Zalamegye, 1903 (22.évfolyam, 1-26. szám)

1903-05-24 / 21. szám

228 > Zalamegye, Zalavármegyei Hirlap < 1903. május 10. ugyanazon társadalmi körhöz tartozók által mesterségesen, erőfeszítéssel tartatnak fenn. A vagyonnak, a születésnek, az egyes foglalkozásoknak társadalmi sulyuk van, de azért feltétlen tekintélyt csak az egyé­nekben rejlő kiváló tulajdonságok adhat­nak. Hogy az előítéletek, vagy a nagyobb vagyoni erő a társadalmi élet mezején el ne hatalmasodhassanak, a társadalomnak minél szélesebb alapokon kell szervezkednie, azaz minél több oly érintkezési pontot kell teremteni, ahol pusztán az egyesek szemé­lyes tulajdonságai — tehát a becsület és műveltség — jönnek tekintetbe. Ezek az érintkezési pontok — a közélet­ben való részvételtől eltekintve — bebi­zonyíthatják azt, hogy az egyénnek a tár­sadalmi elismerést első sorban az egyéni tulajdonságok adják meg. Ezért mindenkinek, aki a magyar társada­lom belső életének egészséges irányban való fejlesztését szivén viseli, köteles eze­ket az érintkezési pontokat, amelyeken az ellentétek lecsiszolódnak, keresni, mert nem tagadható, hogy a nem korszerű, elavult előítéletek alapján még sokan igyekeznek az osztálykülönbséget fenntartani. Nem kell ennek a megszüntetéséhez a tár­sadalmat megrázó vihar, csak szív, ész és jóakarat. A közrend. Rend nélkül társadalmi élet nincs, rend nélkül nincs haladás, civilizáció, személy és vagyonbiztonság. A rend fogalmában már benne van az, hogy az együtt élő, egymásra utalt emberek között a rend szabályainak egyformán kötelezőnek kell lenniök; de a szabályok a helyi viszonyok külön­bözősége miatt nem lehetnek mindenütt ugyan­azonosok. < — Igenis kapitány ur. — Hát aztán miért szökött meg mi ? — Nagy sora van annak, kapitány ur. A hadbiró csak elámult, hogy ez a huszár ily komázva felelget, élesen szemügyre vette őt, de aztán látva annak ártatlan tiszta tekintetét, nyu­godtan szólt: — Nohát mondja el! — Igenis. — Várjon most én szólok. Nagyon okosan teszi, ha sem belőle el nem vesz, sem hozzá nem tesz, ha nem hazudik. De már erre sértődött hang dörögte: — Nem szokásom a hazugság, kapitány ur. — No ne kiabáljon, hanem mondja el az esetét. Ez a szó, hogy »eset« egy pillantásra szeget ütött a fejébe a huszárnak. Szép szó volt, de biz ő nem értette. És csudálatos tiszta tekin­tettel kezdett beszélni: — Ugy volt az én dolgom, kapitány urnák alássan jelentem, hogy ösmeretségem volt nékem a szülőfalumban egy leánynyal, a felső Farkas Marosával. A hadbiró közbevágott: — Csak ne sokat papoljon, meg ne siessen annyira, mert az őrmesternek le kell irnia, mit maga most vall. Megértette? — Meg én, kapitány ur. Meg aztán mink bizony nagyon szerettük egymást. Meg is Ígér­tem a Marosának, hogy elveszem, ha kiszolgál­tam, meg is tartottam volna a szavamat. Minél közelebb vannak egymáshoz az embe­rek, minél erősebb az érdekközösség, vagy éle­sebb az érdekellentét; minél több ember utja kereszteződik s minél több érdeket kell védel­mezni, annál szigorúbbak, annál határozot­tabbak kell hogy legyenek a rend szabályai. Legtöbbször maga az élet mutat rá a rend követelményeire, ezért aki a közrend felett való őrködésre van hivatva, magát az életet s annak szükségleteit kell első sorban ismernie. A polgárosult államban élő ember megszokta, hogy személye, vagyona, gazdasága és kulturá­lis érdekei, nyugalma és biztonsága felett a köz­hatalom őrködjék. Minél