának megfelel. Az első tekintélyt a fizikai erő alkotta, később a születés, majd a foglalkozás s végül az egyéni tulajdonságok és a vagyon. Hosszú idő kellett ahoz, míg — legalább elvben — a tekintélyek egyedüli jogos alapjává a személyes tulajdonságok váltak s ma ez felel meg a kor általános felfogá­sának. Nem is jut eszébe senkinek sem panaszkodni a különbség felett, ha annak alapja a megkülönböztetett egyénekben van. A vagyon tekintélye, amelynek túlságos elhatalmasodása a mai kor egyik kinövése, már nem oly általános,; a születés előjoga és tekintélye ma már csak megszokáson, az ősök tiszteletén alapszik s csak akkor van ereje és értéke, ha kiváló egyéni tu­lajdonságokkal, nagy vagyoni sulylyal jár együtt; a foglalkozás különbözősége mind­inkább kevesebb társadalmi elkülönzést eredményez, mert teljesen exclusiv társa­dalmi kör — a születési aristokraciát sem véve ki — nem létezhetik. Visszatetszést és társadalmi ellentéteket csak azok az elkiilönződések, azok az úgy­nevezett osztálykülönbségek szülnek, ame­lyek kizárólag a vagyon, a születés, vagy a foglalkozás, esetleg a vallás és életmód különbözőségéből erednek s rendesen az TÁRCA. A szökevény. Tágas, szürke volt az írószoba. Csak egyet kellett reápillantani, azonnal tisztábaD volt véle az ember, hogy a kincstár adta meg a berende­zést; oly kimért, katonásan rideg volt benne minden. Az egyik sarokban, egy tehetetlenül kényelmetlen asztal mellett, egy altiszt körmöl­getett. Időnkint fel fel állott, elkezdte fel és alá mérni a szobát, azután pedig kedvesen komoly arcot vágva ismét leült, rótta a kaligraphikus betűket egymás mellé, de úgy összeráncolta a homlokát, mintha legalább is az európai egyen­súlyt állapítaná meg abban az Írásban. Pedig dehogy! Rubrikákat töltött ki, hogy a hadbíró­ság ekkor meg ekkor haditörvényszéket tart, azért tehát az és az az ezred küldjön a haditörvény­szék tagjainak embereket. Mindez a felhívás mái­szépen meg volt litografálva s az altisztnek, a hadbírósági Írnoknak csak a neveket meg a a számokat kellett beleírnia, de ő ezt is bájos szigorúsággal cselekedte meg. A szigorú és merev tekintetet talán a főnökétől, Halek kapitány hadbírótól sajátította el. Bejött egy ordonánc. — Őrmester urnák alássan jelentem, el kell mennem a térparancsnokságra. Az őrmester rárivalt, mintha bizony legalább is táncba menne a baka: •— Mit keres maga most a térparancsnokságon? Miért kell ép most mennie a térparancsnokságra? No majd befütyülök én magának! Káromkodott tovább is, pedig igen jól tudta, hogy az a szegény ordonánc nem mulatságból megy el, hanem a szokásos reggeli jelentést viszi. De hát a káromkodás a fő, mert enélkül nincs tekintély. Egyszerre csak elcsendesedett, mert vékony, rikácsoló hangot hallott a folyosóról. Jött a hadbirókapitány, akinek meg volt az a kellemetlen szokása, hogy folyton visított, még akkor is, ha azt mondta például az embernek, hogy »kérem, önt igen szeretem«. Furcsa kis modora volt, az bizonyos. Nagy csörtetve belépett az irodába. — Itt van már a posta? — Kapitány urnák jelentem alássan, igen itt van. — Jól van. Van mára kihallgatás előjegyezve? — Igenis kapitány ur! — Micsoda ügy? — Ez a Szabó János-féle. — Mit szaval maga énnekem így, hogy: „ez a Szabó János-féle" Hát mit gondol maga, hogy az én memóriámban minden apró bagatell ügy megmarad. Az őrmester egy kissé hebegni kezdett. — Kérem alássan . . . — Ne kérjen semmit sem. Mi van azzal a Szabó Jánossal? — Kérem az a dezerció. — Hallja, már mondtam magának, hogy ne beszéljen így: „az" a decerció! Mondjon egy­szerűen annyit, hogy: dezerció . . . küldjön le az emberért. — Igenis kapitány ur. Halek kapitány leült az íróasztala mellé. Ép olyan kényelmetlen volt az, mint a másik, csak­hogy éppen fényesebbre mázolták be. Kutatott egy iráscsomóabn, feltette a csiptetőjét és a messzelátó emberek szokása szerint messzire tar­totta maga elé az irást. Néhány perc múlva két fegyveres őr hozott le egy katonát. Jóképű, magyararcu közhuszár volt, akinek a csizmájáról, mint ezt a katonai fogházak előírása megkivánja — hiányzott a sarkantyú és ugy látszik az roppant furcsának tűnhetett fel előtte, mert úgy lépkedett a hadbíró kapitány elé, mintha tojáson járna. — Hogy hívják? A huszár előtt ez a kérdés kissé komikus volt, mert már negyedik napja kisérték át az ezredétől előzetes fogságba, anélkül, hogy eddig csak ki is hallgatták volna, rángatódzott is egy darabig a balszeme, aztán kedélyes bonhomiával felelte : — Huszár Johann Szabó alássan jelenti magát. — Maga, ha nem szökött volna meg, ugy-e most már a harmadik esztendejét töltené? Mai számunk IO oldal.

Next

/
Thumbnails
Contents