civilizáltabb az élet, az őrködésnek annál több érdekre és életviszonyra kell kiterjednie, de a rendtartás a civilizáció haladásával mindig kevesebb tényleges beavat­kozást igényel. A civilizáció alacsonyabb fokán ellenben keve­sebb érdeket, kevesebb életviszonyt vesz a köz­hatalom védő szárnyai alá, de ezeket szigorú kényszereszközökkel tartja rendben. A rend felett való őrködésre hivatottak szerep­köre tehát korok és viszonyok szerint változik, bár az alapelv mindig ugyanaz marad. Ezért nem lehet a rend fogalmát elméletileg soha sem meghatározni, mert a fogalom tartalma is vál­tozik. De nem is az elméleti igazságok keresése a rend őreinek főfeladata, hanem az, hogy a rend gyakorlati követelményeit igyekezzenek felis­merni. Ez pedig nehéz és lelkiismeretes mun­kát igénylő feladat; különösen nehéz ott, ahol szélsőségek érintkeznek; ahol a civilizáció még nem gyúrta át minden ember gondolkodás mód­ját; ahol a falu várossá kezd válni s a város még nem tudott felszabadulni a szükkörü fel­fogás nyomása alól. Ha valahol nehéz a közrendészet vezetése, irányítása, akkor bizonyosan legnehezebb kis városokban, mert itt nemcsak a rend fenntartá­sáról, hanem a publikum egy részének nevelésé­ről is van szó. A rendőrség első sorbau a rend megteremté­sére, a rend fenntartására van hivatva. Hely­telenül fogja fel feladatát az a rendőrség, amely első sorban a rendzavarások megtorlására, a büntetésre gondol; a paragrafusok betűire támaszkodik, zaklat, bírságol, a túlhajtott szigort erénynek tekinti. Nem az a jó rendőr, aki sok kihágást büntet, hanem aki megakadályozza a kihágásokat, aki tekintélyének súlyával minél kevesebb esetben zavart rendet tud teremteni. A rendőrség legnagyobb erénye a tapintatos­ság, azután következik az erély. Szabad állam­ban a közszabadság nem türi a rendőri uralmat, nem türi a rendőri zaklatást, a gyámkodó fel­— Beszéljen tovább. — Hát aztán idén levél jött a faluból, a jegyző­segéd úrral Íratták, hogy nagyon beteg a Marcsa, meg hogy ezentúl is inkább menjek haza, külön­ben talán életben sem találom többet a mátkámat. Valami melegség lett egyszerre a hadbiró nézésében. Csillogtak a szemei és odaszól az őrmesternek németül. — Schréiben Sie, dass das Mádchen sehr krank war. — Azután csak intett a huszárnak, hogy folytassa. — Szabadságot kértem a kapitány úrtól. Nem adta meg. Megmutattam a levelet, azt mondta rá a kapitány uram, hogy az egész csak mese, hogy ón a levelet csak úgy Írattam hamisságból. Mire aztán azt találtam mondani, hogy én nem hazudtam soha. Erre leültettek az egyesbe. — Meddig volt ott? — Hót napig. A hetediken — pénteki nap volt — kieresztettek és azt mondották, hogy ráadásra még ezredrapportra is elmegyek. No hát ezt már nem vártam be. Estefelé kiszöktem a kaszárnyából, a legközelebbi állomásig gyalog rohantam, ott felültem a vaspályára. — Hát igazán beteg volt a kedvese ? — Bizony jól mondja a kapitány ur, hogy volt. Mert a szegény lelket én már csak élet­ben sem találtam. Meghalt még az alatt, míg én az egyesben sem voltam. Tessék csak megkér­deztetni a falumban. — Azután mit csinált? ügyeletet. A tapintatlan rendőrség pedig zaklat, a polgárokra nézve teher. Annak a megitélóse, hogy mikor kell elkezdődni a rendőr szerepének, kit és mikor kell és szükséges felelősségre vonnia, közrend érdekében, mikor elég a figyelmeztető szó és mikor szükséges a büntetés, tapintatos­ságot igényel, amelyet semmiféle paragrafusból nem lehet megtanulni. Az élet minden viszo­nyára szabályt alkotni lehetetlen. A közegész­ségügy, a köztisztaság, a gazdasági élet napról­napra más és más követelményeket támaszhat­nak a rendőrséggel szemben. Ezeket a paragrafusra támaszkodó rendőr nem veszi ugyan észre, nem is köteles észrevenni, sőt ha meglátja, esetleg egy más érdekbe ütkö­zik, de ha észreveszi és megvalósítja, a köznek sokszor fontos szolgálatot tehet. Zalaegerszeg városnak hivatása magaslatán álló rendőrsége soha sem volt, de ritkaságszámba megy az egyéb kis városokban is. Igaz, hogy nálunk agyonzsarolták a rendőr legénységet az örökös szolgálattal s talán sehol sem volt annyi szolgálati idő, mint nálunk; igaz, hogy azt, aki egy dézsa vizet az utcára öntött, szigorúan megbüntették; a törlőrongyot kirázó szobaleá­nyokat megfenyegették, de ez mind nem elég az üdvösségre. Ez még nem jelenti a rendet. A dézsa viz kifolyt az utcára, büntetést érdemel; ellenben a városi házak udvarain megtűrik a fedetlen trágyagödröket, ganajdombokat a a bűzös emésztő gödröket. A piacot soha sem ellenőrizték s szabadon árulták a hamisított tejet, vajat; az éretlen gyümölcsöt. Megtűrték, tűrik most is, hogy vasárnap egész délelőtt a jár­dán álló nép megakadályozza a közlekedést, teleköpködje az asphaltot. Különböző utcaszeg­letekeu táblák ékeskednek, amelyek hangosan hirdetnek bizonyos tilalmat az emberek számára, ellenben minden heti és országos vásár alkal­mával a tilalom tábla árnyékában eteti meg a lovait sok vásározó; a Zala partján felállított tilalmi táblát pedig ruhafogasnak használta a veszélyes helyen fürdőző publikum. Ezek ugy ötletszerüleg jutottak az eszembe, de ha nagyon keresném, volna több foljogvezni való is. Nem azért mondom pedig ezeket, hogy szemrehányásokat Legyek a rendőrségnek, hiszen tudom, hogy milyen erőfeszítéssel dolgozott, de a csekély létszámmal nem sokra tudott menni. Hát most nagyobb a legénység létszáma; a fő­ispán egy gyakorlati tapasztalatokkal biró ambi­ciós férfiút nevezett ki kapitánynak; a város egy erélyéről és ügyességéről ismert csendőr­őrmestert választott meg rendőrbiztosnak, most már talán nagyobb lehet a rend. Tapintatosan és erélyesen kell kezelni a köz­rendészetet, mert őszintén megváljuk, hogy a — Kimentem a temetőbe, aztán valami nyolc napig ott csavarogtam a környéken, mig a zsan­dárok el nem fogtak és le nem kisértek az ez­redemhez. Ez az egész, kapitány ur. A hadbiró csak kutatott, kutatott a huszár arcán, mert a hangjában hiába kereste a rosszat, tiszta volt az és becsületes, az arcán akarta tehát felfedezni. Csakhogy nem rándult meg azon egy izom sem. Nyugodt volt és bátornézésü. Odaszólt ismét: — Hallja huszár, tudja hogy mit tett maga? — Tudom, kapitány ur. Megszöktem. — Azután tudja-e, hogy ezért szigorú a bün­tetés? — Tudom, kapitány ur, csak arra kérem alássan, hogy tessék a szegény anyámat tekinteni. — No jól van, most visszavezetik. Majd meg­látom. Hm. Hm. Miért szökött meg? A szökés nagy bün . . . Abtreten! Elhangzottak a folyosón a huszár léptei. Az őrmes'ter irnok csak elámult, hogy a rideg Halek kapitány szeme csillog, még pedig könytől osillog és izgatott hangon mondta: — Őrmester, majd ügy kell megcsinálni a felterjesztést, hogy a huszár Szabó nem a szökés­ben, hanem az önkényes eltávozásban bűnös. . . . Ezért pedig csak egy-két hónap bün­tetés jár . . . Fáy Nándor.

Next

/
Thumbnails
Contents